Renaud és a társai mély lélegzetet vettek, hisz hevesen dobogott a szívük.
A hosszú ezüsttrombiták diadalmas harsogásában megjelentek a kastély széles felhajtóján, melynek alján a fűre leterített, nagy, vörös szőnyeg körül gyűlt össze az udvar. Csodálatos volt a látvány: mindenféle színű, arannyal vagy ezüsttel átszőtt, csillogó kövekkel díszített ruhák és fátylak, cizellált diadémok vagy virágfüzérek a hölgyeken, pompás páncélok a férfiakon. Renaud meghatottságtól elszorult torokkal nézte a királyt, koronával a fején, aranyba és azúrkékbe öltözve. Mellette a királynék.
Blankán épp csak átsiklott a pillantása, csakis „Őt” nézte, a lélegzetelállítóan gyönyörű
Marguerite-et igazgyöngydíszes, kék ruhájában. Az ő arcán kívül, mely finom volt, akár egy rózsa, egyetlen más arcot sem tudott kivenni.
Harsogtak a trombiták, és Hugues de Croissilles elsápadva a felindulásban lefelé indult, hogy elfoglalja helyét a szőnyeg közepén, ahol mélyen meghajolt! A keresztapja és egy szép öregember hófehér szakállal – talán valamelyik nagyapja – acélsodronyba burkolta a fiatalember lábát, és sarkára felerősítette az aranysarkantyút. Azután két további rokon következett, egyikük a mellvértet, a másik a sisakot hozta, és feladták rá.
Hamarosan már csak az arca egy része látszott belőle, két szemét elválasztotta egymástól a sisak orrvédője. Azután Robert d'Artois jött a bőrövvel felszerelt karddal, melyet felkötött a fiatalember baljára, miután rövid beszédet intézett hozzá. Azután csókra nyújtotta felé a markolatot, mely szent ereklyét foglalt magába.
– Hajtsd meg fejed – mondta. – Tarkón ütlek. Ezzel jobb tenyerével olyan erősen megtaszította a fiatalember tarkóját, hogy az megtántorodott. A gróf azonban máris a segítségére sietett, és megölelte.
– Légy lovag! És bátor az ellenséggel szemben!
Ismét megszólaltak a trombiták, és megismétlődött ugyanez a szertartás –
ugyanazzal a hűbérúrral, de más családtagokkal – Fresnoy számára.
Végre Renaud következett. A trombiták kirobbanó zajában, melyek kis zászlóit meglebegtette a szél, lement, hogy elfoglalja helyét a szőnyegen, ám nyugtalanság lett úrrá rajta: árva volt, egyetlen rokon nélkül. Vajon a jelenlévők közül, akiket meghatottságtól elhomályosuló szeme meg sem tudott különböztetni, ki köti fel rá az aranysarkantyút? Amikor odaért, térdre ereszkedett, és lehajtotta a fejét a király köszöntésére. Azután csend lett. Amikor Lajos intésére felemelkedett, látta, hogy minden arc a felé tartókra szegeződik. Nem hitt a szemének: a páncélzat különböző
elemeit és a piros párnát – melyen vidáman csillogtak az aranysarkantyúk – hozó fegyvernökök kíséretében Pierre de Courtenay tartott felé, a nagyúr, akiről bizonyosan tudta, hogy gyűlöli és megveti őt.
Egy pillanatra a két férfi farkasszemet nézett egymással. Courtenay szikáran elmosolyodott, és kijelentette:
– Azzal, hogy megmentette király urunkat, jogot szerzett a szememben, hogy viselje nevünket és címerünket. Az én feladatom tehát, hogy felavassam.
Gondoskodjon róla, hogy ne kelljen megbánnom!
Hangjában nem volt semmi szívélyes, és Renaud megértette, hogy a váratlan hálát bizonyára királyi parancsnak köszönheti. Nehéz lett volna visszautasítani, amikor a család igazi feje, Balduin császár már biztosította támogatásáról. Ezért csak annyit felelt:
– Őseink tisztelettel övezett emlékére esküszöm, hogy soha nem árulom el senki bizalmát… még akkor sem, ha csak foghegyről adja – tette hozzá olyan halkan, hogy csak Courtenay hallja.
