maga fogja előterjeszteni a kérést…
Ahogy teltek a napok, Renaud egyre jobban kötődött kóbor császárához, akit leginkább Guillain d'Aulnay szavaiból ismert meg, aki a köztük lévő tizenöt évnyi korkülönbség ellenére barátjául fogadta. A fiatal, bölcs, művelt és jóindulatú férfi először is lefestette, milyen volt a huszonöt éves herceg élete. Balduin Pierre de Courtenay ötödik fia volt, akinek egyszer csak, már a hatvanon túl, tizenhárom gyermek apjaként a nyakába szakadt a koronái III. Honorius pápa koronázta meg Rómában, majd Epireusban a halálát lelte még azelőtt, hogy megcsodálhatta volna birodalma fővárosát. Útközben halj meg, miközben a felesége, Yolande de Hainaut és több leányuk Konstantinápoly felé hajózott, ahol az új császárnénak éppen annyi ideje maradt, hogy megszülje Balduint, mielőtt megtudta, hogy özvegy. Az újszülött azonban a császári bíborban látta meg a napvilágot, és így „bíborban születettnek” tudhatta magát. Nagyon büszke volt erre a címére. Ugyanakkor még nem volt császár, hiszen a korona Pierre elsőszülött fiának, Philippe-nek járt, aki Franciaországban maradt, és hallani sem akart róla: sokkal jobban szerette ardennes-i birtokát a szinte legendás országnál, mely a keresztény világ végén terült el, és melyet furcsa, jöttment emberek népesítettek be… Pierre második fia szerzetesnek állt, így kiesett a sorból. A korona teljes természetességgel szállt a harmadikra, Robert-re, aki elfogadta, és akit az Aja-Sophiában koronázott meg Máté pátriárka. A férfi királyi mivoltában elsősorban arra látott remek alkalmat, hogy vígan éljen. Kishitű és tehetségtelen hercegként egymásra halmozta az ostobaságokat, melyek közül a legnagyobb az volt, hogy visszautasította egy görög hercegnő kezét, hogy egy jelentéktelen nemes, Baudoin de Neufville lányát vegye el. Robert olyan reménytelenül beleszeretett, hogy félresöpört minden ellenvetést: felajánlotta neki a jegygyűrűt és a koronát. Sajnos a szép Beatrix már egy burgundi nemes úr menyasszonya volt, aki nem tűrhette, hogy elhagyják.
Összeesküvést szőtt néhány báróval, akik hozzá hasonlóan elégedetlenek voltak, és egy szép éjszakán a csapat berontott a hitvesi szobába, lefogta Robert-t, megragadta Beatrixet, és levágta az orrát, majd a teljesség kedvéért egy zsákba csomagolta Neufville asszonyt, Beatrix anyját, és bedobta a Boszporuszba. Azután elengedték Robert-t, aki szégyen és közmegvetés tárgya lett. A pápához ment panaszra, és végül 1228-ban belehalt a bánatba.
Konstantinápoly koronája ekkor Pierre negyedik fiára, Henrire szállt, aki egy másodpercnyi habozás nélkül visszautasította, hisz mélységesen felháborította a botrány. Maradt tehát az ötödik fiú, vagyis a kis Balduin.
A szerencsétlen kölyök nem ismerte az apját, és az anyja nyomorúságos körülmények között halt meg, félőrülten bánatában, amikor ő kétéves volt. Robert császár, bármennyire jelentéktelen volt is, nagyon szerette. Osztozott gyengédségében a húgával, Marie de Courtenay-vel, aki máris egy niceai császár özvegye volt.
Konstantinápolyban élt, s leginkább ő törődött Balduin nevelésével. A fiú a legjobb mesterek kezén megtanult több nyelvet, köztük a görögöt, tanult matematikát, történelmet, és mindent, amit tudnia illett valakinek, aki egy nagy népen uralkodik majd. Robert halála után, mivel a Courtenay családban kimerült a férfiak készlete, hozzáadták Marie de Brienne-t, a híres Jean de Brienne második lányát, aki Jeruzsálem királya volt, és akit II. Frigyes német császár űzött el, miután feleségül vette elsőszülött lányát, Isabelle de Brienne-Jeruzsálemet9. Az öreg unatkozott Itáliában, és örömmel fogadta a gondolatot, hogy a fiatal Balduin gyámja legyen, és a nagykorúságáig Konstantinápoly társcsászári koronáját viselje.
