– Tudom, hogy nagyon ért a harácsoláshoz, hisz egykor meg akarta szerezni namuri márkiságomat, mert azt remélte, hogy sosem lát viszont, de a helyzet az, hogy isten tudja, miért, olyan ügyben foglalt állást, melyhez semmi köze… hacsak nem az, hogy a feleségének akarja juttatni a szerencsétlen Courtils-ok birtokát. Felséges fivérem
– tette hozzá ismét a királyhoz fordulva –, talán kínvallatásnak kellene alávetnie…
– Engem? – fuldoklóit a másik.
– Ugyan! Azt az elöljárót, akiből kíméletlenség szaga árad, ahogy az előfordul a hozzá hasonlókkal, ha a bukszájuk megtöméséről van szó.
– Talán jó a tanácsa. Mit gondol, Geoffroy testvér?
– Igaz, hogy ez a Jerome Camard megveszekedetten a vádlott vesztét akarja…
– Mit mondtam! Hozzáteszem, hogy Courtenay-ből jövök, ahol egy több éve függőben levő ügyet kellett elintéznem, és furcsa szóbeszéd járja a környéken erről a Jerome Camard-ról! Ha megenged egy tanácsot, felség, adja vissza Madame de Coucynak az apródját, és ne folytassa tovább ezt az eljárást. A koronámra le merném fogadni, hogy ártatlan…
– Nem sokat kockáztat, hisz nem sokat ér a koronája, felséges rokon – nevetett keserűen Courtenay. – Honnan tudja egyébként, hogy ez a nyomorult Madame de Coucyhoz tartozik?
– Onnan, hogy találkoztam velük nem sokkal ezelőtt, amikor Namurből jövet átutaztam Párizson ősi földem felé. Elégedett?
A másik folytatni akarta a vitát, de a király szárazon közbelépett:
– Nyugalom, rokon! A mi dolgunk ennek az ügynek a rendezése, és kérjük, ne avatkozzon bele többé. A fiú valóban Philippa asszonyhoz tartozik, de ő megtagadta tőle a támogatását, ahogy azt megtudtuk…
– Felség, kegyelem! Könyörögve kérem felségedet, hogy engedje, Isten döntse el a kérdést! Adjanak fegyvert a kezembe, hogy szembenézhessek az elöljáróval, vagy dobjanak a folyóba8! Túlságosan jelentéktelen vagyok ahhoz, hogy ilyen rangos személyiségek vitázzanak rajtam. Ha Isten megkönyörül rajtam, meghalok, ez minden!
8 Az istenítélet vízi változatának lényege az volt. hogy a vádlottat szorosan megkötözve egy folyóba dobták. Ha lebegett a víz felszínén, elismerték az ártatlanságát, ami ritkán fordult elő. A tűzpróbában az érintettnek izzó vasat kellett a markában elvinnie bizonyos távolságra anélkül, hogy a parázs nyomot hagyott volna a tenyerén.
De hiszek a könyörületében és az ártatlanságomban!
– Miért ne? – kiáltotta Courtenay. – Az istenítélet igen jó dolog, de a víz helyett inkább a tüzet választanám!
– Micsoda kegyetlen szörnyeteg maga, Courtenay úr! – sikoltott fel Marguerite királyné. – Ne egyezzen bele, felség! A fogoly így is nagyon elgyötört, úgy látom…
– Ilyen kevésre becsülné Isten hatalmát, madame? – vetette a szemére Lajos. –
Tudja meg, érvényre juttathatja az igazságát akkor is, ha a próbának alávetett már haldoklik.
– Ebben egy pillanatig sem kételkedem, ezt ön is tudja, felséges uram, de a szánalmát kérem…
A szó szinte arcul ütötte Renaud-t:
– Nem a király szánalmának, hanem igazságszolgáltatásának szeretném az életemet köszönni! Ugyanakkor – tette hozzá lágyabban – köszönöm a királynénak mindazt, amit tett. Ha életben maradok, örökre a szolgálója leszek…
– Én nem így gondolom! – szakította félbe a császár. – Az utolsó Szentföldön született Courtenay szerintem olyan ritkaság, melyet meg kell őrizni. Ráadásul tetszik a bátorsága. Adja nekem, felséges fivérem! Magammal viszem, és kezeskedem érte!
Lajos némán ránézett, eltávolodott néhány lépést, és letérdelt a kert közepén álló kőkereszt elé. Hosszan imádkozott, de amikor felállt, arca ismét azt a ragyogó derűt sugározta, mely mindig meglepte a környezetébe kerülőket.
– A magáé! – mondta II. Balduinnak. – Oldozzák el! – tette hozzá hangosabban, majd ismét a császárhoz fordult. – Kiadjuk az utasítást, hogy vigyék el magához. Igaz is, hol lakik?
– A Notre-Dame fogadóban – nevetett a császár. – Kissé szűken vagyok, de egy csavargó hercegnek nem nagy a kísérete. Egy ügyes görög orvos azért tartozik hozzá.
