– És ki kezdte meg?
– A nevelőapám, Olin de Courtils úr, Isten fogadja be lelkét. Ő nevelt fel gyengéd feleségével, Alais asszonnyal, aki szintén megtért a Teremtőhöz…
– Ebben az esetben miért nem maradt ott náluk? Lovaggá üthette volna a környékük legrangosabb ura is. Hol is van az?
– Gastine-ban, nem messze Châteaurenard-tól. A fogadott szüleim meghaltak, mint mondottam. Ahogy előírták számomra, elmentem a joignyi parancsnokságra, hogy Adam testvérre bízzam magam… aki a keresztapám – tette hozzá Renaud visszaemlékezve az öregember szavaira.
– Jól van, akkor miért nem maradt ott? Nemes dolog a Templom szolgálata!
– Igaz, madame… de Isten hívó szava kell hozzá. Engem bizonyára nem talált méltónak.
– Mit tud maga erről, és kinek képzeli magát, hogy értelmezni merészeli a Mindenható szándékait? – kiáltott fel a királyné villámokat szóró szemmel. – Novícius lehetett volna, és egy idő után, sok-sok ima révén talán megjött volna az elhivatottság!
Viharossá vált a hangulat, és Renaud nem értette, miért fogadja ennyire tüskésen az anyakirályné. Mintha személyesen haragudott volna rá. Körülötte mindenki visszafojtotta a lélegzetét. Philippa asszony dermedten állt, és eszébe sem jutott, hogy megvédje a szolgálóját: elkerekedett szemmel figyelte a jelenetet. Renaud a nyomasztó csendben mély lélegzetet vett:
– Mindig sokat imádkoztam, madame, ahogyan arra mélyen vallásos nevelőanyám tanított, s még többet imádkoztam a halála után. Ennek ellenére továbbra sem érzek vonzódást a kolostori élet iránt. Még a Templom címere alatt sem!
– Pedig jól állna magának. Visszatérhetne a szülőföldjére, mely a világ legszebb vidéke, hisz ott született isteni Megváltónk.
– Vissza szeretnék menni, de nem templomosként!
– Igazán? No de miért? – nevetett fel szárazon Blanka. – Talán… más is vonzza, mint a keresztes szellem? Meg akarná találni… a gyökereit?
– Nem értem, madame…
– Maga szőke, de a bőre kissé barnás, ami arra utalhat, hogy a titokzatos hölgy, aki szülte, esetleg… szaracén?
– Ó! Ezt a méltatlanságot!
A felháborodott fiatal hang, mely tiltakozón felcsattant, belefojtotta a fiatalemberbe a haragot, melyet képtelen lett volna tovább türtőztetni. Arannyal díszített, vidám piros ruhás, karcsú alak lépett elő a terem sarkából, elhaladt Renaud mellett, és az egybegyűltek tiszteletteljes meghajtásával mit sem törődve odalépett Kasztíliai Blankához. A királyné nyugalmát megőrizve, kérdőn felvonta a szemöldökét:
– Nos, leányom, mi lelte?
– Egy ideje már itt vagyok, és mindent hallottam. Ó, madame, hogy lehet ennyire kegyetlen? Mit tett maga ellen ez a fiatalember, hogy így bánik vele?
A kedves akcentus színezte hang dallamosan csengett, de az anyakirályné érzéketlennek tűnt rá. Megvető ráncba húzódott keskeny ajka:
– Mit tett ellenem a fiatalember? Elfeledkezik magáról, lányom. És főként arról, kivel beszél!
Provence-i Marguerite – természetesen ő volt – nem hátrált meg a szemrehányás elől. Nyugodtan felelt:
– Férjem nemes édesanyjával beszélek, s a férjem a legkönyörületesebb, a legnyitottabb és a legkevésbé megvető ember a világon, és nem hinném, hogy valaha is eszébe jutna, hogy valakinek szemrehányást tegyen a születéséért, melyért senki sem felelős. Még kevésbé tenne sértő feltételezéseket.
