Maga pedig… hasonlít rá. Azzal az egyetlen különbséggel, hogy szőke. Most álljon fel!
– Még nem… hisz bocsánatot kell kérnem az arcomért.
Renaud mindent megértett, és őszinte sajnálattal, sőt csodálattal tekintett a királynéra, aki közismert volt gőgjéről, s most mégis ilyen egyszerűen, őszintén megvallotta neki, miért üldözte gyűlöletével. Ebben a pillanatban Blanka rámosolygott, és csupa gyengédség volt ez a mosoly:
– Ha nem jött volna el, magam hívatom: el kellett mondanom, hisz szent háborúba indul, és bizonyára nem találkozunk soha többé. Nem! Ne mondjon semmit…
Hozzáhajolt, felsegítette, két kezébe fogta az arcát, magához húzta, és megcsókolta a homlokát:
– Menjen, lovag! Isten óvja!
Renaud a lépcsőn azon kapta magát, hogy sír…
Másnap a király a Szent Dénes-bazilikában magához vette a zászlót, ahogyan az háborúba induláskor szokás. Elhozta a zarándokbotot és köpenyt is, melyet magára terített, majd mezítláb visszatért a Notre-Dame-bal nagymisére, végül pedig a Szent Antal-apátságba vonult hatalmas, könnyező tömegtől övezve, hogy elmondjon még egy utolsó imát. Végül nyeregbe szállt, és Corbeil kastélyába lovagolt, ahol az első állomást tűzték ki. Az utolsó napon édesanyja, bármennyire próbálta is eltitkolni, feldúlt arccal kísérte mindenhová. Másnap reggel, miután emelkedetten átadták neki a királyság régensségét, Lajos nem engedte, hogy tovább kísérje. Mostantól az ő feladata volt egész Franciaország és a rá bízott három gyermek is, a fájdalmas pillanatban azonban sovány vigasz volt ez mindahhoz mérve, amit elveszített. Minden idegszálában érezte, hogy nem látja többé a fiát, akit annyira szeretett, a fiatal uralkodót, akinek első lépéseit irányítgatta, s aki mellett oly sokszor lovagolt. Ráadásul elvesztette Robert-t és Charles-t is: hármat a négy fiából! Szinte elviselhetetlen volt…
Hirtelen annyira erős lett a fájdalom, hogy mint bármely anya az elválás pillanatában, elájult az út mellett… Lajos felemelte, hosszan magához ölelte, majd Alphonse öccsére bízta, aki később indul majd útnak. Nyeregbe pattant, és embereivel beleveszett az út porába. Folytak a könnyei.
Megkezdődött a hosszú utazás a Földközi-tenger felé. Lehetetlen gyorsan haladni, ha hadsereg, rakomány és csomagok utaznak együtt. A király kihasználta a lassúságot, számos templomban és kolostorban megállt, mintha „tartalékot” akart volna gyűjteni az imából. Marguerite számára felszabadulást jelentett az utazás. Ahhoz túlságosan jószívű volt, hogy ne érezte volna át Blanka bánatát annak ellenére, amit eddig elszenvedett tőle. Annál is jobban megértette, mert ő maga is hátrahagyta gyermekeit.
Ám mostantól csakis az övé lesz a király, és olyan jó volt átszelni a gazdag Burgundiát Anjou új grófnéja, Beatrix húga és a sógorai, Charles és Robert társaságában. Ez utóbbi egyedül utazott, Mahaut terhessége miatt Párizsban maradt.
Az arcára nyíltan kiülő boldogság keserűséggel töltötte el Renaud-t, ahogyan az utazás lassúsága is. Ilyen ütemben akár egy-két évbe is beletelik, míg elérik a Szentföldet.
– Vajon a felségünk valaha is úgy érzi majd, elég áldást kapott? – csattant fel egy este, amikor a sátrában, melyet minden szállásnál jobban szeretett, Robert d'Artois összehívta a lovagjait, hogy együtt kóstolják meg a helyi bort. A herceg odalépett hozzá, barátsága jeléül erőteljesen hátba veregette, és felkiáltott:
– Türelmetlen vagy, te csikó? Azt várod, hogy összeakaszkodj a hitetlenekkel, vagy hogy ellenőrizd, tényleg olyan felkavaróak-e a lányaik, mint mondják?
– Inkább az elsőt, nagyuram. A hadsereg is türelmetlen. Egyfolytában zsoltárokat énekelünk!
