A szerzetesi ruhában, melybe öltöztették, a király a hamu közepén haldoklott, mely helyenként beszennyezte a fehér takarót, mellyel derékig betakarták a lábát. Úgy festett, akár egy halott, és ha gyenge lélegzetére nem emelkedett volna mellkasa, azt hihették volna, máris eltávozott, hisz elveszítette eszméletét. Lehunyt szemű arca hihetetlenül lesoványodott.
13 Ez lesz a Longchamp apátság, melyet a király épít a húgának. Agnès lesz az apátnő, és Isabelle itt ölti fel az apácafátylat.
Az anya félrehúzódott, hogy utat engedjen Párizs érseke, Guillaume d'Auvergne aranyköpenyének és az ereklyetartónak, melyet az ágy lábához állítottak.
A tömjénfüstben hosszan imádkoztak, hogy az úr még ne szólítsa magához a haldokló lelkét, majd a püspök kinyitotta a tartót, elővette a három ereklyét, hogy egymás után Lajos szívéhez, majd színét vesztett ajkához emelje őket.
Ebben a pillanatban Sancie érezte, hogy egy kéz érinti a vállát: szinte kísértetszerű
volt az alak a hosszú, szürke fátyolban, mely fejét, nyakát és vállát takarta, ám aranykarika övezte a fejét, olyan, mint amilyet az anyakirályné viselt. Szálfaegyenesen állt, és kisírt szeme száraz volt.
– Gyerünk! – szorította meg sokatmondóan keresztlánya vállát.
Mindketten előreléptek a hangjára hirtelen megnyíló folyosón. Pillantásra sem méltatták Blanka villámokat szóró szemét, letérdeltek az ereklyetartó mellett, és imádkozni kezdtek.
A szertartás végeztével a két királyné meghajolt a püspök előtt, és egymás oldalán kísérték ki. Túlságosan fennkölt volt a pillanat ahhoz, hogy Blanka ellenszegüljön Marguerite határozottan kinyilvánított akaratának. Akkor sem szólt egy szót sem, amikor a fiatalasszony ahelyett, hogy visszatért volna a lakosztályába, leült a férje ágya mellé, s tekintetével szinti provokálta, hogy zavarja el.
Hosszú virrasztás következett, melyben egymással szemközt ültek, ki-ki saját szolgálóival a háta mögött. Marguerite határozottan megtagadta, hogy ismét visszavonuljon:
– Ha ma éjjel meg kell halnia, mellette akarok lenni…
Az imák elhallgattak, és átadták helyüket a néma könyörgésnek, melyet Sancie oly nagyra értékelt, a hangulat azonban feszült és nyomasztó maradt. A még mindig eszméletlen haldokló mozdulatlan volt, szemel és szája csukva. Ugyanakkor úgy tűnt, még az eddigieknél is sápadtabb. Még inkább elmélyültek, ráncokba húzódtak vonásai… Hirtelen d'Amboise asszony, aki a legközelebb állt az anyakirálynéhoz, felzokogott.
– Madame!… Azt hiszem, szeretett urunk eltávozott…
Valóban úgy tűnt, meghalt, s miközben a két királyné egyazon mozdulattal hullott térdre, Agnès kegyeletteljesen a mozdulatlan arcra akarta borítani a fehér lepedőt.
Ebben a pillanatban a király kinyitotta a szemét. Tisztán, éberen csillogott a tekintete.
A hölgy felsikoltott, mire az összes gyászba görnyedt jelenlévő felkapta a fejét.
Lajos felsőhajtott, összehúzta, majd kinyújtóztatta karját és lábát. Végigfuttatta tekintetét a fölé hajoló arcokon:
– Isten kegyelméből a felkelő nap megtalált az egek magasából, és visszaszólított a holtak közül – suttogta olyan mély hangon, mely mintha a síron túlról érkezett volna.
Talán így is volt…
Az ágy két oldalán felemelkedő két női arcon örömkönnyek záporoztak a ragyogó tekintetekből. Az egyikük azt mondta:
– Édes uram!