A hétköznapi életben II. Balduin kedves ember volt, szerette az örömöket, és kellemes társaság volt, de bár előszeretettel tréfálkozott kóbor császári mivoltán, őszinte fájdalommal és a szégyenhez közeli sajnálattal viselte helyzetét. Egy olyan birodalom nincstelen uralkodója volt, melynek egykor közmondásos volt gazdagsága, egy olyan városban uralkodott, ahol patakokban folyt az arany: szinte elviselhetetlen volt ez a tudat. Természetétől fogva bátor volt és nagy tettekről, hódításokról és pompáról álmodott, melyben az egykori bazileuszok Isten csillogó földi másának, tűntek. Csakhogy átlagos intelligenciával áldotta meg az ég, és hiányzott belőle a jellemszilárdság, mely elengedhetetlen egy igazi, nagy uralkodónál. Szüksége volt IX.
Lajos és az édesanyja támogatására, és csakis az ő tanácsaikat fogadta meg. Igazán kedvelték, de a király szívélyessége és barátsága őszintébb volt, mint Blanka királynéé.
Az anyakirályné büszke volt rá, hogy szinte gyámkodik Konstantinápoly császára felett, de szeretetét erősen átitatta a megvetés. Ki venne komolyan egy olyan férfit, aki a duda kesernyés hangjával kísérteti álmait?
A különös szenvedély Balduin első angliai útján kezdődött, amikor megpróbálta rávenni III. Edwardot egy keresztes hadjáratra, mely a Boszporusz partjain és Anatólián áthaladva segíthetne jobb belátásra bírni Nicea császárát és más görög hercegeket, akik meg akarták fosztani trónjától. A brit uralkodónak épp elég gondja volt a Plantagenet-
örökség megtartásával, így a szegény Balduin mindössze kedves szavakat kapott tőle és 9 Isabelle királynő és Conrad de Montferrat unokája volt.
egy homályos ígéretet, hogy gondolkozik az ajánlaton. Egy londoni kocsmában azonban megismerkedett a Vörös Angusszal és a dudájával. Balduint elkápráztatta a különös zene, szolgálatába fogadta a zenészt, s ettől kezdve szinte mindenhová magával vitte.
Renaud csak Rómába érkezve ismerte meg a királyi kíséretnek ezt a tagját. Amikor Balduin útnak indult Köln és Párizs felé, Angus túlságosan részeg volt ahhoz, hogy lóra üljön, és muszáj volt hátrahagyni. Megható volt a viszontlátás, és Balduin egy egész éjszakát azzal töltött Lateran palotabéli lakosztályában, hogy Angus dudajátékát hallgatta.
Szerencsére vastagok voltak a falak, mert a kor nem kedvezett a zenei élvezeteknek. Kiújult a végeérhetetlen vita a római pápa és a német császár között.
Végigkísérte a majdnem százéves, szívós IX. Gergely uralmát, s most az utódjának, IV.
Incének is szembe kellett néznie a természetétől fogva szakadár és a megengedhetőnél galádabb császárral. Ez alkalommal a Róma közeli, de II. Frigyes bekebelezte Viterbo városa volt az ok, ahol Capocci bíboros és a város püspökének emberei ölre mentek a császári kormányzó képviselőivel. Ez elegendő volt ahhoz, hogy darabokra hulljanak a törékeny megállapodások. Az egyik ellenfél a pápától kért segítséget, a másik a császártól, és mivel mindketten feleltek a hívásra, hamarosan tűzbe és vérbe borult a város… A legrosszabbra lehetett számítani.
Balduin visszatértekor Róma mégis viszonylagos nyugalmat élvezett: a hét dombon épült pápai városban általában mozgalmasabbak voltak az éjszakák mint a nappalok. A császárok Rómájának maradványain felépült tornyok és erődítmények körül, melyeket a szinte mindig ellenségeskedő nemesi családok emeltettek részben védelmükre, részben a többiek bosszantására, gyakrabban töltötte be az utcákat fegyvercsörgés hangja, mint énekszó. A Frangipanik Orsinik, Colonnák, Massimik, Anabaldik és még néhány család osztozott a dombokon, miközben a nép a Tiberis környékén zsúfolódott: a bal parton, a Mars mezőn, ahol a mészégető kemencék az antik márványokat – legalábbis azokat, melyeken nem emelkedtek nemesi tornyok – új építőanyaggá alakították, és a jobb parton, a Trasteverén, ahol a folyami tevékenységek és a zsidó kereskedők kaptak helyet. Mindezt a Hadrianus-mauzóleum elítélő szeme figyelte, melyből az Angyalvár született, a félelmetes erődítmény, az Aelius híd és a kis, félig romos Szenti Péter-bazilika mellett.