– kivéve ha királyi fensége bemutatásáról volt szó! –, és maróan gúnyosnak is mutatkozhat, amikor a túlságosan gazdag vagy illetlen díszeket ironikusan bírálja.
Gyakran tréfálkozott fiatal feleségén is, aki kedvelte a susogó selymeket, a pompás bundákat és a szép ékszereket.
– Mire jó akkor királynénak lenni – zúgolódott Sancie, amikor Marguerite-nek szemmel látható sajnálattal le kellett mondania egy-egy ékszerről, melyet magánkincstára nem tett elérhetővé számára.
Lajos mindig nagylelkű volt vele, de gyakran hangoztatta, hogy egy uralkodó pénzét inkább a szegényeknek kell adni, mint az ékszerészeknek, selyemkereskedőknek és egyéb kísértést hozóknak.
Marguerite aznap reggel is egy Vieille-Pelleterie utcai varrodába küldte, hogy közölje a kereskedővel, a királyné mégsem vásárolja meg a szép cobolybéléses bársonykabátot, melyet két nappal azelőtt mutatott meg neki. Sancie nagyon rosszkedvű volt: véleménye szerint attól, hogy valaki majdnem elveszítette a férjét, még nem kell régi ruhákba és gyászfátyolba burkolózni. Éppen ellenkezőleg, ünnepi hangulatnak kellett volna uralkodnia, de végeérhetetlenül folytak a hálaadások Istennek, és mással nem is lehetett volna jobban köszönetet mondani az Úrnak, mint bőséges adományokkal, és természetesen dicsőítő énekekkel és újabb imákkal! A kamaszlány nem értette, miért lenne összeegyeztethetetlen a körülményekkel a bársony és a coboly viselése. Különösen januárban, amikor csikorgó fagyban élnek.
Kiadósan morgolódva szürke, mókusprém béléses csuklyás köpenyében Sancie a palota kapuja felé sietett, amikor odakintről kiáltás harsant, melyet az őrök átvettek:
– Őszentsége a pápa követe!
Egy lovas vágtatott az udvarba, egy rántással lefékezte a lovát, és a hosszú lovaglásban elmerevedett izmok darabos mozdulatával leugrott nyergéből. Annyira belepte a sár, hogy bő köpenyén kivehetetlen lett a pápai kereszt, arca azonban, melyet a gallér megvédelmezett, felismerhető maradt. Sancie, akivel összetalálkozott, hátrahőkölt, megfordult, és visszasietett a palotába. Futott, máris a lépcsőkön járt, hosszú ruhája azonban zavarta a mozgásban, és nem tudta felvenni a versenyt a követ gyors léptével. Amikor utolérte, a férfit már egy ajtónálló kísérte a királyi lakosztály felé, a Zöld szobába, ahol Lajos éppen reggeli miséje végére ért, és két tanácsosát, Pierre de Fontaine-t és Geoffroy de Villéle-t fogadta. Sancie felmérte, hogy nem férkőzhet oda hozzá, hisz a pápai követet azonnal bevezetik a királyhoz. Egy pillanatig habozott, majd eldöntve, hogy nem megy a szőrméshez, felkapaszkodott a széles csigalépcsőn, és visszament a királynéhoz, aki éppen egy új ruhát próbált fel Isabelle lányára a dajka, Perrine társaságában. Nem volt könnyű feladat: a kislány szórakoztatónak találta a játékot, ficánkolt, akár egy sajtkukac, és az anyai élénkség méltó örököseként egy pillanatra sem tudott nyugton maradni.
– Sose fog sikerülni! – sóhajtott Marguerite, mielőtt visszafordult volna fiatal udvarhölgyéhez, akii szélvészként rontott be. – Sancie, hogyhogy máris itt vagy? Azt hiszed, meggondoltam magam?
– Nem erről van szó! Követ jött őszentségétől, és azonnal bevezették a királyhoz…
– Tudom! Hallottam. Mi olyan meglepő ebben? Feldúltnak látszol.
– Mert, madame… mert Renaud de Courtenay az… van miért aggódnunk.
Marguerite elengedte a végre lecsendesedett Isabelle-t, és felegyenesedett:
– Úgy érted, ő a követ, aki most érkezett? Hallatlan merészség… még a szentatya zászlaja alatt is! Blanka királyné a királynál van?
– Nem tudom…
– Akkor odamegyek. Nem tudom, miért, de úgy tűnik, ez a fiatalember életcéljául tűzte ki, hogy a lehető legtöbb gondot okozza magának. Visszatérni a palotába, amikor elűzték, őrültség!
