Egyedül Gilles Pernon kísérte el, fáradhatatlan és hűséges árnyéka lett, egy karnyújtásnyira sem távolodott el tőle, fegyvernöki kötelességeibe furcsa, apai érzelmeket vegyítve, aminek következtében végtelenül vigyázott rá. Tehát szó sem lehetett arról, hogy a fiú egyedül induljon el a sűrű és ismeretlen erdőbe!
Renaud-t aznap kissé zavarta ez a kíséret, ám végül hálát adott érte az égnek.
Pernonnak döbbenetes tájékozódó tehetsége volt, mindig, minden körülmények között megtalálta az utat még olyan környéken is, ahol azelőtt sosem járt. Neki és a néhány begyűjtött felvilágosításnak köszönhetően hamar rátaláltak a toronyra.
A fák között megpillantva a kezdetleges kereszttel jelzett kis halmot, mely alatt az öreg lovag pihent Renaud-nak elszorult a szíve. Leszállni készült nyergéből, hogy még nagyobb tisztelettel lépjen oda hozzá, de Pernon visszatartotta:
– Nem vagyunk egyedül, nagyuram! – suttogta.
A kis tisztáson egy ló legelészett szabadon a friss fűben, kantárja a nyakába dobva.
Egy ló, amit a szerszáma alapján a két férfi gond nélkül azonosított:
– Egy templomos – morogta Renaud összevont szemöldökkel. – Mit keres itt? És először is hol van?
A két férfi csendben leereszkedett nyergéből, egyazon mozdulattal kivonta kardját, és megindult a torony felé. A ló annyira belemerült a számára ízletes, friss fű
élvezetébe, hogy eszébe sem jutott jelezni. Egy férfi volt odabent, egy templomos, aki magas lehetett, bár fél teste eltűnt az öreg ládában, melyben Thibaut egykor kevéske kincsét őrizte, köztük a piros kereszttel díszített fehér köpenyt, melyben Renaud eltemette.
– Megtudhatjuk, mit keres itt? – szólította meg kimérten az idegent.
A betolakodó meglepő gyorsasággal felegyenesedett, megfordult, és az acélsisak nyílásában hangsúlyos rajzolatú arc, kérlelhetetlen személyiségre utaló, keskeny és könyörtelen száj és kőkemény, szürke szempár tűnt elő.
– Nem hiszem, hogy magára tartozna – szólalt meg lassan, Renaud kardját nézve, ám minden érzelemtől mentesen. – Először mondja meg, ki maga.
– Visszafordíthatnám a kérdést, ha olyan udvariatlan lennék, mint maga. Ami igencsak meglepő egy templomos lovagtól. Elég, ha annyit tud, hogy annak a fia vagyok, aki a tisztáson a kereszt alatt nyugszik, a nevem pedig Renaud de Courtenay –
felelte a fiú továbbra is előreszegezve a kardját. – Most maga következik.
A férfi oldódni látszott, még el is mosolyodott:
– Ebben az esetben tegye el a kardját, mert ugyanannyi jogom van itt lenni, mint önnek. Roncelin testvér vagyok, a joignyi parancsnokságról… Mivel az apja a maga választotta elszigeteltsége ellenére a Templom tagja maradt, arra gondoltunk, az örökségében talán maradtak a rendünkhöz tartozó tárgyak… vagy iratok, melyek…
– Roncelin micsoda? – szakította félbe hajlíthatatlanul Renaud. – Az ember nem veszíti el a nevét, amikor belép a rendbe.
– Roncelin de Fos! Ne keressen az emlékeiben – felelte az idegen megvetően –, nem erről a vidékről származó név. Most pedig engedje, hogy befejezzem a dolgom!
– Felesleges. Thibaut testvér szent szegénységben élt. Csak száraz füveket őrzött ebben a toronyban, és néhány orvosságot, melyet azokból készített a sebesült állatok és az erdei kisemberek gyógyítására. Valamint a lovagi köpenyt, melybe beburkoltam, amikor eltemettem… mert én temettem el… és én zártam be ennek a toronynak az ajtaját, mielőtt átadtam volna a kulcsot Adam Pellicorne testvérnek, akire talán még emlékeznek a parancsnokságában!
– Igen, igen! Tisztelettel övezzük az emlékét.
– Akkor miért törte be az ajtót? Megkaphatta volna a kulcsot!
– Senki nem tudja, hova lett. Kénytelen voltam…
– Rendben – sóhajtotta Renaud, s végre visszatette kardját a hüvelyébe. – Most lenne olyan szíves, és hagyna nyugodtan imádkozni?
