Az alkalomra felöltött pompás díszek alatt IV. Ince szokásos visszafogottsága ellenére is ragyogott. Tudta, hogy Genovában nincs mitől tartania ellenség részéről, és most Frigyesen a reszketés sora. Valóban! megérkezésének híre égzengésként robbant a császárnál, és valóságos dührohamot váltott ki belőle:
– Sakk-mattot adtam neki, és most a genovaiak felborítják a sakktáblát – üvöltötte.
A bort azonban kitöltötték, muszáj volt lenyelni. Ince mégsem akart sokáig szülővárosában időzni. Franciaországba akart menekülni, összehívni a zsinatot, hogy az Antikrisztusra zúdíthassa villámait. Püspökökből és abbékból álló küldöttség indult a királyi hoz, akivel Citeaux apátságában találkoztak, ahol Lajos a rend általános káptalanján vett részt.
A követek letérdeltek elé, és emlékeztették, hogy elődje, VII. Lajos Sens-ban befogadta III. Sándor pápát, aki Rőtszakállú Frigyes ellen harcolt, és kérték hogy Ince Reimsben rendezkedhessen be. Meghatott pillanat volt, s még inkább az lett, amikor a király is térdre ereszkedett a követek előtt, hogy köszönetet mondjon a pápa belé vetett bizalmáért… de gyengéden kijelentette, hogy kikéri a nemesei tanácsát, hisz az, ha befogadja a pápát a koronázási városba, hogy ott közösíthesse ki a császárt, felér egy hadüzenettel. És Franciaország királya, aki udvarias kapcsolatokat ápolt Frigyessel, nem kívánta belevonni egy konfliktusba az országát, ahol sikerült békét teremtenie.
Ugyanakkor – ahogy azt egy magánmegbeszélésen felvetette – abban semmi kivetnivalót nem látna, ha őszentsége a határhoz egészen közel telepedne le: Lyon erős 11 Mint Velencében, a nagy tengeri köztársaság megválasztott vezetője a dózse címet viselte.
városában például, mely a császárság földje, de a savoyai gróf hűbérbirtoka, és főként a keresztény világ legimpozánsabb érseksége, s a Gallia Primátusa előkelő címet viseli.
Ekkoriban Philippe de Savoie volt a cím birtokosa, a gróf testvére. Amiből sejthető volt, hogy abban az esetben, ha a császárnak az a rossz ötlete támadna, hogy Lyon ellen indul, a király elkerülhetetlenül segítségére sietne a sokkal inkább francia, mint császári városnak.
A furfangos tanács tetszett az ügyes politikus Ince pápának. Megegyezésre jutni a savoyai gróffal és Philippe érsekkel szinte csak formaság volt. Ráadásul a város földrajzi fekvése megkönnyítette a többi európai országból érkező püspökök és abbék összegyűlését. Hamar megkötötték az egyezséget: a perspektíva, hogy számos előkelőséget ide vonzó zsinatot tartsanak a Saone és a Rhone találkozásánál, elragadtatással töltötte el a lyoniakat és egész Savoyát. Isten dicsőségére, egy uralkodó megdöntésére, aki erősen gyanúsítható volt azzal, hogy hátat fordított a kereszténységnek, valamint a kereskedők, fogadósok és mindazok legnagyobb megelégedésére, akik máris az elkövetkező pénzfolyamokra gondoltak.
A pápa magáévá tette a francia király nézőpontját, annál is inkább, mert döntéseiben és tetteiben felszabadulva Frigyes sorsa – akiről azt beszélték, hogy a dühkitörés után elbizonytalanodott – fokozatosan veszített fontosságából, ahogy az ősz utolsó napjaiban a pápai menet felfelé tartott a Rhone völgyében. A császár kérdése hamar megoldódik, és a keresztes hadjárat elindítása válik a fő üggyé, hisz annyi év, annyi szenvedés, annyi kiontott vér után a szent helyek körülbelül ugyanabban a helyzetben voltak, mint százötven évvel korábban, amikor Bouillon Gottfried és a társai a megsegítésükre indultak. Lyon nem volt túl messze Párizstól, és IX. Lajos bizonyosan nem marad érzéketlen. Egyszerűen csak meg kell győzni, és akkor minden remény megengedett.