– Ilyen közel, anélkül, hogy tudtam volna? Tudja, hogy megsért? Miért nem a vincennes-i kastélyomban szállt meg, ahogy szokott? Olyan rosszul érezte ott magát?
– Tudja, hogy nem. Mindig… királyi a vendéglátása! De csak átutazóban vagyok őszentségéhez, a pápához. Csak azért jöttem el ma a palotába, mert lelkiismeret-furdalásom támadt: nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy itt vagyok, és meg sem ölelem, felséges fivérem…
– Azt hiszem, nehezen bocsátottam volna meg.
– Ó, amilyen nemes keresztény, végül csak sikerült volna!
– Ne legyen olyan biztos az elnézőségemben. Előfordul, hogy habozok. Mint magával szemben Renaud de Courtenay. A császár azzal, hogy kikérte, és felelősséget vállal magáért, valószínűleg megmentette az életét, de nem szabadítottuk fel minden gyanú alól. Így míg nem derül fény az igazságra, amíg Courtils úr és a felesége halálának rejtélye nem tisztázódik, megtiltjuk magának, hogy megjelenjen előttünk császári fivérünk kíséretében. Tilos francia földre lépnie is, leszámítva Courtenay-t, mely az ura birtoka. Megértette?
– Felség! – dadogta a fiatalember, akit lesújtott a száműzetés. – Sosem volt más vágyam, mint hogy a királyt szolgáljam…
– Egyetlen szolgálatot várunk magától az ártatlansága bebizonyosodásáig: az engedelmességet, a teljes engedelmességet! Megértette?
– Igen, felség… és köszönöm a könyörületet.
Az utolsó szavak nehezen fakadtak fel belőle, hiszen Renaud soha nem szánalmat, hanem igazságot kért. Szükség esetén a legrosszabb módszerekkel is. Istenbe vetett hite, a hit, melyre Alais asszony tanította, olyan mély őszinteséggel élt benne, hogy meggyőződése volt, az Úr gondoskodna róla, hogy bebizonyosodjon ártatlansága. Igaz, épségben volt, és a csigák okozta fájdalom nem tart majd örökké, de az előtte megnyíló élet nem vonzotta. Mi lesz most belőle: szolga egy furcsa uralkodó mellett, semmi több! A lovagi sarkantyút sosem csatolják egy olyan ember sarkára, akire gyilkosság árnya vetül, és erre a gondolatra mélységes kétségbeesés lett úrrá rajta. Most ha sikerül is megtalálnia az Igazi Keresztet – ebben a kérdésben legalább tudta, hogy Konstantinápolyban félúton lesz Galilea felé! –, nem lesz joga elhozni Lajos királynak.
És ki tudja, ha esetleg sikerrel jár is, nem vádolják-e meg, hogy hamis ereklyét mutat be?
A kertet elhagyva utolsó pillantása Marguerite királynénak szólt. A gondolat, hogy nem láthatja többé, komoly szerepet játszott bánatában, és amikor az imént a királyné a védelmére kelt, hatalmas öröm áradt szét benne, mert annak bizonyítékaként értékelte, hogy hisz benne és az ártatlanságában. Most azonban, hogy már megmenekült a veszélytől, nem érdekelte többé. Talán csak jó alkalmat látott a tragédiájában, hogy versenyre keljen uralkodó természetű anyósával, akit bizonyára gyűlölt. Attól a perctől kezdve, hogy Renaud megmenekült Blanka királyné karmaiból, újra névtelen senki lett Marguerite szemében! A fiú ezt abból is lemérhette, hogy egy pillantásra sem méltatta, amikor távozott: kilépett a lugas árnyékából, és megindult a napsütötte sétányon, miközben borzalmas udvarhölgyére mosolygott. A meleg fényben felragyogott ruhája aranya, és úgy festett, mint az Egek Úrnője a gyertyák fényében.
Szűz Mária azonban ebben a pillanatban sokkal megközelíthetőbbnek tűnt, mint Franciaország királynéja a szerencsétlen számára, aki sosem láthatja viszont… még az arcképét sem, hisz a pergamentekercs, melyet egyetlen kincsének tekintett, a Coucy-palotában maradt, gondosan elrejtve egy belső zsebben, melyet maga varrt a szép ibolyaszín zubbonyba melyet azokra az alkalmakra szántak, amikor a palotába vagy valamilyen szertartásra kíséri az úrnőt! A reggeli misére nem ezt vette fel, és ez bizonyos értelemben szerencse volt: Isten tudja, mi lett volna, ha a képet megtalálják a letartóztatásakor. A hasonlóság Marguerite királynéval csak súlyosbította volnál a helyzetét. Mindenesetre semmi esélye sem maradt, hogy visszaszerezze a szépséges portrét. Mindössze annyit remélhetett, hogy nem kerül túlságosan méltatlan kézbe.