– A szaracénoknak vastagabb a bőrük, mint az európaiaknak. Emlékezzen erre, amikor ellenük emeli a kardot, melyet tőlem kapott…
Mindezt egyetlen mosoly nélkül. Azután felé nyújtotta gyűrűk díszítette kezét, melyet Renaud térdre ereszkedve ajkával érintett azt dadogva, hogy mindent megtesz majd.
Amikor leszállt a sötétség a Szajna völgyére, visszatértek a kastélyba a nagy lakomára, ahol költők és zenészek, zsonglőrök és egyéb mutatványosok szerepeltek.
Nagyon késő lett, mire véget ért az ünnep, Az újdonsült lovagok kicsit sokat ittak, és amikor Renaud vissza akart menni a szobájába, alig látott ki álomittas szemhéja alól.
Még le sem ért feje a párnára, már aludt is.
A szép nap másnapján, melynek emléke gyakran könnyeket csalt a szemébe, Sancie visszatért Provence-ba. Az édesanyja meghalt, az apja pedig hívta…
Második rész
A KERESZTES HADJÁRAT SZELE
VIII. fejezet
A Montjoie fedélzetén
Egy kötélcsomón ülve Aigues-Mortes vadonatúj kikötőjében Renaud a tengert nézte, mely alig látszott ki a keresztes hadjáratra egybegyűlt számtalan hajó között. A napnyugta enyhülést hozott. Augusztusban jártak, a nyár legmelegebb időszakában, és egész nap tűzött rájuk a nap. A horgonyzó hajók lámpásai ezernyi apró szentjánosbogárként gyulladtak fel, és ahogy teljesen beesteledik majd, más nem is fog látszani a hadigályák és teherszállító hajók hatalmas együtteséből. Egyelőre a lenyugvó nap utolsó fényei még megvilágították az úszó erődítmények fantasztikus formáit: a földi erődöket utánozták ugyanolyan fegyverzettel, a híd fölé magasodó „kastéllyal” és kis, szögletes toronyra emlékeztető, csipkés és élénk színűre festett árbockosarakkal.
Általában három tartozott egy hajóhoz, egy az orr kanyarulatában, egy hátul, a tatnál, a harmadik pedig a főárboc tetején17. Az utazásra induló lovagok nagy pajzsai a fedélzet szélén sorakoztak, megerősítve a védelmet. Néhány kivétellel – egy-két nagyúrnak saját hajója volt – a járművek Marseille-ből és Genovából érkeztek. A király két éve itt tartotta őket, és olyan felszerelést kaptak, hogy a lehető legkényelmesebben szállíthassák a hadsereget és a lovakat. Lajos semmit sem bízott a véletlenre: a legkülönfélébb élelmiszerkészletek sokasága várta már Ciprus szigetén, melyet az utánpótlás biztosításának helyszínéül választott. Ciprus volt az utolsó latin királyság, a Lusignan család viselte a koronáját, és mindössze huszonöt szárazföldi mérföldre feküdt a szír partoktól.
Renaud szikár mozdulattal agyonnyomott egy szúnyogot a nyakán. Ezek a szörnyetegek képezték a megnagyobbított lagúnából született, mocsarak övezte, új, az egész hadsereget befogadni kész kikötő gyenge pontját. Az átkozott rovarok jelentették az utolsó kellemetlenséget a nagy utazás előtt a nyílt tenger felé, a zafír tenger felé, mely az ígéret földjéhez vezet… Hisz végre indulnak… amikor már kezdte elveszteni a reményt!
Pedig milyen sok utat megtett Robert d'Artois mögött, aki, ahogyan előre megmondta, mindig a király nyomában járt. Ami nem azt jelentette, hogy a királyné közelében, éppen ellenkezőleg!
A pápának sikerült Lyonba összehívnia bosszúálló zsinatát II. Frigyes ellen, és ragaszkodott a francia uralkodó jelenlétéhez és egyetértéséhez. Lajos sokáig visszautasította, meg akarta őrizni illendő kapcsolatát a javíthatatlan német császárral, ugyanakkor védeni kívánta a szentatyát is, és igyekezett lehetőséget teremteni a 17 Később ez az egy maradt, és vált az árbockosárrá.
kibékítésükre. Hatalmas feladat volt ez, hisz Ince a bíborosok helyeslésével hivatalosan kihirdette a kiközösítést a „megkeresztelt szultán” ellen.
