– Nem, madame. Isten nem engedné meg, hisz a király azért utazik el, hogy felszabadítsa a Fiú sírját…
Nyugodtan ejtette ki a szavakat, mintha csak evidenciáról lenne szó, az anyakirályné pedig elgondolkodva méregette:
– Mintha az evangélium szavai lennének. Honnan veszi a bizonyosságot, fiam?
– Nem tudom. Csak úgy magától jön…
A királyné megint végigmérte, mintha azt mérlegelné, nem gúnyolódik-e vele.
Nem, a sebesült derűs volt, és egyszerűen csak azt mondta ki, amiben hitt.
– Vigyázzon magára – mondta végül Blanka. – A király bizonyára felkeresi majd!
Ezzel távozott. Szembetalálta magát Sancie-val, aki két kézzel összefogva a ruháját, lábujjhegyen érkezett. A király néhány tisztjét szolgáló cellákhoz vezető folyosó keskeny volt, és elkerülhetetlenné vált a találkozás. A lány csalódott sóhajjal elengedte a ruháját, és meghajolt: az „öregasszony” volt az utolsó, akire itt számított. A királyné természetesen szárazon megkérdezte tőle, mit keres itt. Sancie bátran szembenézett az ellenséggeclass="underline"
– Érdeklődni jöttem a… a… – dadogta magában káromkodva, amiért képtelen kimondani Renaud nevét.
– A saját nevében, vagy Madame Marguerite részéről?
Álnok volt a kérdés és a hang egyaránt, de Sancie hamar összeszedte magát:
– Mindkettő – felelte merészen. – Ezt a szerencsétlen fiatalembert már annyi baj érte, hogy keresztényi kötelesség érdeklődnünk a sorsa iránt. Ráadásul tudom, hogy a királyné – mintha csupa nagybetűvel hangsúlyozta volna a címet bitorlójával szemben!
– hamarosan érdeklődni fog.
– Elébe megy a kérdésének? Jó szolgáló! De mondja csak, hány éves, Sancie?
– Szent Magdolnakor leszek tizenhárom.
– Talán lassan haza kellene térnie. Signes báró, az édesapja számít a keresztanyjára, hogy segít jól kiházasítani, de attól tartok, az udvarban ez nagyon nehéz feladat. Provence-ban a neve és a hozománya könnyebbé teszi.
A lány fülig pirult:
– Nem ismerem édesapám terveit. Soha nem kegyeskedett beavatni, ahogyan az édesanyám sem. Talán úgy gondolják, még túl fiatal vagyok?
– Biztos, biztos! A maga esetében ez bölcs elgondolás, jobb, ha semmit sem sürgetnek, mert ha már most férjhez akarnák adni, sokba kerülne. Nem sok jutott magának a szépségből, szegény kicsikém!
Sancie bíborvörösből holtsápadtra váltott, szeme pedig villámokat szórt:
– Csúnya vagyok, madame, nagyon is tudom. Mostanáig azonban ezt senki sem merte a szememre vetni.
– Ki veti a szemére? Nem tehet róla, és néha arra gondolok, talán így csak kedvesebb Isten urunknak.
Sancie könnyeivel küszködve, de büszkén kihúzta magát a koronás asszonnyal szemben, aki mindent megkapott az élettőclass="underline" rangot, szépséget, vagyont, szerelmet, hatalmat, és a szépséges fiúkat, akik közül a legidősebbet úgy isteníti, hogy úgy tartja, jó csakis Istentől és tőle érheti. Olyannyira, hogy gyűlöli fia feleségét is, akit pedig ő
maga választott ki, és ellenszenvébe belevonja mindazokat, akik szeretettel szolgálják, különösen a keresztlányát. Egyszerűen csak azért, mert a fia szereti a feleségét!
Szánalmas! Sancie úrrá lett hangja remegésén, és határozottan szólalt meg:
– Miért lenne kedves Istennek a csúfságom? Ha akarna, azt hiszem, már hívott volna. Csak a kizárólag hozzá forduló szíveket fogadja el. Az enyém… több emberhez is kötődik.
– Köztük ahhoz, aki itt az ajtó mögött fekszik? Vagy talán nem vette észre, milyen szép?
– Nem ő az egyetlen az udvarban.
– Bizonyára, mégis az ő ajtaja előtt találkozunk.
– De… a királyné…
– Ha a menyem hírekre vágyik, Hersende-tól megkaphatja. Menjen vissza a helyére, és ne kódorogjon többet erre, ahol semmi keresnivalója! Hacsak nem akar választás elé kerülni: vagy visszamegy Provence-ba, vagy, ami még jobb lenne, kolostorba vonul.