Amikor azonban elérték a gall fővárost, borzalmas hír szakadt a városra és azokra, akik oly sokai vártak tőle: a néhány hete beteg francia király haldoklott…
VI. fejezet
Pontoise lépcsőjén
A titkos lépcső egyik fokán ülve, mely a király hálószobáját összekötötte a királynééval, könyökét térdére támasztva, öklét fülére szorítva Sancie de Signes igyekezett semmit sem hallani. A szemét is szorosan lehunyta, mintha a végeérhetetlen moraj azon keresztül is bejuthatna a fejébe. Már három napja tartott! Azóta, hogy a hasmenés, melytől szenvedett, a halál közelébe sodorta IX. Lajost.
Nem is kellett elrendelni a nagy közös imákat: a város, a környék, az apátságok és a kolostorok maguktól belefogtak, és könyörgő énekük a körmenetek zsoltáraival váltakozva betöltötte a december jeges levegőjét, miközben vezeklők hosszú sora vonult mezítláb az Oise felett átívelő hídon, hogy a Notre-Dame-la-Royale-ba menjen imádkozni, a nagy maubuissoni apátságba, amit az anyakirályné építtetett, és melyet a tavasszal szenteltek fel.
Az egész nép az ég felé kiáltott, és Isten talán a vastag sárgásszürke felhők miatt nem hallotta meg, nem teljesítette kérésüket, vagy talán, csak azért mert nem volt hozzá kedve. A fiatal Sancie tökéletesen meg tudta volna érteni, hisz ő maga is elviselhetetlennek találta a baljóslatú, végeérhetetlen siránkozást. Szerinte egyedül csendben lehet igazára imádkozni, hisz úgy könnyebb megnyitni a szívet, és hagyni, hogy a kívánságok felszálljanak egy láthatatlan erő felé, melyet figyelmesnek érezhet az ember. A város zajos sirámai lesújtóan hatottak.
Az egész kastélyt tömjén és meleg viasz illata töltötte be. A szag – ahogyan a könyörgések – belopózott a keskeny lépcsőre is, melyet a vastag falba vájtak, s melyet Marguerite királyné mutatott meg szolgálólányának egy olyan napon, amikor boldog volt. Nem gyakran fordult elő ilyesmi. Elmesélte Sancie-nak, hogy Lajossal kötött házassága kezdetén, a zsenge szerelem édes időszakában Blanka királyné egy perc nyugtot sem hagyott nekik, és a lépcső nagyon hasznosnak bizonyult.
Minden a nászéjszakán kezdődött. Legalábbis azon, amit annak neveztek ki, hisz az esküvő szépséges napja nem a hagyományosan feldíszített és beillatosított nászágyban végződött.
Épp csak megnézték az ágyat, hogy engedelmeskedjenek a régi hagyománynak, melyet talán Blanka ásott elő kasztíliai szülőföldjéről, s melyet „Tóbiás éjszakáinak12” neveztek.
Az volt a lényege, hogy három napon át önmegtartóztatást kell gyakorolni, a szerelmi csatározásokat imával váltva fel. A nászágyat oltárféleségnek tekintették, amihez csak 12 A fiatal izraelita emlékére, akit a babiloni fogság idején maga Rafael arkangyal kísért az oltár elé, és aki három éjszakán át megőrizve tisztaságát elnyerte apja kigyógyulását vakságából.
hosszas előkészületek után juthattak el, melyekhez megfelelőbb lett volna egy kápolna, mint a beillatosított, felvirágozott szoba. Marguerite kénytelen volt engedelmeskedni, bár nem értette, hogy ha így van, miért fordítottak akkora gondot a tökéletesen felesleges szerelmi fészek elkészítésére. Bizonyára ez a szokás Franciaországban.
A negyedik éjszaka a fiatal pár végre megölelhette egymást. Két órát kaptak, egy perccel sem többet! Blanka királyné személyesen jött el a fiáért (Lajos húszéves volt ekkor!), kijelentve, hogy két óra elegendő időnek tűnik számára ahhoz, hogy a dinasztia fenntartásán dolgozzanak. Hozzátette, hogy a feleség zsenge kora kíméletet követel, és szó sem lehet arról, hogy minden éjjel találkozzanak. Egyébként is csak azok az éjszakák jöhettek szóba, melyek nem ellenkeztek a fiára kényszerített vallásos kötelezettségekkel, melyek igencsak leszűkítették Érosz naptárát. Szó sem lehetett szeretkezésről adventkor vagy a böjt negyven napja alatt, sem az ünnepnapokon és előestéjükön, sem pénteken vagy szombaton! Állandó felügyelet alatti élet kezdődött a fiatal pár számára. Ahogy telt az idő, egyre nehezebbek lettek a négyszemközti találkozások, mert Blanka a „szabad napokon” is közéjük állt ilyen vagy olyan ürüggyel.