– Természetesen. Ön bizonyára Balduin császár kíséretéhez tartozik, aki éppen courtenayi kastélyában időzik – tette hozzá Roncelin de Fos hirtelen megenyhülve.
– Nem. Robert d'Artois lovagja vagyok, de nemrég még a császárt szolgáltam, akinek kölcsönadtak, míg vissza nem indul Konstantinápolyba…
– Csodálatos! Nos, hagyom imádkozni. Sajnálom az ajtót!
Ezzel távozott. Renaud és Pernon figyelték, ahogy felszáll a lovára és eltűnik az erdőben, az öreg fegyvernek azonban szemmel láthatólag nyugtalan volt:
– Az ördögbe is, miért mondta el neki mindezt? – morogta. – Nem tartozik rá az élete! Nem tetszik nekem ez az ember.
– Nekem sem, de nem tapasztaltam semmi rendkívülit. A kastélyban bárkitől megtudhat ennyit, ha kíváncsi rám. Nincs titok az életemben.
– Reméljük!
Miközben Renaud letérdelt a sírnál, Gilles Pernon amennyire lehetett, megpróbálta rendbe hozni az ajtót, kiadósan átkozva magában a kíváncsi templomost. Renaud hosszan imádkozott, megpróbált közel kerülni a halott szelleméhez, hisz képtelen volt megszabadulni a kellemetlen érzéstől, melyet Roncelin de Fos jelenléte keltett benne.
Nyugtalanság tört rá a gondolatra, hogy vajon mit keresett az ismeretlen, és meddig lett volna képes elmenni, ha nem érkeznek meg. Rettenetes gondolat nyilallt belé, melyet megpróbált elhessegetni, de az makacsul tartotta magát. A templomos a sírt is ki merte volna kutatni?
Olyan erős volt ez a nyugtalanság, hogy Courtenayba visszatérve felkereste a császárt, hogy beszámoljon a történtekrőclass="underline"
– Nem vagyok nyugodt – mondta végül. – Természetesen nem tudom, mit keresett, de nagyon elszántnak tűnt, és szeretném egy ideig felügyelni a sírt… Ha felséged hajlandó elengedni…
– Nem. Két nap múlva visszamegyünk Párizsba. De talán jobbat is tehetünk.
Holnap visszamegy oda a káplánnal, díszőrséggel, szekérrel, egy koporsóval és sírásókkal.
– Ki akarja ásatni? No de miért?
– Hogy elvigyük oda, ahol a nemes lovagnak, a leprás király hűséges barátjának és fegyvertársának a helye van: ennek a kastélynak a kápolnájába…
Renaud könnyben úszó szemmel meghajolt, és köszönetképpen megcsókolta a nagylelkű férfi kezét, aki a lelki békét kínálta fel neki. Másnap a Balduin előírta kísérettel visszatért az erdőbe. Henri Verjus volt a vezető, és amikor megérkeztek, egyértelmű volt a természet jeleiben olvasó férfiak számára, hogy a sírt felforgatták, bár megpróbálták visszarendezni a földet:
– Az a szörnyeteg biztosan visszajött az éjjel! – dühöngött Renaud. – Itt kellett volna maradnom, és csak Gilles Pernont kellett volna visszaküldenem, hogy hozzon segítséget. Milyen ostoba vagyok! Éreztem, hogy meg fogja tenni! De mit keresett?
– Templomos, ez mindent elmond! – vonta meg a vállát Verjus. – Amennyire tudom, képesek a legjobbra és a legrosszabbra is. A legjobbra, amikor harcról van szó, és a legrosszabbra, amikor a rend érdekéről. Ennek ellenére megtesszük, amiért jöttünk. A sírgyalázás után a nemes testnek egy templom megszentelt földjére van szüksége…
A hallgatag Henri Verjus-től ritka volt egy ilyen hosszú szónoklat, s ez Renaud-t csak még inkább megindította. A szomorú ceremónia alatt megállapíthatta, hogy a sírgyalázó gondosan járt eclass="underline" a meglepően jó állapotban megmaradt test most is a fehér köpenyben feküdt – mely időközben megfeketedett –, és gondosan elrendezte körülötte. Renaud-t felkavarta, hogy szinte mumifikálódva, de teljesen felismerhetően látja viszont ősét, és ragaszkodott hozzá, hogy maga fektesse a koporsóba, melyet a káplán megáldott. Azután betemették a sírgödröt, és halotti zsoltárokat énekelve megindultak.