– Már megint a kolostor? No de miért, hisz…
– Hogy megtanulja mások tiszteletét és a szerénységet! Sosem mondták magának, hogy úgy néz ki, mint egy boszorkány, a vörös hajával, a hosszú orrával és a macskaszemével? A kolostorokban győzik le leghatékonyabban a rossz ösztönöket…
Sancie ezt már nem bírta elviselni. Hátat fordított a kasztíliai asszonynak, és futva menekült, hogy a kert mélyébe rejtse keserűségét, egy élő sövénnyel védett kis sarokba, ahová gyakran húzódott, ha bánata volt. Szívében olyan erős gyűlölet lángolt, hogy nem vihette a kápolnába, hisz a gyűlölet Isten elleni sértés, és az ő érzései még csak védelmezőre sem találnának: szeretett szentje, Mária Magdolna nem kapott itt szobrot.
Sancie sosem érezte még magát ennyire száműzöttnek az északi vidéken.
Mennyivel könnyebb volt az éggel békét kötnie az atyai kastélyban: Signes a Sainte-Baume lábánál emelkedik, a nehezen megközelíthető barlangnál, ahol Krisztus kedvenc bűnös asszonya töltötte vezeklése napjait. Egy ösvény vezetett oda Signes-ből.
Végeérhetetlen, nehéz gyaloglás volt, mégis a falu minden asszonya megtette életében legalább egyszer, hogy termékenységet kérjen házasságában. Signes úrnője is elment, szép kísérettel, nem sokkal az esküvője után, Sancie azonban még sosem kapaszkodott fel a barlanghoz, a hegyben nyíló fekete hasadékhoz, ahová csak a sziklába vájt, kezdetleges és egyenlőtlen lépcsőfokokon át vezetett az út. Azt beszélték, hogy nyirkos, sötét és meglehetősen félelmetes hely. Magdolna mégis itt élt több mint harminc évig, magányosan. Egy forrás vizét itta, gyökereket evett, semmije sem volt, a ruhái rongyokká foszlottak, s nem viselt mást, csak hosszú, dús hajkoronáját, a legenda szerint azonban naponta hétszer énekeltek neki az angyalok, és néha megpillanthatta Jézus arcát is, a Megváltóét, akit annyira szeretett, és a síron túl is imádott.
Sancie ismerte Mária Magdolna történetét, és néha eltűnődött, vajon Krisztus több szeretetet adott-e a szépséges bűnösnek, mint az emberiség többi részének. Másfajta szeretetet? Magdolnának elég volt csak megpillantania őt, máris teljes szívéből arra vágyott, hogy érte éljen, és méltó lehessen szeretetére. Ezért vonult vissza a szabad ég alá, ahol annyi könnyét elsírta, hogy a hegy minden patakja azokból született. Könnyű
lehetett a megtestesült Igét szeretni, hisz egész tömegek mentek hozzá, s követték.
Különben is, ha az ember szeret, minden egyszerű. Talán csak az nem, hogy annyit kapjon, amennyit ad; ha csúnya…
Csúnya! Ezt az állapotot nem lehet megszokni, ha valaki lány és tizenhárom éves.
Akkor sem, ha nem hagy időt másoknak, hogy a tudtára adják, hanem ki-* hívásként előretolja, abban a titkos reményben, hogy egy nap valaki azt feleli: „Dehogy.
Szerintem nem…– Eddig még senki nem felelt így, és biztosan így marad ez a jövőben is…
Babérbokra mélyén Sancie minden könnyét elsírta. Nem lett tőle szebb, de nem tehetett ellene. Gyűlölte az alternatívát, melyet a kegyetlen anyakirályné vázolt föl előtte, annál is inkább, mert nem nagyon látta, hogyan menekülhetne el előle: vagy egy borzalmas, gyűlöletes házasság, melyben nem fogják szeretni, vagy a kolostor, ahol belehal haragjába és kétségbeesésébe. Ahogy jobban belegondolt, a második lehetőség még mindig jobbnak tűnt. Renaud meg fog gyógyulni, és biztosan nem küldik vissza a császárhoz. Közel élnek majd egymáshoz. Mi lesz vele, ha egy nap azt látja, hogy a fiú beleszeret valamelyik csinos kisasszonyba? Elviselhetetlen látvány lenne, és biztosan hazamenekülne szeretett Provence-ába, ott azonban, ha nem akar férjhez menni, csak az apácafátyol marad…