Renaud-t a kísérői a bíró elé állították, majd néhány lépéssel hátrébb húzódtak. A bíró, egy telt, szigorú, de intelligens arcú férfi kihúzta magát a székén, és kezével intett a vádlónak, hogy megkezdheti a felolvasást.
– Előttünk, Étienne Boileau, a király főbírája előtt ma megjelent nevezett Renaud des Courtils…
– Renaud de Courtenay a nevem – tiltakozott azonnal a fiú. – A des Courtils csak a…
– Elég. Majd akkor beszél, ha kérdezik – vetette oda a felolvasó elégedetlenül, amiért félbeszakították. – Hol is tartottunk? Igen. Nevezett Renaud del Courtils, aki hamisan de Courtenay-nak nevezi magát, egyaránt sértve az igazságot és jelen bíróságot.
Renaud-nak nem volt vesztenivalója, és elhatározta, hogy megvédi magát:
– Minden jogom megvan rá, hogy ezt a nevet viseljem, mely vér szerinti apámé, ahogyan azt tanúsítja az okmány, mely Adam Pellicorne testvér, a Szent Jeruzsálemi Templom parancsnoka birtokában van Joignyban…
– Adam Pellicorne testvér a múlt hónapban meghalt – szólalt meg egy hang, mire Renaud-nak hideg veríték csorgott végig a hátán. A terem végének árnyai közül egy alak lépett a gyertyák sárga fényében.
Kétségnek nem maradt helye: Jerome Camard volt az, kegyetlen ragyogással a szemében, gonosz ránccal csúf szája sarkában.
– Nehéz egy halottra hivatkozni – tette hozzá megvető mosollyal.
– De nem egy élőre! – kiáltott fel Renaud, akit a gyűlölet egy csapásra felrázott az iménti fájdalomból. – Mélységesen fáj hallanom, hogy Adam testvér megtért az Úrhoz, mert szerettem őt, de Pons d'Aubon testvér, a párizsi templomos parancsnok, aki Franciaország nagymestere, Adam testvértől tudja a történetemet. Ő is meghalt volna?
Most először a bíró is megszólalt, határozott mozdulattal csendet parancsolva az elöljárónak.
– Istennek hála nem! Egyszerűen elutazott, ahogy a templomos rendházban megtudtuk…
– Hosszú időre? – nyögte nyugtalanul Renaud.
– Erről nem nyilatkoztak, de bizonyára elég hosszú időre, hisz La Rochelle-be7
ment.
Renaud amennyire csak tudta, igyekezett megőrizni tartását az újabb csapás alatt is. Nem akarta megadni az örömöt az ellenségének, hogy összeomlani lássa.
– Ebben az esetben kérdezzék meg az uramat, Raoul de Coucy bárót, aki mindent tud rólam, és akihez Adam testvér vitt el, Isten fogadja be kegyelmébe szent és nemes lelkét. Éppen a birtokán tartózkodik, de Philippa asszony, akinek a szolgálatára kirendelt…
– A nemes hölgy néhány órával a maga letartóztatása után elutazott Coucyba –
jegyezte meg nyugodtan a bíró. – Indulása előtt azonban közölte, hogy nem kíván belekeveredni egy ilyen csúf történetbe, nem ismeri magát, és a férje csak egy régi jó barát iránti könyörületből vette magához.
Bátorsága ellenére Renaud megremegett felháborodásában és fájdalmában.
Mennyire igaza volt, hogy irtózott az asszony szolgálatától, aki talán boldogtalan volt, de ez semmiképpen sem mentette az alól, hogy magára hagyta őt. A báró bizonyára nem így tett volna. Ő meg tudta volna védeni, de Philippa megvető kijelentése után senkinek nem jutna eszébe, hogy a nagy Coucy bárót erődítményében zavarja ezzel az üggyel. Felszegte a fejét, és mélyen a bíró szemébe nézett:
– Jól van. Halljuk, mivel vádolnak!
