– Nem.
– Meg is lepett volna. Egy fiatal írástudó, Guillaume de Lorris műve, aki nemrég halt meg. A szerelmet és a tiszteletet hirdeti – Hersende erősen megnyomta a tisztelet szót –, melyet a költő érez egy előkelő hölgy iránt, akit egy páratlan rózsához hasonlít, amit egy elzárt, allegorikus alakok őrizte kert-be zártak. A szerelmes a rózsa felé vezető
nehéz úton segítséget kap másoktól, de a virág körül az őrök újabb falat emelnek…
– És hogyan végződik a történet?
– Sehogyan. Guillaume de Lorrisnak nem maradt ideje befejezni. Marguerite királyné a páratlan rózsa, melyet a túlságosan heves kutatás végleg elrejt szerelmese szeme elől.
– Azt mondja, mások is szeretik?
– Ne legyen bolond, barátom. Túlságosan szép ahhoz, hogy másképp legyen. Ami magát illeti, gondoljon inkább a következő pünkösdre. A szellemének ugyanolyan tisztán kell oda érkeznie, mint a testének. Vagy mondjon le az aranysarkantyúk viseléséről, menjen el innen olyan messze, amennyire csak tud, és üttesse lovaggá magát egy másik királlyal.
Az asszony hangja szigorúra váltott, és Renaud lehajtotta a fejét:
– Ne kérje, hogy felejtsem el!
– Nem kérem. Csak azt tartsa szem előtt, ki ő. Szeresse a távolból, ahogyan Jaufre Rudel szerette a tripoliszi hercegnét, anélkül, hogy bárki is észrevette volna. Már az is sok, hogy én tudom… Most az a kérdés, lovag akar-e lenni, vagy jó hírét vesztett szerencsétlen…
– A kérdésben már benne van a válasz is, de egy lovag a szíve hölgyének szentelheti az életét, én pedig neki szentelem az enyémet.
Hersende egy pillanatig szótlanul szemlélte az arcot, mely elfordult tőle, hogy ismét az ablakra szegeződjön. A szerelem veszedelmes karmai eltüntették a kamaszkor utolsó jeleit is. Igazi férfi állt előtte. És milyen vonzó! Szíve megtelt szánalommal a
„jópofa kis csúfság” iránt, akire Renaud sosem fog nőként tekinteni, de a fiatal királyné iránt is, akit ugyan szeretett a férje, de nem annyira, mint Istent és az édesanyját.
Vagyis rosszul szerette. Hersende tapasztalatból tudta, mekkora hatalma lehet a szenvedélynek…
– Szentelje, ha ehhez van kedve – sóhajtott fel – de távolról és csendben… –
jelentette ki, és távozott!
Az oltáron, melyet mindössze egyetlen gyertya és az örökmécses piros lángja világított meg, három meztelen kard csillogott karbunkulusokkal és topázokkal díszített, frissen aranyozott markolattal. Egyformák voltak. Így rendelte el Robert nagyúr a kíséretében tartozó három ifjú számára, akiket a király néhány óra múlva lovaggá üt.
A halvány fény körül a Notre-Dame-de-Poissy templom sötét volt és csendes, de három egyforma, fehér vászonba öltözött alak térdelt egy vonalban az oltár előtt.
Hugues de Croissilles, Gerard de Fresnoy és Renaud de Courtenay.
Korábban a kastély nagytermében, ahol a nagy lakomákat tartották, a gyónás után szertartásosan lemosták róluk testük mocskát, mely a lelkieket jelképezte. Azután fehérbe öltöztették, és körmenetben a templomba kísérték őket, ahol az éjszakát töltik, tíz órán át elmélkedve és imádkozva, állva vagy térden. Egy pillanatra sem ülhetnek le.
Renaud-nak eszébe sem jutott az ülés. Ezen a pünkösdön végre megélheti a pillanatot, melyet oly erősen és oly régóta áhított, hogy úgy érezte, egy évszázad telt el a courtils-i szörnyűség és a virrasztás között. Végre eléri a lovagi címet, mely eddig, mint egy délibáb, mindig szertefoszlott, ahogy megindult felé. Végre valaki lesz: Courtenay lovag, és nem az a határozatlan körvonalú valaki, félúton a szolga és a katona között, aki előtt nem nyílnak remények… Béke költözött lelkébe, ahogyan a többiekébe is, és pillantása megsimogatta az acélpengét, mely holnap az övé lesz.
Megfogadta, hogy a csaták napsütésében csillogtatja majd, melyek a szülőföldjén várnak rá. Mégpedig imádott hölgye pillantásától kísérve!