– Látom, értjük egymást – felelte a férfi ugyanolyan halkan.
Lovagjai feladták Renaud-ra az acélburkot, az aranysarkantyút azonban Courtenay kötötte feclass="underline"
– Remélem, sosem kell méltatlanság miatt megválnia tőlük! – súgta felegyenesedve. Renaud megvető mosollyal felelt.
Eljött a nagy pillanat. IX. Lajos elhagyta trónusát, és odalépett ahhoz, akit más emberré tesz, s akin hatalmas meghatottság vett erőt:
– Ezt a kardot édesanyánktól, s egyben királynéjától kapja – szólalt meg egyszerűen. – A markolat ereklyéje Szent Márton, a lovagság mintaképe köpenyének darabkája. Használja jól, Renaud de Courtenay, és ügyeljen rá, hogy a vér, melyet ont vele, mindig Isten vagy a királyság ellenségéé legyen. Sosem ártatlané!
A fiatalembernek elszorult a torka, képtelen volt megszólalni. Tisztelettel megcsókolta a markolatba foglalt vastag kristálytokot, és lehunyta a szemét, hogy megpróbálja visszatartani kicsorduló könnyeit, miközben a király saját kezével adta fel rá a derékszíjat. Egész teste beleremegett, ahogy a súlyos kard a combjához ért. Azután letérdelt, hogy fogadja a tarkóütést. Megfeszítette izmait, bár tudta, hogy a vékony uralkodó ütése nem lesz olyan erőteljes, mint a termetes Robert grófé. Azonban egy bivalyt is leterítő erejű ütést kapott, és bár szilárdan állt a térdén, annyira döbbent pillantással nézett fel Lajosra, hogy a király szemében vidám kis láng lobbant.
– Légy lovag! – mondta, és megölelte. – És karod legyen ugyanolyan erős, mint jellemed!
Mindenfelől éljenzés hallatszott, a hölgyek kendőjüket vagy zsebkendőjüket lengették, míg folytatódott a szertartás. Ezúttal a lovak léptek elő: fiatal, de nagyon erős jószágok hatalmas izmokkal, melyek elbírták a lovagot és teljes páncélzatát. A Renaud-nak szánt ló Robert gróf ajándéka volt, egy perche-i, melyet akkoriban kereszteztek a spanyol lovakkal. Szürke köpenyt adtak rá, szeme tüzesen csillogott.
Viharnak hívták, és szemmel láthatólag jól illett rá a neve. Miután megnézegette és a nyakánál megveregette, a boldogságban úszó új lovag a kengyelt nem is használva felpattant a hátára. Megtapsolta a tömeg. Odahozták két utolsó fegyverét: a lándzsát, melynek végén keskeny zászló lengett, és az egész testét megvédő hosszú pajzsot. A Courtenayk címere – arany a három bizantinussal, kiegészülve a fattyúságot jelző bal kanyarral – díszítette, és az újdonsült lovag szívét eltöltötte a büszkeség. Végre elismerték! Végre szélesre tárul előtte az élet kapuja! Már csak rajta áll, hogy hőstettei híre bejárja a világot, és a szép hölgy, aki minden gondolatát kitöltötte, mosolyogva forduljon felé!
A nap többi részét estig azzal töltötték, hogy a kastély szomszédságában elterülő
tágas mezőn az új lovagok lovastehetségét csodálták: vágtáztak, mire a hölgyek édes riadalommal sikoltottak fel, durván megrohamozták a babákat – Renaud anélkül, hogy kibillent volna nyergéből, szétverte a magáét –, majd udvariasan összecsaptak más lovagokkal, ahol a fiú igyekezett kitűnni, amennyire csak tudott. Marguerite többször megtapsolta, leírhatatlan boldogságot keltve benne. Az öröm netovábbja lenne, ha egy nap az ő jelvényét viselhetné…
Blanka királyné, akinek köszönetet mondott a lovaggá ütés után, szintén elégedettségének adott hangot a játékok végén, s a maga kétértelmű módján kijelentette, reméli, hogy ügyessége a fegyverforgatásban még erőteljesebben mutatkozik majd meg az eljövendő harcokban, mint a tornák pástján.