Ebbe a gondolatba kapaszkodott, mialatt a császárt követve az udvaron váró két tiszt kíséretében új ura szállása felé tartott. Nem volt olyan boldog amennyire boldognak kellett volna lennie egy olyam embernek, aki másodszor is megmenekült a hóhértól. Mégis köszönetet mondott, ahogy illik, de olyan szomorúan csengett a hangja, hogy Balduin a pillanat komolysága ellenére elmosolyodott:
– Hány éves?
– Tizennyolc, felség…
– És azelőtt, amit most elszenvedett, annyira boldogtalan volt, hogy elvesztette az élni vágyását?
– Ó, nem, felség! Éppen ellenkezőleg. Azoknak a halála előtt, akiket szüleimnek tekintettem, nagyon boldog voltam, és nem aggódtam a jövő felett, mely egyenesnek és reménytelinek tűnt.
– És most már nincs reménye?
– Hacsak végre ki nem derül az igazság szeretett szüleim haláláról, nem igazán látom, miféle jövőt remélhetnék.
– Egy pénztelen császár mellett, úgy érti? Még egy nincstelen uralkodó is lovaggá üthet bárkit.
– De nem egy kétes becsületű embert, felség. Felséged végtelenül jó hozzám, és a tőlem telhető legjobban fogom szolgálni, bátran és hűséggel, bárhová vigyen is. Még ha…
– A szolgák között is? Ugyan, fiam, ne beszéljen ostobaságokat! Érthető a maga korában, amikor az ember az illúzió csúcsáról zuhan alá, és nagyon megüti magát, de elfelejti, miért döntöttem úgy, hogy megmentem a mocsártól, melyben éppen elmerülni készült: maga Courtenay, és talán az egyetlen, aki barátságot érdemel a francia águnkban.
– No de nem is ahhoz tartozom.
– Igaz, el is felejtettem, hogy maga kivétel. Gratulálok hozzá, hisz egy kivételre szilárdan építhetünk. Tehát minden oka megvan rá, hogy ne lássa túl sötéten a jövőt.
Nagy fájdalmai vannak?
– Nem igazán. Úgy érzem, már nem olyan nehéz a testem, és jobban mozognak a tagjaim.
– Az orvosom egészen meggyógyítja… Legtöbb kollégájával ellentétben ügyes férfi, akinek csodatévő keze és hatalmas tudása van. Talán túlságosan is hatalmas…
Mivel nem tartotta fontosnak, hogy megmagyarázza, mit ért ezen, Renaud nem mert kérdezősködni. Csak egyre vágyott: megérkezni egy helyre, ahol megmosakodhat, hisz a király lugasában tett látogatása és a találkozás Marguerite-tal még kegyetlenebbül éreztette vele nyomorúságos állapotát. Szerencsére nem volt hosszú az út.
A Notre-Dame fogadó, mely az előző király alatt épült, még viszonylag új volt. A téren állt, az Oszlopos házzal szemközt, és kiváló hírnévnek örvendett, melynek köszönhetően előszeretettel szálltak itt meg átutazó nagyurak és külföldi utazók. Ezt a részletet Renaud Gilles Pernontól tudta, aki szívesen járt ide, ha jó ételre vágyott, hisz a Coucy-palota olyan közel állt, hogy a kísértés néha ellenállhatatlanná vált. Itt tehát a vendég jó szállásra, finom ételekre és még szórakozásra is számíthatott, amikor kivégzést tartottak a téren. Nem is beszélve a Grève kikötő forgatagáról és mindazokról, akiket foglalkozásuk a folyóhoz kötött.
Kefalónia grófja név alatt a konstantinápolyi császár az emelet nagy részét elfoglalta kíséretével, mely a következőkből állt: egy bizonyos Guillain d'Aulnay, aki a császárság marsallja előkelő címét viselte, egy Théodore nevű káplán, akit Blachernes császári kápolnájából hoztak el, és egy lovag, Henri Verjus, akii Balduin gyermekkori társa volt. Mindketten rendszeresen betöltötték a hírnök, sőt a követ szerepét is, amikor a francia királlyal és az édesanyjával folytatott levelezésről volt szó, amikor azonban maga is utazott, a császár szerette maga mellett tudni őket, mert jól ismerték Nyugat-Európát és különösen Franciaországot, ahol mindkettőjüknek éltek rokonaik.