Azzal a céllal, hogy enyhítse a pápa haragját anélkül, hogy a lyoni forró üstbe vetné magát, a jó diplomata Lajos meghívta Incét, hogy semleges területen találkozzanak: a Lyontól nem messze fekvő nagy clunyi apátságban, Európa egyik szellemi központjában, mely mind között a legjelentősebb volt, hisz körülbelül ezerkétszáz szerzetes testvért indított útjára a keresztény Nyugaton. Ide utazott tehát, nagy kísérettel, a francia királyhoz méltó pompával. Vele tartott édesanyja és a minden eddiginél jobban Isten felé forduló Isabelle húga, az elengedhetetlen Robert és a fiatal Charles d'Anjou. Renaud felháborodására Marguerite királyné18, akit nem terhesség tartott Párizsban, kénytelen volt otthon maradni…
Renaud mégis szép emléket őrzött meg Clunyről, nem annyira az apátság gazdagsága, a hatalmas Saint-Hugues-templom miatt, ami a legdíszesebb, a leghosszabb és a legmagasabb volt a világon, hanem mert kellemes meglepetés várta: Konstantinápolyi Balduin és emberei – beleértve a skót dudást is – kísértek Incét.
Miután a pápa megáldotta, mélységes örömmel hajtott térdet az uralkodó előtt, aki megmentette szörnyű sorsától. Balduin a tőle megszokott melegséggel ölelte meg, és gratulált, hogy valóra váltotta az álmát. Renaud ezután barátja, Guillain d'Aulnay nyakába ugrott. Annyi mesélnivalója volt mindkettőjüknek, hogy a legfelsőbb szinteken folyó fontos megbeszélések szinte észrevétlenek maradtak számukra.
Egyetlen dolog számított igazán: együtt mennek majd vissza Párizsba, mivel Lajos úgy döntött, hogy jelentős segítséget nyújt szerencsétlen rokonának kárpótlásul, amiért az
– Ince határtalan örömére meghirdetett – keresztes hadjárat a tengeren utazik majd, és nem a birodalmán át.
Egy pillanatra majdnem úgy festett, megint el kell válniuk. Provence gróf, Marguerite édesapja meghalt, hajadonon hagyva hátra legkisebb lányát, Beatrixet, akinek kezére máris többen pályáztak.
A nagybátyja, a lyoni érsek, Philippe de Savoie, aki Clunyben tartózkodott a pápával, azt kívánta, hogy a fiatal Charles d'Anjou-hoz adják, ha kell, ráerőltetve az akaratát az özvegy grófnéra, a húgára.
Charles-t azonnal elküldték Forcalquier-ba egy kis hadsereg élén, melyet a hatalmas királyi kíséretből szakítottak ki. Robert d'Artois, aki mindig készen állt útnak indulni, amint csetepatéról volt szó, ajánlkozott, hogy elkíséri, a király azonban nem engedte:
– Bár meg kell mutatnunk az erőnket, szó sincs arról, hogy kardélre hánynánk a kérőket, akik Provence grófnő körül sürgölődnek! Monseigneur de Lyon sokkal békésebb és hitelesebb kísérő lesz, mint tüzes természetű öcsém!
Charles d'Anjou tehát egyedül indult útnak, hogy feleségül vegye Beatrixet, akit három hónappal később diadalmasan hozott magával a Cité szigeti palotába. Ragyogó ünnepséget rendeztek – Marguerite legnagyobb örömére, aki boldog volt, hogy 18 A négy Provence lányból, akik között Marguerite volt a legidősebb, a második. Eléonor III. Angliai Henrik felesége lett. a harmadik. Sancie annak öccséé. Cornwalli Richardé, a legfiatalabb. Beatrix pedig még hajadon volt.
viszontláthatja a húgát…
Az elkövetkező hónapokra Robert d'Artois engedélyt adott Renaud-nak, hogy egykori ura mellett maradjon, míg az vissza nem indul Konstantinápolyba. Balduin kíséretében elutazott Angliába, ahol a császár átvette a segítséget, mellyel Henrik király látta el. Látta Marguerite két húgát, és sokkal kevésbé találta szépnek őket – bár némi rosszindulat is volt ebben, hiszen egyik Provence lány sem volt csúnya. Azután Namurbe mentek az északi Courtenay rokonsághoz, hogy megtárgyalják Balduin jogait a márkiság fölött. Végül Renaud meghatottan láthatta viszont gyermekkora vidékét, amikor a császár gátinais-i kastélyába utazott, melyet Mária császárnénak, a feleségének adományozott, hogy elrendezzen néhány peres ügyet és egyéb feudális kötelezettséget. Renaud viszontlátta az elfeledett tornyot is, melynek közelében tulajdon kezével temette el azt a férfit, akitől mindent kapott: a nagy Thibaut de Courtenay-t, akit az apjának tartottak.