– A házasságtörés halálos bűn, és a gyümölcse…
– Ki ne mondja! Bűn az is, ha megaláz valakit, aki nem érdemli meg. Nézze meg ezt az apródot, és mondja meg…
Visszafordult, hogy Renaud-ra nézzen, és a fiú döbbenten, zúgó füllel egy szót sem hallott többet abból, amit mondott. Gépiesen újra térdre ereszkedett, és csak nézte a rózsás árnyalatban játszó, finom elefántcsont arcot, melyet a világ legszebb szürke szempárja ragyogott be… Pontosan ugyanolyan volt ez az arc, mint a kép, melyet az elfeledett toronyban talált, és melytől sosem vált meg. Képtelen volt moccanni, a villámcsapásként érkező látványban megfeledkezett a pompás környezetről, a kegyetlen kasztíliairól, a jelenlévőkről, sőt tulajdon személyéről is. Élete a ragyogó, együttérző tekinteten csüngött, mely mosolygott rá.
Egy kéz erőteljesen megrázta, és kimozdította éber álmából, miközben egy férfihang megparancsolta, hogy álljon fel. Engedelmeskedett, s újabb meglepetés érte, mely azonban nem volt olyan erőteljes, mint az iménti: a megszólaló férfi az az egyszerűen öltözött ember volt, akit nemrég Pierre de Montreuil-jel látott a kápolna építkezésén. Azonnal rájött, ki az, hisz a fiatal királyné férjemuramnak szólította. IX.
Lajos király, akit máris az egész királyság glóriával övezett földi koronája mellé.
Szent ég! Milyen idióta voltam! Ostobának fog vélni! gondolta magában, fel sem mérve, mi van születőben a szívében Marguerite iránt. A király ismét hozzá szólt, miután a felesége befejezte magyarázatát.
– Nos, fiatalember? Mi lelte? Mintha kővé vált volna?
– A… a királyi felség! – dadogta a szerencsétlen.
– Vidékről jöttem… és nem vagyok hozzászokva!
– Majd megjön az is. Bár… nem gyakori, hogy rosszul bánik valakivel az egyik királyné, és megvédelmezi a másik. Legalább most már tudni fogjuk, kicsoda. Most köszönjön el a hölgyektől, és várja meg a bárónét odakint! A jelenlétünktől távol könnyebben összeszedheti magát!
Hogy megmutassa, nem elzavarja, Lajos csókra nyújtotta a kezét a fiatalembernek, aki hálásan fogadta, meghajolt, és óriási megkönnyebbüléssel indult az ajtó felé. A királynak igaza volt: össze kellett szednie magát. A felhajtóhoz futott, ahol megállt, hogy az égre emelje a tekintetét, és mélyen belélegezze az enyhe, napsütéses levegőt.
Ekkor vette észre, hogy valaki követte, és megállt mellette, majd megszólította.
– Kíváncsi vagyok – mondta a lány –, miért fogadta ilyen rosszul az öreglány?
– Az öreglány? – mérte végig meglepetten Renaud a szemmel láthatólag neveletlen kísérőjét, aki Marguerite-éhoz hasonló színű selyemruhát és főkötőt viselt. Nagyon fiatal lány volt. Alig tizenkét éves lehetett, s olyan egyenesen tartotta magát, akár egy kiskakas. Határozottan csúnya volt hosszú orrával, zavaros vonásaival, furcsa vörös hajával és gunyoros szájával, melyben azonban szép fehér fogak látszottak. Renaud arra gondolt, úgy fest, akár egy kis boszorkány.
– Ha Blanka királynéról beszél, kisasszony, úgy tűnik, nem tiszteli kellően!
– Öreg, nem? – felelte a lány. – Mégsem fogadja el a korát, hisz ahogy a palotabelieket halljuk, még mindig ő a királyné, az igazi. Pedig tíz éve Madame Marguerite-nek járna ez a cím, de az anyósa rosszabbul bánik vele, mint a cselédeivel.
Mert féltékeny.
– Mire?
– Ilyen ostobaságot csak egy férfi kérdezhet… magától értetődik! Féltékeny, mert Madame Marguerite fiatalabb és szebb, mint ő valaha is volt, és király urunk nagyon szereti!
Ugyanazzal a napsütötte akcentussal beszélt, mint az úrnője, és Renaud arra következtetett, hogy bizonyára ő is Provence-ból származik. Mégis bizonyosságot akart:
– Úgy tűnik, maga is nagyon szereti Madame Marguerite-et. Az udvarhölgye?
– Méghozzá a legközelebbi, mert távoli unokatestvére vagyok. Sancie de Signes a nevem, és Marguerite királyné a keresztanyám.
– Sancie, szép név – dicsérte Renaud, aki hirtelen kezdte rokonszenvesnek találni a kislányt, aki oly közel áll Provence-i Marguerite-hez.