– Köszönöm, de csak a királyné és azok szólíthatnak így, akiket szeretek –
jelentette ki a lány szigorúan. – Nem akárki!
– Mostanáig azt hittem, nem vagyok akárki – sóhajtotta a fiú –, de Blanka királyné emlékeztetett, hogy egy senki vagyok.
– Ne beszéljen ostobaságokat! Ha az öreglány megveti is, mindenki felfigyelt az értékére, legyen akár fattyú is. Courtenay-nek, a császár rokonának lenni nem semmi.
Ráadásul az apja a legendás leprás király lovagja volt, az édesanyja pedig egy titokzatos hölgy: ez igazán lángra gyújtja a képzeletet! Igaz is, maga előtt is titok övezi az édesanyja kilétét?
– Nem. Tudom, ki volt, de hallgatnom kell róla.
– Én nem fogom a titka kiadására kérni. De biztos lehet benne, hogy sok hölgy kacsintgat majd magára.
– Kockáztatva, hogy kiváltja Blanka királyné nemtetszését, aki, ahogy mondja, mindenható? Képzelődik.
– Tudom, mit beszélek: ismerem őket, és biztos vagyok benne, hogy ketten-hárman máris arról álmodoznak, hogy kifürkészik a titkát… És ezzel visszatértünk a kiindulóponthoz: még mindig nem tudjuk, miért támadt magára az első pillanattól az öreglány!
– Könyörgök, ne nevezze így! Még ha rám is támadt, ahogy maga mondja, zavarba hoz vele: mégiscsak királyné!
– Igaz, és felséges királyunk kiskorúsága idején igazi uralkodó volt, aki tudta, hogyan törje le a lázadókat – akik közé a maga Coucyjai is tartoztak! –, és bölcsen kormányozta a királyság hajóját. Mostanra felséges urunk harmincéves: elég felnőtt, elég vitéz és elég bölcs ahhoz, hogy egyedül rendezze az ügyeit!
– Csakhogy továbbra is hallgat az édesanyjára? Ez érthető!
Sancie felháborodottan felvonta az orrát:
– Szent Jánosra, úgy érvel, akár egy szerzetes. Az ördögbe is, miért nem állt templomosnak ahelyett, hogy a siránkozó Philippa de Coucy apródja lett, aki a világ legunalmasabb nője? Csak az öreg… úgy értem, Blanka királyné választhatja barátnőjének. Igaz, mindketten nagyon ájtatosak, és a királyné azokat a hölgyeket kedveli a legjobban, akiknél boldogtalan a házassága! Megvigasztalják özvegyiségében…
Ez alkalommal Renaud-nak nem maradt ideje válaszra. Egy királyi ajtónálló Coucy asszony hintóját kérette, és Sancie szó nélkül eltűnt, míg az aprón Philippa elé sietett.
A hölgy mélyen gondolataiba merült, és nem szólt kísérőjéhez, amikor az besegítette a kocsiba, sem a hazafelé vezető úton. Renaud ideges volt, és azon tűnődött, vajon nem küldik-e el a botrányféleség miatt, melynek tárgya volt. Nagyőri nem szerette volna.
Nem mintha annyira ragaszkodott volna új helyzetéhez, de azon túl, hogy a báró ígérete szerint a lovaggá ütéshez vezető utat jelenteti te, nem juthatna be többé a palotába, és nem láthatná viszont a fiatal királynét. Máris kegyetlen volt ez a gondolat.
Olyan különös dolog történt vele, hogy úgy érezte, nem is érti igazán. Amikor megtalálta a portrét melyet Thibaut igaz szerelemmel rajzolt, szinte ájtatos csodálatot érzett, olyasmit, mint Szűz Máriai iránt: az az arc Jeruzsálemi Isabelle-é volt, akiről most már tudta, hogy a nagyanyja, és bár ideálként tűnt fel előtte, gyengédség és tisztelet járta át az érzéseit. Szembetalálkozni élő, és milyen kecses, gyönyörű és magával ragadóan élettel teli másával, a testéből áradó vonzerővel, egészen más dolog volt, és Marguerite előtt térdelve Renaud életében először érezte meg az ölelés izzó vágyát, melybe imádat vegyül. A villámcsapás-erejű érzelemben egy csapásra megértette, hogyan tölthette Thibaut az egész életét egyetlen asszonyt szeretve, egyetlen asszonyra várva, ha az az asszony ilyen volt! Nemes apródi címét pedig, mely a legkevésbé sem volt ínyére, boldogan, sőt büszkén viselte volna, ha Marguerite-et szolgálja, és nem ezt a Philippát, aki az imént egy szót sem szólt, meg sem próbálta megvédelmezni a koronás fő karmaitól. Nem meglepő, hogy barátnő az a két asszony!
