– Igaz, a felséges király igen ájtatos, de azt hiszem, természetes hajlamnak engedelmeskedik… Az öccsei nem hasonlítanak rá ezen a téren. Különösen nem Robert nagyúr… Talán a férje Istennek szentelte volna magát, ha nem lenne király… és ha nem ismerte volna meg önt. Sosem láttak még szerzetest, aki ilyen tüzesen ügyködött volna a gyermeknemzésben! Ráadásul ön is szereti őt.
– Igen, szeretem… legalábbis azt hiszem, még mindig szeretem, de lehet, hogy egy nap belefáradok. Túlságosan nehéz egy szent feleségének lenni! Főleg, ha az a szent megtagadja tőlem a jogot, hogy megosszam vele az életét, sőt, még korlátoz is: az anyjának adja, ami nekem jár… Nincs másra jogom, mint gyermekeket szülni, akiket azután elvesznek tőlem… ha a halál nem teszi meg helyettük. Nem akarok több gyereket!
– Madame! – ijedt meg Sancie. – Nemet mondana a királynak, ha közeledik magához?
– Miért ne? Jogom van betegnek lenni. Addig nem leszek hajlandó több terhességet vállalni, míg meg nem tudom a keresztes hadjárat indulásának pontos dátumát.
– Terhesen akar elutazni? – kiáltott fel Hersende.
Marguerite kihívón felvetette a fejét, és rászegezte még könnytől és haragtól csillogó kék szemét:
– Pontosan. Így teszek, és maga velem jön. Ott fogok szülni, ahol Istennek tetszik: a hajón, Cipruson vagy a Szentföldön. Azt a gyereket legalább nem veszik majd el tőlem!
– Nem fog sikerülni. Ön olyan szép, madame, és a király oly kedvesen tudja kérni a szerelemre, hogy nem fog tudni ellenállni neki…
Beszéd közben Sancie a mély ablaknyílásba lépett, hogy a kastély vastag falait nézze, melyeket több száz fáklya és tűztál világított meg. Mágikus látvány volt. A fények szőke villámokként tükröződtek az őrök páncélján. Az ünnepségek a városban folytak, nem sokan maradtak az udvarban: követték a várúr parancsát, hogy a kismama nyugodtan pihenhessen. Sancie macskaszeme – boszorkányszeme! – mégis kivett egy alakot, egy arcot: Renaud de Courtenay-ét, és hevesebben vert a szíve.
Napok óta nem látta. D'Artois gróf fegyvernökeként nem volt bejárása a királyi lakosztályokba. Még kevésbé a szüléshez közeledő királynéhoz, akit Sancie egy percre sem hagyott magára.
Még nem szenvedett ettől, hisz tudta, Renaud közel van, és remélte, hogy a kis herceg születésének örömteli hangulatában egy pillanatra őt is beengedik a királyi szobába, ahogyan szinte mindenkit a kastélyból. A fiú azonban nem mutatkozott…
Most mégis ott volt. A falnak támaszkodott, karját összefonta a mellkasán, melyen a francia liliom díszítette az új d'Artois gróf tornyát. Felemelt fejjel állt, és meredten nézte éppen azt a pontot, ahol Sancie állt. A lány ösztönösen hátralépett, de úgy helyezkedett, hogy láthassa anélkül, hogy Renaud észrevenné a jelenlétét.
