A Földközi-tenger kegyes volt, s nem sokszor tért el mélykék, csillogó színétől, így Renaud fáradhatatlanul csodálta, ugyanúgy, ahogy az idefelé vezető úton is. Leült a hajóorrban egy kötélcsomóra, és hagyta, hogy teste felvegye a hajó ringatózását. Nem lett tengeribeteg. Guillain d'Aulnay gyakran vele tartott.
– Konstantinápoly felé kellene úton lennünk – sóhajtotta egy reggel, amikor elhaladtak Monté Cristo szigete mellett. – Mégis visszafelé megyünk. Maga nem bánja?
– Bánom? Ó, nem! Én Akra felé szeretnék hajózni. Maga is tudja, hogy amíg nem arra tartunk, minden más irány közömbös számomra. Bár örülök, hogy világot látok, én, aki sosem jártam messzebb Châteaurenard falainál… Egyébként pedig hogyne lennék büszke és boldog, hogy részt vehetek, bármennyire szerényen is, a vállalkozásban, hogy megmentjük a szentatyát ellensége kegyetlenségétől? Ez majdnem olyan jó, mint egy keresztes hadjárat!
Valaki elnevette magát mögötte, és visszafordulva Incét pillantotta meg a fehér ruhában, melyet az úton viselt. Az indulás óta a pápa Balduinnal a szobájában maradt, és csak éjszaka jött ki, hogy hosszasan elnézze a csillagokat.
– Annál is inkább, mert a legjobb út a Szentföld felé Franciaországon át vezet, és Isten segítségével hamarosan odaérünk – mondta.
Most először szólt a pápa Renaud-hoz, és a fiú azt sem tudta zavarában, mit mondjon… ha egyáltalán vártak tőle bármiféle választ is. Fülig pirult, és torkát köszörülve térdre ereszkedett. Ince ismét elnevette magát, és folytatta a játékot:
– Úgy látom, maga egyáltalán nem biztos ebben, fiatalember. Talán veszedelemtől tart?
– A… a császár! – nyögte nagy nehezen Renaud. – Hogyan lehetnénk biztosak benne, hogy nem… nem állít csapdát?
– Attól fél, hogy a nyomunkba küldi a hajóit?! Meglehet, de nem hisszük, mert mint mindig, Istene re bízzuk magunkat. Frigyesnek nagy hajói és gyors gályái vannak, de mire mennek, ha Isten nincs velük? Látja, fiam, Péter bárkáját néha erős szelek és viharok tépázhatják, de Isten fuvallatára hamarosan nyugalom váltja fel a tombolást, és a tajtékos hullámokból megmenekülve a hajó békésen, épségben és biztonságban siklik az engedelmes, lecsillapult vízen… mint mi most.
Renaud zavartan, továbbra is térden állva megfogta a pápai ruha szegélyét, hogy megcsókolja. Incét előrehajolt, és megérintette a vállát:
– Álljon fel. Az ura elmesélte nekünk a történetét, és hangot adott vágyának, hogy hallgassuk meg a gyónását. Kész megjelenni a vezeklés bírósága előtt?!
– Mo… most rögtön? – dadogta kétségbeesetten Renaud.
– Miért ne? Amint Guillain úr visszahúzódik, csak az ég és a tenger lesz a tanúnk: ideális környezet…
Aulnay meghajolt, és egy kobold sebességével eltűnt. Ince leült a kötélcsomóra, és intett Renaud-nak, hogy csatlakozzon hozzá. A fiú olyan súlyosan rogyott térdre, hogy a híd deszkái megreccsentek alatta.
– Forduljon magába egy pillanatra – tanácsolta a pápa. – Azután beszéljen félelem nélkül, és semmit ne próbáljon eltitkolni. Mindent tudni akarunk. Kezdje a történetével.
Néhány percnyi gondolkodás után, mely alatt szinte képtelen volt két értelmes mondatot összekapcsolni, Renaud megkezdte beszámolóját rövid életéről, és a habozó, nehézkes kezdet után érezte, hogy egyre könnyebben halad előre. Ez a fehér ruhás férfi, aki itt ült előtte, igaz, az egész keresztény világ ura volt, figyelmes, bátorító tekintetében azonban együttérzés tükröződött. Semmit sem hallgatott el… még a titkot sem, melyet Adam Pellicorne magával vitt a sírba: a születése titkát. Már majdnem mindent elmondott, amikor a hirtelen lelkiismeret-furdalás ezt a vallomást is felszakította belőle.
