Lassanként imája monológba folyt át, melyet időnként félbeszakított, mintha csak párbeszédet folytatna, melyben a másik is elmondja a véleményét. Lázas volt, és úgy érezte, suttogást hall, melynek jelentését azonban nem értette… de végül a reggel közeledtével sikerült elaludnia.
Rövid, de áldásos álom volt, melyből a retesz kattanása, kulcs csörgése és a katonák hangja rántotta ki, akik érte jöttek. Megértette, hogy eljött a rettegett óra, de sikerült eltitkolnia félelmét. Felállt, de minden lépés iszonyatos fájdalmat okozott, és két őrmester a hóna alá nyúlt, hogy támogassa… A hóhér szentélyébe vezették. Ahelyett, hogy a deszkára fektették volna, a bőrmatracra lökték… nagyon közel a kemencéhez, melynek pokoli torkából izzó hőség áradt.
A bíró nem volt ott. Csak az írnok állt a helyén. Vártak. Renaud-nak hevesen dobogott a szíve a mellkasában, lüktetett a halántéka és az erek a nyakán. Most a legrosszabbal kell szembenéznie: a tűzkínzással!
Amikor nyílt az ajtó, összerezzent, és tekintete rémülettel telt meg: a bíró lépett be az előző napi szerzetes társaságában. Ez utóbbi szólalt meg:
– Igaza volt, bíró úr. Már itt van. Miért ez a felesleges kegyetlenség?
– Nem azt mondtam tegnap, hogy ma folytatjuk a kínvallatást? Az embereim csak a parancsomat követték.
– Nekem más parancsaim vannak, és maga is tudja. Mondja meg az embereinek, hogy hozzák, és kövessenek.
Engedelmeskedtek neki. A szerzetes hatalma megkérdőjelezhetetlennek látszott.
Pedig csak egyszerű Domonkos rendi volt, ahogy azt fehér csuhája, bőröve és ujjatlan, csuklyás kámzsája mutatta. Szemmel látható tiszteletet ébresztett a bíróban, aki, talán úgy érezve, hogy ettől csorbát szenvedhet méltósága a fogoly szemében, magyarázkodni kezdett:
– Adjon hálát Istennek a szerencséjéért! Geoffroy de Beaulieu testvér, aki Lajos királyunk gyóntatója, kegyeskedik figyelmet szentelni a maga nyomorúságos személyének. Azért még ne képzelje, hogy mostantól egyenes az útja a büntetlenség felé!
– Ha igazi igazságszolgáltatásban lesz részem, hálát adok az Úrnak. Ha más kínzás vár rám, nem.
– Mindketten túl sokat beszélnek – szakította félbe a szerzetes szárazon.
Az őrök ismét Renaud hóna alá nyúltak, hogy segítsék útját a szerzetes nyomában, aki velük többé nem is törődve nagy léptekkel, hangosan imádkozva megindult. A Saint-Leufroy utca felé hagyták el a Châtelet-t, és megindultak a folyó mentén. Renaud meglepetten tapasztalta, hogy valamivel kevésbé fájdalmas a járás. Igaz, két őre erősen tartotta. Mégis amikor meglátta, hogy a palota megerősített bejáratához közelednek, összerezzent. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Marguerite királyné megpillanthatja egy ablakból, hiába vigasztalta magát azzal, hogy nyomorúságos állapota felismerhetetlenné teszi:
– Kérem, szeretnék megpróbálni egyedül járni.
Az egyik férfi azonnal elengedte, a másik azonban habozott. Tekintetében együttérzés csillogott.
– Gondolja, hogy sikerülni fog?
– Szeretném megpróbálni – suttogta a fiatalember, bár belesápadt a fájdalomba, ahogy az első őr elengedte.
A második támasza fokozatosan engedte el, és nem is egészen. Sajgó ízületei szinte felsikoltottak, miközben verejték patakzott a homlokán, de felemelte a fejét, és tett egy lépést, majd még egyet. Az emberek miatt, akik sugdosva figyelték – szokás szerint most is sokan voltak a nagy udvarban –, minden erejét összeszedve igyekezett tartani magát, de nagyon nehéz volt, és a kocsifeljáróhoz érve megrogyott a térde. El is esett volna, ha jószívű őre nem kapja el. Ugyanabban a pillanatban a másik oldalról is erős karok támasztották meg.
– A mennyek minden szentjére, mi történt magával, Renaud úr?! Micsoda állapotban van!