– Én is így gondolom. Menjen gyorsan, madame!
A meglepett Marguerite egy pillanatra mosolyogva mélyen Sancie szemébe nézett:
– Nocsak, úgy látom, nagyon aggaszt a fiú sorsa.
– Ugyan, felség! Mint önt, engem is azért érdekel, mert Blanka királyné, ki tudja, miért, gyűlöli és az áldozatává tette. Keresztényi kötelességünk dacolni az igazságtalansággal.
Marguerite elnevette magát:
– Fogadjunk, hogy ha az áldozat nem lenne ilyen délceg, púpos lenne és kancsal, kevésbé izgatna a sorsa!
Sancie zöld szemében kihívó láng villant, és igen tiszteletlenül megvonta a vállát:
– Hm! Mintha felséged nem tudná, hogy mindig mellette állok, ha arról van szó, hogy ellenkezzünk az anyósa zsarnoki hajlamaival!
– Ha csak erről van szó, annál jobb! – felelte Marguerite újra komolyra váltva. –
Tudod, nem szeretném – az apád pedig még kevésbé! –, ha ennek a fiúnak adnád a szíved, akiről tulajdonképpen semmit sem tudunk…
– Nem adok én semmit! – kiáltott fel Sancie mindent eláruló haraggal. – Önnek pedig, madame, félretéve a tiszteletet, mellyel Franciaország királynéjának tartozom, önnek már szeretett uránál kellene lennie, ahelyett, hogy… hogy…
Nem találta a szavakat, és érezte, hogy könnyek gyűlnek a szemébe, ezért felkapta a kis Isabelle-t és odavitte a kandallóhoz, ahol két kismacska aludt egy kosárban.
Marguerite együttérző pillantással követte. Szinte a születése óta félelemmel gondolt a pillanatra, amikor udvarhölgye felfedezi a szerelmet, hisz csúnya arca biztosan nem indít álmodozásra egyetlen fiatalembert sem… Bár rangja és hozománya vonzhatja a kérőket, akik közül Maximin de Signes szigorúan kiválasztja majd az előkelő családhoz legméltóbbat, és a lányára kényszeríti, ha Marguerite-nek nem sikerül előbb találnia egy olyan férjet, aki nem teszi majd nagyon boldogtalanná a lányt. Ha azonban Sancie beleszeret a vonzó, ám következetlen és talán veszedelmes Courtenay-ba, a legrosszabbtól kell tartani, hisz nem az a lány, aki harc nélkül lemondana arról, amit akar, ez a harc pedig katasztrofális lehet. Marguerite nem bánta, hogy megkísérelte megmenteni Renaud-t Blanka érthetetlen gyűlöletétől, alkalmatlan visszatérése azonban igencsak ellenére volt. Balduin császár azzal, hogy a szolgálatába fogadta, lehetőséget kínált számára, hogy megfelelő sorsot építsen fel magának. Miért nem érte be ennyivel? És miféle csoda folytán sikerült a pápa szolgálatába állnia… olyannyira, hogy a zászlaja alatt visszatérni is merészelt? Fogalma sem volt, mi indíthatta erre: teljes őrültség volt! Igaz, Lajos maga volt a megtestesült jóság, de makacs ember volt.
Ami pedig Blankát illeti, tőle az óvatlan fiú csakis a legrosszabbra számíthatott…
Éppen ez a legrosszabb volt készülőben, amikor az ajtónálló kinyitotta előtte a Zöld szoba ajtaját.
Az első pár perc elég jól zajlott. Lajos meg sem nézte a követet, aki térdre ereszkedett előtte, és a protokollt félretéve a fogadására sietett, hogy minél előbb átvehesse a pápa levelét, melyet megcsókolt. Feltörte a pecsétet, kigöngyölítette a tekercset, és olvasni kezdett…
– Mit keres itt ez az ember? Megengedte neki, hogy visszatérjen, fiam?
Lajos belépő édesanyja felháborodott hangjára pillantott feclass="underline"
– Kiről beszél, anyám?
– Erről az arcátlanról, akit ön kitaszított, mégis itt látom! Nézze csak meg! Nem ismeri fel?
A király szemügyre vette Renaud-t, majd a szemöldökét ráncolva odalépett hozzá:
– A szentatya követe, anyám – mondta. – Bevallom, nem figyeltem az arcára. Hogy lehetséges ez? – tette hozzá szigorúan a fiatalember felé.