– Tehát – suttogta Ince, aki egy percre mélyen gondolataiba merült – Thibaut de Courtenay a nagyapja volt… és nem az apja. Sejtettük egyébként… a nagy korkülönbség miatt. Nehéz elképzelni, hogy egy fiatal hercegnő beleszeret egy vénemberbe.
– Szentatyám elítéli őt ezért a hazugságért? Csak az irántam való szeretet vezérelte…
– Felesleges védelmeznie, nem szorul rá. Az ő helyében talán mi is így tettünk volna. Őszinte szeretet kell ahhoz, hogy hazugsággal terheljük a lelkünket a síron túl, ám amikor az apai nagyapa nem más, mint… Szaladin, nehezen oldható meg másképp a probléma. Hacsak nem ítéli magát nyomorult életre, kitaszítva a keresztény világból, ami túl nagy ár egy gyermeknek. Kivéve… egyetlen uralkodót talán.
– Kit?
– Az ördögi Frigyest! Félig, ha nem egészen muzulmán. Biztosan helyet szorítana magának a költői, táncosnői, háremhölgyei és furcsa állatai között…
Renaud-t elöntötte a felháborodás:
– Azt már nem! Már a tény is, hogy a Szentföldön születtem, érdekességet csinált belőlem, no de ennyire…
– Nyugodjon meg! Szó sem lehet róla, és úgy gondoljuk, hogy Thibaut de Courtenay jól választott, hogy megbízta az Igazi Kereszt felkutatásával. Most imádkozzon, megadjuk magának, és az ő szenvedő lelkének is, teljes és fenntartások nélküli feloldozásunkat. Kézjegyünkkel ellátott, írott igazolást kap róla, hogy kitörlődjenek a világból a maga ellen felhozott hazug vádak.
Miközben a szertartásos szavakat mondta, hosszú, sápadt keze a megváltás jelét rajzolta az előtte térdeplő fiatalember fölé. Azután felállt:
– Penitenciaként megparancsoljuk, hogy ha megtalálja az Igazi Keresztet a hitetlenek szennyezte földön, nekünk hozza el… ha még ezen a világon vagyunk. Vagy az utódunknak! Lajos király – tette hozzá közönyös, ironikus elégedetlensége által átjárt hangján – már szinte a kínhalál összes relikviáját begyűjtötte, a pápaságnak pedig szinte semmije sincs! Állítólag még egy kis darabkája is van a keresztből… Legyen elég neki annyi!
Ezzel visszament a hajó végébe, magára hagyva a szédelgő Renaud-t, hogy rendet teremtsen ellentétes érzelmeiben, s főként hogy hagyja, átjárja az öröm és a dicsőséges reggel szép napsütése. Mostantól nem kell cipelnie az aljas elöljáró vádjainak terhét, sem mások gyanúsítását. A pápa ártatlannak nyilvánította, és többé senki sem meri az arcába vágni az aljasságot. Még a francia király is kénytelen lesz elismerni, és Renaud máris megelőlegezte magának az örömöt, amikor Marguerite királyné rámosolyog majd. Hisz oly remekül védelmezte a nehéz napokban!
Egyetlen dolog árnyalta örömét: Thibaut megígértette vele, hogy Lajosnak viszi el a keresztet, és a megmentője, a pápa magának követeli! Egy ideig aggodalmaskodott ezen, de az öröm felülkerekedett. Ráér majd akkor gondolkodni ezen, ha megtalálja Isten jelenlétének legfontosabb szimbólumát, a keresztet, mely felé annyi arc fordult a remény és a halál pillanatában… Túl fiatal, túl egyenes volt ahhoz, hogy megtanult volna csalni másokkal vagy akár magával szemben. Azzal a gondolattal zárta le dilemmáját, hogy ha eljön az idő, Lajos király ítéletére bízhatja magát. Mindenesetre nem holnap lesz a napja.
A szentatya diadalmasan érkezett Genovába. A főárbocra felvonták a pápai lobogót, és amint kiderült, hogy Ince közeledik, az egész város díszbe öltözött, az emberek kitódultak az utcákra, ellepték a kikötőt, a legszebb szőnyegeket, kárpitokat, selymeket akasztották az ablakokba. A dózse11 beszállt aranycsónakjába, hogy a fogadására siessen a nagy kereskedőváros főnemességével.
Családjának tagjai, a Fieschik térdre ereszkedtek előtte, hogy megcsókolják ujján a pásztorgyűrűt az éljenző tömeg közepén. A katedrálisba kísérték, hogy hálát adjanak a szerencsés utazásért, mielőtt elfoglalta volna szállását az érsek palotájában, aki egyébként rokona volt.