A pápa birtoka a Caelius domb volt, a IV. század óta itt kaptak helyet a pápai lakosztályok és az adminisztráció. A Lateran palota ekkoriban épületek zavaros halmaza volt, melyeket egy oszlopcsarnok kötött össze, a „Lateran folyosó”. Több ebédlő volt, köztük a legcsodálatosabb III. Leó tricliniuma, ahol pazar lakomákat rendeztek. Itt volt a Zsinatterem is, melyet gyönyörű mozaikok díszítettek, közepén pedig kék-arany szökőkút állt. Tartoztak hozzá kápolnák is, köztük a Sancta sanctorum az énekiskolákkal, egy szeminárium a fiatal papoknak, egy fenyőkkel beültetett kert, és természetesen minden kiszolgáló létesítmény, melyre a pápai palotának és lakóinak szüksége lehetett. Olyan hatalmas palota volt, hogy a szomszédja, a Laterani Szent János-bazilika, „a Város és a Világ összes templomának anyja” pompája ellenére is csak melléképületnek hatott. Az együttes fenséges elszigeteltségben állt, hisz a néhai IX.
Gergely pápa a környéken lebontatta a nemesi tornyokat, melyeket túl közelinek talált.
A fenséggel, szépséggel és nagysággal teli hely, melyről az első benyomásnak derűsnek kellett volna lennie, egyáltalán nem ilyen hangulatot árasztott. Ahelyett, hogy termei és kertjei a bíborosok szertartásos, a papok alázatosan kimért és a szolgálók szinte légiesen sikló lépteit visszhangozták volna diszkréten az egyházi énekek aláfestésével, óriási gong csengéseként fegyvercsörgés, lódobogás, katonák menetelése és erőteljes hangon elkiáltott parancsszavak töltötték be Róma meleg és nyirkos levegőjét. Még szerencse, hogy a harangok hallgattak, hisz csak vészharangként zúgva járultak volna hozzá az apokaliptikus tablóhoz.
A megérkezők magán-dolgozószobájában találták a pápát, mely sokkal inkább egy hadseregparancsnok főhadiszállására, mint Szent Péter utódának elmélkedőhelyére hasonlított. Azt leszámítva, hogy bár páncélok, sisakok és más fém fejfedők népesítették be, tökéletes rend és csend uralkodott, melyben egyedül IV. Ince száraz, precíz hangja hallatszott.
Bár nem rendelkezett hirtelen haragú elődje megtermett alkatával, az egykori Sinibaldo Fieschi bíboros ugyanolyan tiszteletet parancsoló volt. Az ötven felé járó genovai férfi hideg, számító intelligenciával bírt, tevékeny személyisége kizárólag a realitások felé fordult, óvatosan visszafogott és rugalmas volt aminek köszönhetően lelkiismeret-furdalás nélkül kihasználhatta a megszerzett előnyöket. Egykor II. Frigyes barátja volt, aki azt remélte, hogy a megválasztását támogatva végre valóra válthatja álmát, és egy mindenben neki engedelmeskedő pápára találhat! Amint azonban a bíboros elfoglalta Szent Péter trónusát, a legádázabb ellenfele lett, hisz csakis az egyház érdekeit tartotta szem előtt, és habozás nélküli feláldozta személyes rokonszenvét.
A konstantinápolyi császár belépte – akit egy ajtónálló jelentett be – félbeszakította a megbeszélést, mely valójában haditanács volt: a bíborosi köpenyek több sodronyinget, mint selyemreverendát takartak. A pápa elfoglalta a megemelt széket, mely minden fogadóteremben ott állt, míg a többi jelenlévő elhelyezkedett körülötte.
Egységük nagy hatást tett, különösen a fiatal fegyvernökre. Az, hogy a pápa közelébe kerülhet, több volt, mint amit Renaud valaha is remélt, és őszinte alázattal ereszkedett térdre, míg Balduin megcsókolta az Ince jobb kezét díszítő nagy zafírt.
– Felséges uralkodó, fiunk Jézus Krisztusban, máris visszatért? – szólalt meg a pápa hideg mosollyal. – Honnan érkezett?
– Franciaországból, szentatyám, ahol rövid kihallgatáson fogadott Lajos király…
– És milyen hangulatban találta irányunkban?
– A lehető legjobban. Lajos az anyaszentegyház engedelmes fia kíván lenni, és őszintén örül szentatyám megválasztásának…
– Ebben nem kételkedünk, no de Frigyes császár?
– Erről a témáról nem sok szó esett. A király elégedett volt a megállapodással, melyet tavasszal kötött a pápa és a császár.
