Выбрать главу

Sovány vigasz: nem kellett messzire mennie a baljós kísérettel, hisz a Nagy Châtelet-be vezették.

Egykor a Cité sziget védelmét biztosította, mostanra azonban csak a bíráskodás helyszíne volt, hisz a Fülöp Ágost emelte falak kitágították a város határait, s a Châtelet ettől csak még baljóslatbúb lett. Nagy, négyszögletes épülete a Szajna partján állt, két kerek, a régi külváros felé néző torony tartozott hozzá, s a Saint-Denis utca tengelyében egy sötét, boltíves átjáró vezetett ki a folyóhoz a szűk Saint-Leufroy utcán át. Háromemeletes börtöne donjonféleséget zárt körül a keleti részben, s a palotánál sokkal súlyosabb fenyegetésként uralta az új kerületet. Különösen, mivel tudták, ez csak a látható rész, de a föld alatt még öt szint nyúlik mélyen lefelé egészen a levegőtlen, fény nélküli, borzalmas cellákig, melyekben azonban annál több volt a víz, hisz a folyó magasabb vízállásnál ki-be járt bennük.

A boltív alatt nyíló kettős rácson áthaladva Renaud-t egy kis terembe, a törvényszéki irodába vezették. Gyertyák nyújtottak halvány fényt, és az egyik férfi felvett egyet, hogy minden oldalról szemügyre vegye a foglyot. Különösen az arcnál időzött el, és hosszú percekig vizsgálgatta. Renaud még nyugtalanabb lett:

– Miért néz így? – tiltakozott. – Nagyon kellemetlen!

– Ez a törvény! Minden gonosztevőt, aki ide érkezik, alaposan szemügyre kell vennie valakinek, akinek jó az arcmemóriája, hogy felismerjék, ha később megszökne6.

– Én nem vagyok gonosztevő, és azt akarom, hogy szolgáltassanak igazságot. Nem fogok megszökni!

– Mindenki ezt mondja! Aztán kínálkozik egy alkalom…

– Nem látom, honnan kínálkozhatna.

Feljegyezték a nevét a jegyzékbe, majd megbeszélést folytathatott a házmesterrel, aki a fogadós szerepét töltötte be a börtönben: jobb vagy rosszabb szállást, jobb vagy rosszabb ellátást kaphatott mindenki annak függvényében, mennyit tudott fizetni.

– Nekem egy lyukas garasom sincs! – felelte Renaud a férfinak, aki miközben méregette, a szállodája különféle szolgáltatásait ecsetelte.

– Ez kellemetlen! Kénytelen leszek a „szalmásokhoz” tenni… hacsak nem adja ide a zubbonyát, amit jó áron eladhatok…

A tiszt azonban, aki idehozta Renaud-t, közbelépett:

– Fontos fogoly, a „titokba” kell tenni.

Ezután a házmester füléhez hajolt, és súgott néhány szót, amit Renaud nem hallhatott. Azt azonban látta, hogy két vagy három ezüstpénz vándorolt egyik kézből a másikba. A házmester meghajolt:

– Teljesítjük az utasításokat!

Két őrmester gyűrűjében Renaud megindult a házmester mögött a torony első

emeletére, ahol egy hosszú és keskeny cellába vezették, melyet egy kis ablak világított meg, túl magasan ahhoz, hogy ki lehessen nézni rajta. Egy száraz levelekkel megtömött szalmazsák és egy kőpad szolgált fekhelyül, kitöltve a helyiség nagy részét. A 6 Bizonyos értelemben ez volt a bűnügyi nyilvántartás elődje.

bútorzatot egy vödör és egy kancsó egészítette ki. Zsíros és vizeletszagú volt minden, a házmester mégis elégedetten pillantott körbe:

– Nem a legjobb szobánk, de azért, amit kaptam, csak ennyit adhatok. Itt legalább nincsenek patkányok.

– Ha nem ez a legjobb, azt jelenti, vannak rosszabbak is?

– Sokkal rosszabbak is! – emelte fel tudálékosan az ujját a férfi. – Például az árok, melyet Hippokratész szobájának is neveznek. Legalul van a föld alatt, és tölcsér formája van. Kötéllel és csigával eresztjük le a foglyot, aki nem tud benne sem állni, sem leülni, sem lefeküdni, s még a falának sem támaszkodhat a hajlott forma miatt. A közepén egy káva nélküli kút van, mely egyenesen a Szajnába vezet. Előbb-utóbb beleesik a fogoly… Látja, nem olyan rossz a szállása…

Renaud inkább nem felelt. Annál is inkább, mert a köteleket, melyek a hátán összefogták a kezét, hamarosan láncok váltották fel, vaskarikával a csuklóján és a bokáján. Csak aprókat léphetett… és nagy zajjal. Lerogyott a zsákra, hogy belemerüljön kétségbeesésébe, amikor végre magára hagyták, és rázárták az ajtót.