A fegyvernök valóban nem vette észre. Amikor a kastély kiürült a látogatók után, visszatért erre a helyre, hogy lássa, amint fény gyúl az ablakban, mellyel szemközt az egész éjszakát töltötte árnyékba rejtőzve, fájdalomtól átjárt szívvel hallgatva a kiáltásokat, melyeket Marguerite-ből szakított fel a szülés kínja. Éppen egy másik férfi utódának adott életet, és az, hogy ez a másik a király volt, akinek szolgálatára és védelmére felesküdött, akit élete kockáztatásával megmentett, meg sem fordult a fejében. Ami odafent történt, a testi kapcsolatra irányította a figyelmét, mely az okozója volt, s mely elsöpörte ártatlan álmait, hogy felébressze benne a kielégületlen hím keserű féltékenységét. Annyit dicsérték előtte Lajos szent életét, végeérhetetlen ájtatosságait, vezekléseit, szigorú erkölcseit, hogy a végén isten tudja, mit nem képzelt már! Talán a Szentlélek nemzeti te a gyermekeket a királynénak, Lajos pedig csak homályosan, elvont módon vett részt benne. A fájdalom kiáltásai azonban más kiáltásokat idéztek fel, melyek talán kilenc hónappal korábban, a gyönyör csúcsán hangzottak el. Bár sosem érintett nőt Renaud tudta, hogyan zajlik a szeretkezés, és azon a rettenetes éjszakán szívet tépő pontossággal képzelte el az imádnivaló Marguerite-et, meztelenül sötét haja zuhatagában, amint egy férfi közeledését fogadja, aki koronájától és szerzetesi csuhájától megszabadulva ugyanolyan vágy átjárta férfi, mint bárki más…
Csak akkor ment el lefeküdni, amikor az utolsó felszabadító kiáltás után elültek a jajszavak. Nem tudott elaludni, próbálta megérteni, mi történik benne, mi lelte, holott eddig az ideális, elvont szerelemről álmodott. Ha nem állt volna annyira közel az ígért lovaggá ütéshez – egy hónap múlva pünkösd volt! –, talán egy nő keresésére indul, egy lányéra azok közül, akiket Robert gróf ajánlott, dicsérve gyönyöreiket, hogy kioltsa az ágyékát égető tüzet. Semmi ilyet nem tett azonban, nem sok értelme lett volna: Marguerite-et kívánta vére minden erejével, melyről tulajdonképpen semmit sem tudott. Hacsak nem azt, hogy részben a szaracén hercegektől ered, akikről a keresztesek azt tartották, hogy annyira szeretik a nőket, hogy tucatnyit tartanak belőlük a palotájukban, és mindannyiukat rendszeresen megtisztelik. Aznap éjjel ez a vér ébredt fel benne, jelezve, hogy óvakodnia kell tőle.
Este lecsillapulva, de boldogtalanul visszament ugyanarra a helyre, ugyanazon kivilágított ablak elé, mely a szobára nyílt, az ágyra, melyet Marguerite bizonyára beragyogott visszanyert fényével és szépségével…
Megfigyelőposztján Sancie most értette meg a jelenlétét. Rájött, hogy Renaud szereti a királynét. A szenvedély kiült az arcára, melyet egy fáklya táncoló fénye világított meg. A lány semmit sem remélhetett tőle, talán csak a bizonyosságot, hogy sosem kell látnia, amint az udvar valamelyik hölgye vagy kisasszonya felé fordul. Mivel pedig a királyné érinthetetlen…
Könnyes volt a szeme, amikor végre elhagyta az ablaknyílást, és visszatért Marguerite-hez, aki szólította. A királyné semmit sem vett észre, Hersende azonban mindent látott. Mióta összetalálkoztak a lépcsőn, megkedvelte a lányt, akinek csúnyasága szánalmat ébresztett benne, ugyanakkor pompás, élénk tekintete, mely zöld árnyalatokban játszott, akár a mély tenger, elkápráztatta. Maga is odalépett az ablakhoz, és meglátta Renaud-t… azonnal megértett mindent…
Amint ellátta a királynét, és megbizonyosodott róla, hogy Sancie a gondjaiba veszi, lesietett az udvarba, karon fogta Renaud-t, és elvezette, időt sem hagyva neki, hogy megértse, mi történik.
– Micsoda bolond maga! – dörrent rá, amint elmúlt a veszély, hogy meghallják őket. – Minek falja a szemével a királyné ablakát? Annyira megunta már az életét, melyet Isten segítségével sikerült megőriznem magának?
– A betegség alatt, Hersende asszony, egyszer sem jött el hozzám. Még csak el sem küldte azt a jópofa kis csúfságot, aki mindenhová követi… Pedig talán megérdemeltem volna a köszönetet.
– Nem volt olyan állapotban, hogy felkapaszkodjon a padlásszobáig. Ami pedig a jópofa kis csúfságot illeti, róla sokat mesélhetek majd, ha visszanyeri a józan eszét.
Márpedig vissza kellene nyernie. Méghozzá gyorsan! Ha ragaszkodik a bolond fejéhez, tudja meg, hogy rosszul teszi, ha mindenki előtt ezzel a bús szerelmes ábrázattal mutatkozik. Még ha az is. Szereti a királynét, ugye?
– Halálosan!
– Akkor ne zavartassa magát. Folytassa csak így, és sikerül belehalnia! – morogta Hersende hátat fordítva, a fiú azonban visszatartotta:
– Könyörüljön rajtam, Hersende asszony! Még ha senki nem is sejtheti, mit érzek…
– Senki? Annyira önhitt lenne, hogy azt hiszi, egyedül maga szereti, maga esett áldozatul a szépségének, a bájának? Ő talán a királyság legszebb nője, és seregnyien álmodoznak róla. Olvasta A rózsa regénye című szépséges verset?