– Az a megállapodás hamar széthullott Viterbó-ban, melyet Frigyes ádáz katonái ostromolnak egy hónapja. Nem tudta? – tette hozzá Ince vendége meglepett arcát látva. – Hogyan kelt át azon a vidéken?
– Genovában hajóra szálltunk Civita Vecchiáig, szentatyám. Nyugodt volt az út…
A pápa fekete szeme megtelt iróniávaclass="underline"
– Szerencsés volt… és persze óvatos: szárazföldi úton talán nem ért volna ide élve.
Annak a szörnyetegnek a zsoldosai, akik inkább szicíliaiak, mint németek, inkább muzulmánok, mint keresztények, lemészárolták volna, bármennyire császár is. Az Alpoktól Viterbóig és Nápolytól Szirakuzáig övék az ország, és más vágyuk sincs, mint hogy megfojtsanak! Visszatérve Lajos királyra, megkapta a remélt segítséget emberben és aranyban?
Balduin sóhaja minden szónál többet elárult. Bánatosan hozzátette, hogy kapott egy kevés aranyat, hogy hazatérhessen. Nem mert Ince pápára nézni, de látta, hogy a férfi keze ökölbe szorul az elefántcsont karfán.
– Nyomorúságos adomány, amikor magának hadsereg kellene! Hogy lehet, hogy a francia király nem méri fel, mennyire fontos az ön… sovány birodalma, ha újabb keresztes hadjáratra kerül sor? Ő a nyugati világ leggazdagabb embere!
– Nem vagyok benne biztos – szólalt meg félénken Balduin –, hogy pillanatnyilag napirenden lenne a keresztes hadjárat…
– Amikor elindult tőle, talán még nem volt, de lehet, hogy azóta meggondolta magát. Tovább ott kellett volna maradnia.
– Miért?
– Mert Jeruzsálem ismét elérhetetlen a zarándokok számára.
– Felbomlott volna a muzulmánokkal kötött megállapodás?
– Nem, még rosszabb a helyzet: egy Közép-Ázsiából érkezett invázió árasztotta el a Szentföldet néhány héttel ezelőtt. Khorezme, Kipcsak és Perzsia hitetlenjei, akiket tizenöt évvel ezelőtt űztek el Dzsingisz kán mongol hordái, csapatokba gyűltek, és rárontottak Szíriára és Palesztinára. Gyújtogatnak, ölnek, fosztogatnak útjuk mentén…
– No de a szentföldiek testvéreik Mohamedben!
– Nem érdekli őket. Új földeket, új királyságot, új hatalmat akarnak. Látja, nagy szükség lenne egy keresztes hadjáratra! Én pedig a német „szultánnal” csatározva el sem mehetek, hogy fegyverbe szólítsam a nyugati királyokat, akiknek saját kis ügyeik fontosabbak Krisztus királyságánál. Ó, én fel tudnám rázni őket! De itt kell maradnom, hogy megvédjem az egyházi államokat a méltatlan fiúval szemben! Nem a maga hibája, fiam – tette hozzá lágyabban Balduin rémült arcát látva. – Hosszú utat tett meg, és biztosan fáradt. Pihenjen meg a lakosztályában. Majd később találkozunk.
Hosszú keze áldásra emelkedett, és a látogatók visszavonultak. Aznap éjjel Konstantinápoly császára a skót duda hangjába fojtotta gondjait. Renaud keresztes hadjáratról álmodott. A pápa kiejtette a varázslatos szót, megtoldva a határtalan veszedelemmel, mely a Szent Sírt fenyegeti: a távoli földekről érkező barbárok még képesek és lerombolják! Franciaország királya nem maradhat érzéketlen a csapással szemben: össze fogja gyűjteni a seregeit, és megindul Jeruzsálem felé. Az útja Konstantinápolyon át vezet majd. Renaud pedig tudta, hogy ekkor nincs az az erő, mely visszatarthatná, hogy álnéven beleolvadjon a fegyveresek tömegébe, és velük tartson az egykori frank királyság felé, hogy Tibériástól nem messze megkeresse az Igazi Keresztet, melyet Thibaut rejtett el a Hattin-szarvnál elszenvedett katasztrófa előestéjén. Megkéri majd Balduint, hogy engedje el, hisz a császárnak biztosan túl sok tennivalója lesz otthon ahhoz, hogy csatlakozzon a keresztesekhez. Ráadásul, ha Lajos ilyen hosszú időre elhagyja Franciaországot, a felesége is elkíséri, ahogy az természetes.