Mellettük ott volt még az orvos, Hilarion Kalliparios, egy hallgatag, makacs és gyakran piszkos ciprusi, aki három szót sem szólt óránként, kivéve, ha magához ragadhatott egy üveg malváziát, melynek csodatévő hatására szóáradatot zúdított a környezetére, ami tökéletesen érthetetlen volt mindazok számára, akik nem a Korfu, Konstantinápoly és a krétai Heraklion kijelölte háromszögben látták meg a napvilágot.
Úgy ragadta meg Renaud-t, mintha személyesen haragudna rá, húzta, gyúrta, sőt ütögette, megvizsgálta minden izmát, minden ízületét és minden csontját. Fél óráig dolgozott, s ez majdnem ugyanolyan fájdalmas volt, mint maga a kínzás. Amikor a végére ért, bekente az érzékeny pontokat egy csípős szagú kenőccsel, vászonkötésbe bugyolálta, és egy szót sem szólva a betegéhez ágyba küldte, megtiltva, hogy másnap előtt felkeljen. Ez ellen a nevezett betegnek nem is volt ereje tiltakozni: soha nem érezte még ennyire fáradtnak magát, és nem vágyott ennyire alvásra. Mély álomba zuhant, s ennek boldogsága arra emlékeztette, amit előző nyáron érzett, amikor az Ouanne-ban, a szép, fűzfák árnyékolta folyóban fürdött a Courtils család udvarháza közelében. Szinte mindennap úszott egyet…
Amikor felbukkant az álomból, világos nappal volt, és erős, mégis óvatos kéz rázta: Guillain d'Aulnay, akivel megosztozott az ágyon anélkül, hogy észrevette volna.
Először bizalmatlanul méregette az ismeretlen arcot, melyet gondosan nyírt, gesztenyebarna szakáll nyújtott meg, s melyben furcsán felfelé kunkorodó orr foglalta el a legtöbb helyet, merészen túlnyúlva a dús, hosszú bajuszon. A barna szempár vidáman csillogott:
– Jól aludt? – kérdezte az ismeretlen, miután bemutatkozott. – Feltételezem, igen!
Tegnap óta meg sem moccant.
– Igen… köszönöm! Úgy érzem… már nem fáj – tette hozzá Renaud óvatosan kinyújtózkodva.
– Nem lep meg. Az orvosunk csodákra képes, ha jó hangulatban van. Úgy tűnik, most abban volt! Nos, először is azért ébresztettem fel, mert hamarosan indulunk, de leginkább azért, mert egy hölgy keresi.
– Egy hölgy?
– Vagy kisasszony… Bár ahogy elnéztem, nem mernék az erényére fogadni!
Biztosan nem halvérű természet. Nagyon szép kisasszony különben. Na, öltözzön fel…
hacsak nem… az ágyban akarja fogadni? i
– Ó, istenem, dehogy!
Nem is remélt ruganyossággal kiugrott az ágyból és belebújt az egyszerű, de rendes ruhákba, melyeket egy gondos kéz az ágy végébe készített. Aulnay segédkezett, majd elindult, hogy bekísérje a látogatót. Egy perccel később Flore d'Ercri parfümje töltötte be a szobát. Kis mosollyal köszöntötte Renaud-t, mely azonban a szemében nem tükröződött.
– Úgy látom, jobban van!
– Igen, és tegnap még nem is reméltem volna… ha csak nem az örök nyugalomban.
De azt hittem, elutazott.
– Nem. A letartóztatása rémülettel töltötte el Philippa asszonyt, aki sietve elment, de az utolsó pillanatban sikerült meggyőznöm, hogy hagyjon hátra. Arra hivatkoztam, hogy beszerzek néhány dolgot ami Coucyban elérhetetlen, de szükséges a gondozásához. Beleegyezett…