A másikuk:
– Szeretett fiam!
A két kiáltás azonban nem versengett többé. Éppen ellenkezőleg, egy szólamra csengett. A váratlan, nem remélt feltámadás öröme – egy időre – félresöpörte az idősebb asszony keserű féltékenységét és a fiatalabb lázadó haragját.
Szép téli nap volt, mely elűzte az éjszakát. Miközben orvosok és papok sürgölődtek a „feltámadott” körül, a királyi család a kápolnába vonult a hajnali misére, hogy hálát adjon Isten határtalan kegyelméért. Azután a hölgyek a lakosztályukba húzódtak pihenni egy keveset.
Marguerite olyan fáradt volt, hogy egyetlen szó nélkül, lehunyt szemmel hagyta, hogy hölgyei levetkőztessék és lefektessék, az ágyba érve azonban oldalára fordult, felhúzta a lábát, kezét védőn összekulcsolta a születendő gyermek körül, aki most mozdult meg először, és ismét eleredtek a könnyei. Megkönnyebbülésében sírt, kiöntötte aggodalomtól túlcsordult szívét, melyet csodálatos új remény töltött be. Isten visszaadta imádott férjét, és ez volt a lényeg, még ha továbbra is osztoznia kell rajta zsarnoki és mindenütt jelen lévő anyósával. Csak az számított, hogy él! Lassanként sikerült jótékony álomba merülnie.
Sancie nem aludt. Élénk mozdulattal elküldte Adéle-t, az öreg szobalányt, és egy darabig csak ült a Marguerite ágyához vezető lépcsőfokon, majd amikor hallotta, hogy egyenletesre vált a légzése, felállt, fölé hajolt, hogy meggyőződjön róla, valóban alszik, és lábujjhegyen visszament a titkos lépcsőre, ez alkalommal azonban felment a tetejéig, és óvatosan kinyitotta az ajtót, melyet egy falikárpit rejtett, ahogyan Marguerite szobájában is. A szövet eltakarta kis nyíláson át semmit sem látott, de mindent hallott. Nem puszta kíváncsiság vezérelte – bár ez volt kedvenc bűne! –, valami erősebb hajtotta. Az imént, mialatt a királyné ágyánál várakozott, támadt az a meggyőződése, hogy valami történik odafent, és neki érdemes megtudnia azt a valamit…
Geoffroy testvér hangjára ismerve majdnem visszahúzódott, hisz halálos bűn kihallgatni más gyónását… bár el sem tudta képzelni, miféle bűnnek terhelhette volna meg a király a lelkét kómája mélyén. A gyóntató szavai sem erre utaltak. Éppen ellenkezőleg:
– Nagy és szép gondolata támadt, fiam, melyet egyedül Isten sugallhatott…
Sancie tehát nem csukta be az ajtót…
Elragadtatással töltötte el, amit hallott, és boldog mosollyal hagyta el megfigyelőposztját, melyre már nem is tért vissza. Elhallgattak a nagy imádságok, hogy megkönnyítsék a beteg pihenését. Ismét elviselhető lett a kastély légköre.
Ha csak a lelkesedésére hallgat, Sancie azonnal felébreszti Marguerite-et, hogy elmondja neki a nagy hírt, ám ha kellett, fékezni tudta magát. Beérte annyival, hogy ismét elfoglalta kedvenc helyét, karját összefonta álla alá húzott térde körül, hogy békésen kivárja úrnője ébredését, amikor mintha szétrobbant volna körülötte a szoba, ahogy berontott a legendás önuralmát elvesztett anyakirályné:
– Lányom! – kiáltott föl a felindulásban visszatérve kasztíliai kiejtéséhez. – Isten újabb borzalmas próbatételt mér ránk!
Az utolsó ítélet harsonája sem szólt volna hangosabban, és az összerezzenve felébredő Marguerite rémülten figyelte anyósát. Annyira elszorította szívét az aggodalom, hogy eszébe sem jutott, hogy felálljon, csak iszonyodó tekintettel ült az ágyon…