Dél felé járhatott. Mégis olyan fáradtnak érezte magát, mintha legalább tíz mérföldet gyalogolt volna. Ráadásul annyira összezavarodtak a gondolatai, hogy képtelen volt világosan átlátni a helyzetét. Hagyta, hogy hatalmába kerítse az álom. Az ébredés talán meghozza a tisztánlátást, és sikerül megértenie, mi történik vele.

IV. fejezet

A király lugasa

Ha Renaud azt remélte, hamar szembenézhet a gyilkosság vádjával, csalódnia kellett. Több nap telt el anélkül, hogy bárki is törődött volna vele. Csak a foglár ment be hozzá minden este, hogy kicserélje a vizet, kiürítse a vödröt, és bevigye neki a darabka fekete kenyeret és egy tál levest, mely igencsak spártai volt: gyökér és káposztalevél úszott meghatározhatatlan színű lében, melybe egy csontot is belefőztek, néha egy kevés hússal.

A sovány kosztot a hangulata is megsínylette. Még az elöljáró börtönében, Châteaurenard-ban is jobban táplálták, és ha ez a menü volt az, amelyre a tiszt néhány pénzdarabja feljogosította, azok, akiket a házmester „szalmásoknak” nevezett, bizonyára csak vizet kaptak, amivel arra indíthatták őket, hogy hamar átköltözzenek a másvilágra, és felszabadítsák helyüket a királyi börtönben. Hacsak a házmester nem csapta be rútul. Arra is képes lehetett! Mindenesetre a fogoly minden este az utolsó morzsáig befalta fekete kenyerét, és a csontot rágcsálta, sajnálva, hogy fogai, melyek bár erősek voltak, nem bírtak annyit mint egy kutya fogazata.

Hangulatát tovább rontotta, hogy képtelenség volt bármit is megtudnia a foglártól.

A férfi minden kérdésére csak egy mordulással felelt, birkatekintettel ránézett Renaud-ra, megvonta a vállát, és ment a dolgára.

A legrosszabb mégis az volt a fogoly számára, hogy nem tudott mosakodni.

Nevelőanyja, Alais asszony gyermekkorától arra tanította, hogy a tiszta lélek jobban érzi magát tiszta testben, akkor is, ha a gyóntatója ellenezte a sok mosakodást, mondván, Krisztus amikor a sivatagba vonult, hogy Isten-atyjával értekezzen, nem mosakodott. Erre a jóasszony azzal vágott vissza, hogy Isten bizonyára gondoskodott erről is mindenhatóságában. És tovább sikálta a kisfiút, természetesen hideg vízben, hisz a meleg víz puhánnyá tehet, és fogékonnyá a rossz csábítására. Renaud télen sírt a hidegtől, az anyja azonban felmelegített törölközőbe csavarta, és meleg tejet itatott vele. A kisfiú ilyenkor a mennyekben érezte magát.

Milyen messze volt már a gyermekkor paradicsoma! Egy ember mohósága elszakította tőle, és elverte jó szülei életét. Jerome Camard, bár a király elöljárója volt, meggyilkolta a szüleit, hogy megkaparinthassa a javaikat, és őt, Renaud-t vádolta a gaztettel, hogy így szabaduljon meg tőle. A szerencse, majd Thibaut testvér, végül Adam testvér segítsége megmentette, visszasegítette a becsület útjára, abba az életbe, melyre vágyott, most azonban megértette, hogy csak haladékot kapott, az elöljáró alaposan közészőtte hálóját, és a sorsát nem kerülheti el.

Erről meg is győződhetett, amikor másnap végre kivitték börtönéből, és láncra verve a Châtelet boltívének túloldalára vezették, ahol a Párizsi Elöljáróság, az Igazságszolgáltatás és a Pénzügy székelt.

Egy hosszú és keskeny terembe vitték, melyet olyan rosszul világított meg a vastag falba vágott kis ablak, hogy három gyertya égett egy vastartóban egy lépcsőfokkal megemelt szék mellett, mely felett a királyt jelképező liliomos baldachin feszült. A férfi azonban, aki helyet foglalt benne, bár körülbelül annyi idős lehetett, nem Lajos volt, hanem a főbíró, Étienne Boileau, aki azért volt jogosult a szép külsőségekre, mert a király nevében képviselte az igazságszolgáltatást. A terem egyik oldalán egy fekete ruhás írnok jegyzett állva egy pulpitusnál, a másik oldalon pedig egy harmadik személy várakozott, kezében kibontott tekerccsel. Az egyik a törvényszéki írnok volt, a másik a vádló. Az előbbi mögött alacsony ajtó nyílt, melynél két pirosba és kékbe, a város színeibe öltözött őrmester posztolt. A terem végében két vagy három sötét árny rajzolódott ki, közönség azonban nem volt: zárt tárgyalást tartottak.