– Mintha nem tudná, pedig bitófára ítélték a kettős gyilkosságért, s csak hallatlan szerencsének köszönhetően szökhetett el.
– Kettős gyilkosság? Ezek szerint két ember megölésével vádolnak?
– Olin de Courtils úr és Alais asszony két személy nemde?
– Olin úr hasmenés következtében halt meg…
– Hála a maga mérgének. Azután meggyilkolta a feleségét, remélve, hogy megszerezhet magának mindent, ami azoké volt, akiket apjának és anyjának nevezett!
– A mennyek minden szentjére! – tört ki Renaud – Látom, hogy előre meghozta az ítéletét, és hamis jelentések alapján a lehető legtöbb rosszat akarja nekem. Én azonban azt mondom, nem így történt! Azt mondom, hogy Olin úr igazán betegségben halt meg, és soha nem emeltem bűnös kezet az asszonyra, aki felnevelt. Azt mondom, hogy Olin úr halála után a házunkat ellepték az elöljáró emberei, aki a vesztemre esküdött, mert irigyelte a Courtils-okat. Az elöljáró emberei ölték meg az anyámat a szemem láttára, aztán letartóztattak, és börtönbe vetettek…
– És elítélték!
– Renaud de Courtils-t ítélték el, én pedig Renaud de Courtenay vagyok, készen fegyverrel a kézben megvédeni az igazam bárkivel szemben, aki ezt kétségbe meri 7 Ekkoriban La Rochelle volt a templomosok fő kikötője az Atlanti-óceánon, innen indultak útnak a hajók, melyek állítólag jóval Kolumbusz Kristóf előtt felfedezték Mexikót.
vonni…
– Szép, szép! Csakhogy ha jól tudom, nem lovag.
– Becsületes ember vagyok, és a lovagság szellemében neveltek. Jogom van megvédeni magam azzal szemben, aki megtámad, és legfőképpen azzal szemben, aki ilyen aljas bűnnel vádol. És…
– Ezt még bizonyítani kell. Addig is érje be annyival, hogy felel a kérdésekre, melyeket feltesznek magának.
– Nos, kérdezzen!
– Válogassa meg a szavait, kérem! Nem érdeke szemtelennek mutatkozni és felbőszíteni. Nem világos az ügye. Vésse eszébe, hogy a szemünkben csak egy elítélt, aki megszökött, és akit újra elfogtak… Tehát tagadja, hogy elkövette volna a kettős gyilkosságot a… nevelőszülei ellen?
– Határozottan. Olin úr, ismétlem, betegségben halt meg, melyet a Szentföldön kapott el, s mely régóta gyötörte. Ami pedig a gyengéd és jóságos Alais asszonyt illeti, Istenre esküszöm, hogy ártatlan vagyok a gyűlöletes bűntettben: nem én, s nem egy szolgálatomban álló valaki ölte meg. Láttam meghalni, az egyik pribék csapása alatt, akit ez az ember küldött hozzánk, Châteaurenard királyi elöljárója…
– Nem egész Châteaurenard-é. A város másik fele néhai Robert de Courtenay, Franciaország főpohárnoka birtoka volt, aki öt évvel ezelőtt halt meg, és a fia, Pierre úr, annak révén, hogy nemrégiben feleségül vette Perenelle de Joignyt, a kezében egyesítette az egész várost és Châteaurenard földjeit. Jerome Camard többé nem a király elöljárója tehát, hiszen a kölcsönt, melyet Joigny gróf, Nivernais udvarnagya vett fel, mielőtt keresztes hadjáratra indult, visszafizették a királyi kincstárnak. Tehát Pierre de Courtenay emel vádat maga ellen.
– Ellenem, akit nem is ismer? Mit vétettem neki?
– Neki semmit, de a király elöljárója ítélte el, akinek ő hűbérese! Ami engem illet, csak jóságból tudatom magával mindezt. Megtehettük volna, hogy egyszerűen végrehajtjuk az ítéletet, és minden további formaság nélkül felkötjük!