Délután kénytelen volt meggyónni a káplánnak szerelmét egy magas rangú férjes asszony iránt, a káplán azonban csak mosolygott:
– Nem is lenne természetes, ha egy nemes apród nem lenne szerelmes egy férjes hölgybe. A tiszta szerelem sosem sértette Istent!
– Én azonban minden idegszálammal, minden csepp véremmel kívánom őt.
– Ez is természetes, hisz fiatal és tüzes. Azonban súlyos bűn lenne, ha szándékában állna engedni a vágyának. Ebben az esetben nem oldozhatnám fel. Itt és most meg kell esküdnie, hogy sosem próbálkozik semmivel a hölgy erénye ellen.
Felfogva a szavak jelentőségét – ha nincs feloldozás, nincs lovagi cím! –, Renaud megvonta a vállát:
– Olyan hölgy, akiről csak álmodozni lehet. Esküszöm, hogy semmivel sem próbálkozom.
– Jól van. A bűn vezeklése a kielégítetlen testi vágy kínja lesz…
Renaud megesküdött, most pedig a jutalmát várta, az imája azonban könyörgés volt, hogy Isten és Szűz Mária adjon számára megnyugvást. Azután hosszan imádkozott Olinért és Alais asszonyért, gyermekkora szeretett szüleiért. Milyen boldogok, milyen büszkék lennének most!
Éjfél felé felállt, kissé nehézkesen, hisz érezte, hogy elzsibbadt a lába, és két társára nézett. Mindketten artois-i nemes urak fiai voltak, akiket Robert gróf különösen meg akart tisztelni. Nem ismerté őket. Szőkék, erősek és edzettek voltak, világos szemmel és pirospozsgás arccal, melyen nyomokat hagyott a borotva. Az egyikük Renaud jobbján, másik a balján térdelt, és ahányszor valamelyikükre nézett, rövid, kissé rebbenő pillantás volt a válasz, mely mosolyra fakasztotta. Tudta, hogy számukra ő
amolyan érdekességféle. Nem annyira azért, mert megmentette a király életét, inkább távoli, titokzatos születése miatt, melyet bőre elefántcsont-fehérsége még érdekesebbé tett.
Amikor a szomszédos kolostor harangja matutinumra szólított, látta, hogy fiatalabbik társa – Hugues de Croissilles – megtántorodik.
– Akarják – javasolta –, hogy hangosan imádkozzunk, vagy kórusban énekeljünk Szűz Mária dicsőségére? Ez az éjszaka legsötétebb órája, ilyenkor a legnehezebb küzdeni a fáradtság ellen. Az éneklés segítene.
A fiúk lelkesen helyeseltek, és nem sokkal később egyszerre szállt fel hármuk hangja, átmelengetve a templom hangulatát, mely mintha az idő múlásával egyre hűlt volna. A három fiúban lakozó reménység és öröm ellenére hosszú volt a virrasztás, míg egy vékony fénycsík lassan elkezdte megvilágítani a szentélyt. Végre hajnalodott!
Léptek zaja hallatszott. Egy pap jött diakónusaival, hogy elmondja a misét: fennkölt, énekes misét, melyen a leendő lovagok átéléssel vettek részt, mielőtt ájtatosan és alázatosan befogadták Krisztus testét, majd a pap áldását. Hat óra volt, amikor kiléptek a reggel hűvösébe. Kíséret várta őket, hogy visszamenjenek a kastélyba, ahol bőséges étkezés várt rájuk. A menetet vidám lárma kísérte a ragyogó ég alatt, ahol a magasban fecskék cikáztak.
Fehér kenyér, sült szárnyasok és vadak, sajt és lekvár várta a nap hőseit. Bőségesen ettek, és a reggelit alaposan meglocsolták könnyű borral. Mindhárman farkaséhesek voltak:
– Ráadásul – jelentette ki Fresnoy – vissza kell nyernünk az erőnket, mert hosszú volt az éjszaka, és kemény lesz a nap!
Először is fel kellett öltözniük. Egy szobába kísérték őket, ahol hölgyek és kisasszonyok vártak rájuk ünneplőbe öltözve. A két királyné és Mahaut d'Artois grófné kíséretéhez tartoztak. Könnyű kezek levetkőztették a három fiút, majd a hóvirágnál is fehérebb inget és nadrágot adtak rájuk selyemharisnyával, azután a ruha következett, szintén selyemből, aranysujtással a nyakában, a mandzsettájánál és az aljánál. Végül a brokáttal bélelt szép szövetköpeny díszes csattal. Eljött a legmagasztosabb pillanat.