Haragja mélyén kezdte úgy gondolni, Sancie-nak igaza lehet szigorú ítéletében. Ahogy jobban belegondolt, a lánynak tényleg teljesen igaza volt, hisz szerette Marguerite-et, és gyűlölte a kasztíliait. Talán nem lenne rossz összebarátkozni vele… ha egyáltalán lesz még alkalma a közelébe kerülni, és holnapra nem kerül az utcára…
Sajnos aggodalmát nem tudta megosztani Gilles Pernonnal. Az öreg fegyvernök nem szerette Párizst. Amikor rátört a rosszkedv, felkereste valamelyik belvárosi mulatót, ahol törzsvendég volt. Ilyenkor ritkán tért haza a takarodó előtt. Legalábbis ezt közölte Renaud-val az egyik lovász, amikor bevitte a lovát és a hintót az istállóba.
Magára maradva csak várta, hogy hívatják, de semmi sem történt. Úgy tűnt, Philippa asszony kihagyja az esti misét. Nem sokkal vacsora előtt Flore d'Ercri kereste fel. Az apród gondterhelt arcát látva szórakozott fény csillant a szemében:
– Nos? Részesült a félelmetes megtiszteltetésben, hogy magára vonta a királyné figyelmét?
– Szívesen kihagytam volna. És nem értem, miért akart annyira látni, csak hogy sértegessen, ahogy tette!
– Ó, ő ennél sokkal többre is képes, ha sértegetésről van szó. A kasztíliai vére teszi, gondolom. Elkeveredve a Plantagenetek és az Aquitániaiak ugyanolyan fortyogó vérével. Ne felejtse el, hogy a híres Alienor unokája… Azért akarta látni, mert az úrnőnk dicsérte a képességeit… és a külsejét.
– Jobban örültem volna, ha nem teszi. Az első pillantásnál láttam, hogy a királyné gyűlölni fog. Nemi tudom, miért.
– Ne is kutassa! – vonta meg a vállát a lány. – Talán egy rossz emléket idézett fel benne? Ugyan, ne vágjon ilyen arcot! Ennyire meggyötörte?
– Igen! Minden becsületes embert megvisel, ha a szüleit támadják. Gondolom, azért jött, hogy bejelentse, Philippa asszony nem kér többet a szolgálataimból, hisz nem kísérhetem el többé a palotába.
– Micsoda ötlet, istenem! Honnan veszi ezt? Elfelejti, hogy először is Raoul báró szolgálatában áll, és csak „kölcsönadta” a feleségének! Ha az úrnő nem akarná látni többé, elküldené Coucyba, de erről szó sincs. Továbbra is elkíséri az udvarba5 és mindenhová, míg csak vissza nem megyünk a kastélyba, ami már nem várat sokáig magára.
– Azt hittem, Philippa asszony maradni akar még egy ideig.
– Már nincs rá annyi oka, mint a múltkori esti kiruccanásunk előtt. Éppen ellenkezőleg. Ráadásul Blanka királyné közölte vele, hogy a maubuissoni apátság felavatása előtt el kíván zarándokolni a rocamadour-i Fekete Madonnához…
– A királlyal… és a fiatal királynéval?
– Nem. Isabelle lányával, aki már Isten felé fordult, és a legkisebb fiával, Charles herceggel, aki tizenhét éves, és az anyja szerint nem fordult eléggé Istenhez. Megkérte az úrnőnket, hogy kísérje el, de ő természetesen visszautasította.
– Miért természetesen?
Flore elnevette magát bájos, rekedtes kacagásávaclass="underline"
– Istenem, milyen kíváncsi, szép barátom! Ha egy kicsit elgondolkozna, nem kérdezné: azért utasította vissza, mert azt reméli, hogy amikor a királyné útnak indul, Albert mester elixírje már megteszi a hatását, Raoul báró ismét megtiszteli az ágyát, és nagyon kell vigyáznia magára, nem járhatja a zötyögős utakat. Kivéve a Notre-Dame-de-Liesse-be vezetőt, mely sokkal rövidebb, és ahol fogadalmat tesz, amint visszatérünk Coucyba…
A gondolatra, hogy az anyakirálynénál megélt kínos perceknek nem lesz folytatása, Renaud-t eltöltötte a megkönnyebbülés. Jó hír volt az is, hogy hamarosan visszatérhet a férfiak világába a családi kastélyban, és csak néha kell betöltenie az apród szerepét, mely határozottan nem tetszett neki. Arra vágyott, hogy folytassa a tanulást, és a lehető leghamarabb megkapja a szép lovagi címet, melyben minden reménye összpontosult.