– Flore-nak volt rá módja? Különben is, ha a báró annyira szerette azt a hölgyet, a halála kétségbeesést válthatott ki belőle, nem pedig vágyat, hogy mást szeressen.
– Igaz, igaz! Annyira szerelmes volt, hogy az alávaló lány igyekezett megvigasztalni. Szép az a lány… és ügyes. Miután a bárót a felesége ágyába lökte, akit végre teherbe ejtett, kényeztetni kezdte, apró figyelmességekkel vette körül, tudtára adta, hogy már régen szereti, és végül nekiadta magát… Egy olyan férfinak, aki már csak a feleségét ölelhette – és akit már nem volt hajlandó érinteni –, káprázatos lehetett Flore teste. Tudom, mit beszélek, mert egy este láttam a kastély tavában fürdeni. Istennő! Egy szentet is elcsábítana! Bevallom, magam is álmodoztam róla. A bárót egyenesen elbűvölte. Mintha bájitalt itatott volna vele. És talán így is volt…
Mindenesetre Philippa asszony sorsa hamar beteljesedett, amint sikerült behálóznia a bárót. A gyermek elvesztése miatt Raoul egy kicsit megsiratta a feleségét. Csak nappal, mert az éjszaka Flore-é volt. Most már nyíltan együtt élnek… és Enguerrand de Coucy, a fivére a kezét dörzsölgeti.
– Miért? Fel van háborodva?
– Nem. Éppen ellenkezőleg. Kedvesnek, megértőnek mutatkozik… az az érdeke, hogy a bátyja gyermektelenül haljon meg, és ő sem ér többet, mint az a lány. Ő ölette meg Ferienne-t, az apródot, akit maga váltott fel, mert Philippa asszony vele hált. Ami Flore-t illeti, gyakran gondoltam, hogy az ő szolgálatában áll, de most már azt hiszem, csakis magának dolgozik.
– Azt reméli, hogy a báró feleségül veszi? Ugyan, az lehetetlen! Túlságosan előkelő
úr egy kisnemes lányhoz! Azt azonban nem értem, maga hogyan került ilyen állapotba…
– Úgy, hogy képtelen vagyok befogni a számat, amikor rám tör a harag. Öreg katona vagyok, és nyíltan beszélek. Egy nap az az átkozott lány, aki máris bárónénak hiszi magát, megkorbácsoltatott és elzavart egy szegény lányt, aki tönkretette az egyik ruháját, és nem tudtam megállni, hogy ne mondjam meg a magamét… a szemén láttam, hogy nem telik sok időbe, és az én sorsom is beteljesedik. Elzavarnak vagy megmérgeznek… ki tudja, mi várt rám, amikor egy kutya döntött helyettem. Egy kutya, amelyik megette a napi kosztomat. Elszöktem, és azóta Párizsban csavargok.
Gondoltam rá, hogy elmegyek Blanka királynéhoz, és elmondom, amit a barátnője sorsáról tudok, de csúf dolog az árulkodás… és nem akarnám, hogy miattam érje baj a bárót. Tehát várok.
– Mire? Hogy új urat talál?
– Nem. Arra, hogy a király elinduljon a keresztes hadjáratra, és beállhassak a seregbe, de úgy tűnik, sok idő van még addig.
– Így van. Azt mondják, kikötőt építtet délen, hogy ott szálljon hajóra. Végül én is megértettem, hogy lassabban megy majd, mint gondoltam…
Ebben a pillanatban mozgolódás támadt az udvaron. Robert készült indulni, hogy Poissyban várja a királyt. Renaud megértette, hogy nincs több ideje, sietve kinyitotta az erszényét, és a döbbent Pernon kezébe nyomott egy aranyat.
– Fogja! Vegyen magának tiszta ruhát, és költözzön be a törzsfogadójába. És várjon meg!
– De… nem marad?
– Nem, de visszajövök. Beszélek magáról Robert grófnak. Talán neki is szüksége van egy jó fegyvermesterre.
– Megtenné? Ó… Renaud úr!
– Majd később megköszöni! Sietnem kell…
Már futott is a lovához, melyet egy karikához kötött, de futtában visszafordult:
– Ne igyon túl sokat!