Pierre de Montreuil jött ki a királytól. Egy percig sem habozott felismerni a szerencsétlent, sem segítségére sietni. Renaud-nak nem maradt ideje válaszra, Geoffroy atya, aki végre észrevett valamit, megtette helyette:
– Ezt az embert a nevelőszülei meggyilkolásával vádolják, a király azonban hajlandó meghallgatni!
– Nos, akkor együtt megyünk be hozzá! Ismerem ezt a fiatalembert, és mivel azzal hízelgek magamnak, hogy első ránézésre meg tudok ítélni minden embert, sosem hinném el, hogy képes ilyen aljasságra. Mit tettek vele, hogy ilyen rossz állapotban van? Megkínozták?
– Természetesen: nem volt hajlandó bevallani! Egyébként még mindig tagad…
Pierre mester tekintete minden szónál jobban elárulta, hogy szívesen megnézné, mit tenne a szerzetes hasonló körülmények között, azonban min össze azt morogta:
– Kérdezzük meg királyi felségünk véleményét! Óvatosan a nyakába fonta Renaud karját, és átfogta a derekát, szinte felemelte a földről, s úgy szelte át vele a palotát a kert felé. Aznap reggel Lajos a szép napsütésben a nagy lugasban helyezkedett el mely bájos szögletét képezte otthonának. Egy egyszerű zsámolyon ült, s két tanácsadója állt melléttel A ruházata is ugyanolyan egyszerű volt, mint amilyet akkor viselt, amikor az építkezést látogatta, azzal a különbséggel, hogy ruhája és zubbonya finom kéli vászonból készült, s egyetlen dísze a csat volt, mely a nyakánál összefogta. A füle vonala alatt egyenesre vágott szőke haján a fehér pávakalapot három liliommal díszített aranykarika váltotta fel. A jobb oldalán álló tanácsosával beszélgetett, amikor magára vonta figyelmét a fogoly érkezése, akit az építész támogatott. Pierre mester tőle megszokott nyíltságával meg sem várta, hogy az uralkodó megszólaljon:
– Felséges királyom – jelentette ki –, látja, milyen állapotban van ez a nemrég még erős és vitéz fiatalember?
– Igencsak felmérgelte magát, Pierre mester – mosolyodott el halványan a király. –
Ismeri tán ezt az apródot, hogy a védelmére kel?
– Nem védelmezem, felség, hanem segítek neki. Felséged tudja, hogy képtelen vagyok tétlenül nézni mások szenvedését, és Montreuilbe menet mindig elkerülöm a Grève teret, amikor kivégzést tartanak. Még rosszabb a helyzet, ha barátról van szó.
– Ez az ember a barátja?
– Természetesen, felség! Napok óta eljön megnézni, hogyan épül felséged kápolnája. Minden érdekli, ami az építéssel, a kövek művészetével összefügg! A rokonom, Jean de Chelles is tanúsíthatja. Ha nem lenne nemes, szívesen megtanítanám a szakmára.
– Talán neki is lett volna kedve hozzá, de a dolgok jelen állása szerint vagy tisztázódik minden gyanú alól, és nemes apród marad, vagy meghal. Ültesse le ide erre a szőnyegre!
– Felség – tiltakozott az egyik tanácsos. – Nem illendő magatartás ez a számára az uralkodója előtt!
Renaud eközben kiszabadította magát az építész támogatásából, és a ruhájába kapaszkodva sikerült térdre ereszkednie.
– Felséges királyom – szólalt meg lehajtva a fejét –, mindig az ártatlanságomat hangoztattam, de sosem hallgattak meg, és nem fárasztom felségedet azzal, hogy tovább ismételgetem. Alázatosan kérem Isten ítéletét!
Lajos szép, békés arca szigorúra váltott: – Úgy értsem, nem bízik a király ítéletében, akit Isten szentelt fel?
Renaud tudva, hogy már nincs mit veszítenie, merész lépésre szánta el magát, mely könnyen a fejébe kerülhetett:
– A király tévedhet, ha azok, akiktől az ismereteit szerzi, csak a maguk igazát tárják elé. Isten mindent lát. Isten sosem téved…
– Meglehetősen szemtelen, ám jogos észrevétel, és a király, aki Isten hű szolgája, nem cáfolhatja meg, no de furcsa kérés ez, amikor alig áll a lábán. Hogyan tudna küzdeni?