– Megígérem! Majd együtt megünnepeljük, ha visszajön…
Egy ideje elállt az eső, de Renaud észre sem vette. Őszinte öröm töltötte el, hogy viszontlátta Pernont…
Az április harmincadikáról május elsejére virradó éjszakán a fiatal királyné Hersende segítségével egy kisfiút hozott a világra, akit a nagyapja emlékére Philippe-nek neveztek, és a díszbe öltözött városban kitört a boldogság. Reggel a fiatal lányok futottak az erdőbe, hogy leszedjék a május első virágait: füzéreket és csokrokat készítettek a királynénak és a gyermeknek, aki szép volt és életerős, ahogy azt tiltakozó kiáltásaiból felmérhették. A templomokban az Úr dicsőségét zengték, és a király, akit boldoggá tett a fiú születése, három misét hallgatott, melyek közül az egyiken maga énekelt, és olyan bőséges alamizsnát osztatott, hogy egy mérföldes körzetben nem maradt senki, aki ne evett – és ne ivott – volna Isten áldására, amiért ilyen jó királyt adott.
A szükséges pihenés után Marguerite díszes ágyában ülve kissé sápadtan, de ragyogva fogadta a család és a sógorok, illetve sógornők gratulációit, melyek természetesen a férj gyengéd és az anyós szinte diadalmas köszönete után következtek.
Meg kell hagyni, Blanka az egész éjszakát a szülés gyötrelmeit élő Marguerite ágya mellett töltötte, és végre igazi anyaként viselkedett, fogta a kezébe csimpaszkodó kezet, törölgette az izzadt homlokot, megnyugtató vagy bátorító szavakat suttogott, de egy pillanatra sem zavarta Hersende munkáját, akinek szakértelmét hamar felismerte.
Még akkor is ott volt azonban, amikor a káplán elvégezte a gyermek felkenését – bölcs óvintézkedésként a keresztelő előtt! –, és főképp, amikor az udvar és Poissy előkelőségei felvonultak jókívánságaikkal és gratulációikkal az ifja anya előtt. A kis Philippe egy pillanatra sem hagyhatta el nagyanyja karját, és ő mutatta be büszkén a látogatóknak.
– Mintha ő szülte volna! – morgott magában Sancie, aki szintén nem aludt az éjjel.
– Nézzék csak meg! Frissebb és élénkebb, mint én! Bárcsak Isten nem csupán ezt a boszorkánykülsőt adta volna, hat nem varázserőt is! Bagollyá változtatnám, hogy nappal aludjon, éjjel pedig nyugton üljön az ágán!
Mosolya ellenére egyértelmű volt, hogy Marguerite, szerette volna, ha másképp mennek a dolgok. Még rosszabb lett, amikor megtudta, hogy a dajkát és a kis herceg szolgálóit Blanka mellé költöztették, és nem őmellé. Így volt ez a kis Lajos születésekor is, és Marguerite, aki túl fiatal volt, és túlságosan kimerítette a hosszú és nehéz szülés, nem tiltakozott. Ráadásul akkor trónörökösről volt szó, most azonban azt remélte, hogy a második fiát meghagyják neki. Blankának mindenre volt válasza:
– Erős jellem lesz ez a fiú. Máris kiabál, ha elégedetlen, magának pedig pihenésre van szüksége, lányom! Nálam, aki alig alszom, senkit sem fog zavarni.
– Biztosíthatom, hogy engem sem zavar. Remekül érzem magam, és szeretném magam mellett tartani. Drága uram, kérem, mondja meg az édesanyjának, hogy hagyja meg nekem!
A király leült az ágy szélére, és megfogta a felesége kezét:
– Az édesanyámnak igaza van, drágám! Ön is tudja, hogy a legjobbat akarja nekünk… és magának pihenésre van szüksége a nagy megpróbáltatás után!
Marguerite lehunyta a szemét, hogy elrejtse haragos villanását:
– Bizonyára igaza van, felség! – mondta, de elhúzta a kezét…
Amikor mindenki elvonult, és a királyné egyedül maradt az orvosnő, Sancie és a többi udvarhölgye társaságában, kitört belőle a zokogás. Sancie hozzá akart sietni, de Hersende egy mozdulattal megállította. A kislány megtorpant, majd kitessékelték a többi hölgyet. Egy ideig csak Marguerite sírása hallatszott. Hersende megvárta, míg elcsitul, s csak azután hajolt az elkeseredett kis királyné fölé:
– Ne sírjon, madame. Nagy bánatot okoz magának. A király szereti önt, ez látszik, és csakis a javát akarja…
– A javamat? Amit az édesanyja dönt felőlem. Úgy akarja nevelni a fiaimat, ahogyan a sajátjait nevelte én pedig nem akarom, hogy szerzeteseket faragjon belőlük…