– Semmit nem értetek, sem te, sem a hadsereg. Elfelejted, hogy a keresztes hadjárat zarándoklat, melyen úgy illik, hogy minden szent helyen imádkozzunk.
Láthatod, hogy a király sosem válik meg zarándokköpenyétől.
– Erre nem gondoltam. Még szerencse, hogy nem gyalog megyünk!
– Így van. Vigasztaljon a tudat, hogy a tengeren nem sok templommal találkozunk majd!
Lyonban tartották a leghosszabb megállót. Úgy tűnt, a pápa tartósan itt akar berendezkedni, és nem utazhattak át a városon anélkül, hogy ne találkoztak volna vele.
IX. Lajos, akiben az ájtatosság nem homályosította el a politikai érzéket, kihasználta az alkalmat, és Incére bízta a királyságát, hogy a kereszttel felfegyverkezve útját állja III.
Angliai Henriknek, ha az az ötlete támadna, hogy közelebbről is belekóstol Franciaország földjébe. Ezenkívül még egyszer megkísérelt alapot teremteni a kibéküléshez a szenti atya és a vén fekete bárány, Frigyes császár között.
Természetesen hiába, de Lajos abból az elvből indult ki, hogy aki nem kockáztat, nem is nyerhet… Nyugodt lelkiismerettel folytatta útját.
Beesteledett. Szép, csillagos éjszaka volt, de nyirkos a szomszédos mocsár miatt, melynek vize erősen párolgott a nappali hőségben. Renaud kinyújtóztatta hosszú lábait, és megmozgatta tagjait. Túl sokáig üldögélt a kötéltekercsen, elnézve a kikötő
forgatagát és az állandó jövés-menést a hajók és az új mólók között. Holnap vitorlát bontanak. Holnap végre megkezdődik a nagy kaland!
A nagy, kerek torony felé fordult, mely egy nyárilak-féleség fölé magasodott. Ez volt a király által tervezett erődítmény egyetlen befejezett része. Vasketrecben tűz égett a tetején, mivel a Konstanca-torony – ez volt a neve – egyben világítótoronyként is szolgált. Renaud tudta, hogy Marguerite, a húga és a hölgyei itt szálltak meg, és meghatotta a gondolat, hogy ilyen közel van hozzá. Hamarosan még közelebb kerülhetnek, ha Isten úgy akarja, hogy egyazon hajóra szálljanak fel… Mindennap láthatja, a közelébe mehet, ami már régen nem történt meg. Talán beszélhet is vele?
Sajnos már nem volt a királyné mellett a kis csúfság, aki eltűnt valahová. Mikor…? A lovaggá ütése másnapján. Hersende asszonytól megtudta, hogy a lány elveszítette az édesanyját, az apja pedig hazahívta, de soha nem tért vissza. Renaud-nak néha eszébe jutott, és eltűnődött, vajon mi lehet vele. Hiányzott neki Sancie közvetlen stílusával, kendőzetlen véleményeivel, és különös csillogású, huncut zöld szemével…
Egy pillanatig elnézte a torony tetején lobogó lángokat, majd visszafelé indult Robert nagyúr táborába, amikor hirtelen Pernon alakja rajzolódott ki egy hordó mögüclass="underline"
– Ó nagyuram! Magát keresem…
Nem olyan volt, mint szokott, ám ezért most nem a túl sok bor volt a felelős. Mióta Renaud fegyvernöke lett, az egykori fegyvermester nagyon ritkán ivott. Olyankor arca rózsás árnyalatot öltött, most azonban halottsápadt volt.
– Nos? Mi történt?
– Én… én Raoul bárót láttam!
– És ez ennyire felzaklatta? Várható volt, hogy ő is csatlakozik a sereghez. Az apja is részt vett az utolsó keresztes háborúban.
– Így van, és nem lenne ebben semmi meglepő, hanem maga a báró döbbenetes.
Először is egyedül őgyelgett a város bejáratánál, semmibe révedő tekintettel, mintha azt sem tudná, hova megy…
– Lehet, hogy magányos sétára vágyott, és mivel nem ismeri a környéket…
– Tudom, de ráadásul betegnek látszott. Láttam amikor felém jött, én viszont nem mertem elé állni. Sosem láttam még ilyen sápadtnak, ilyen szomorúnak! Átkarolta a vállam, mintha természetes lenne, hogy itt vagyok, mintha csak tegnap váltunk volna el, és azt mondta… igen, azt mondta, hogy a megváltás az út végén vár… hogy azért jött, hogy megfizessen az elkövetett bűnért, és az ég küldött hozzá, hogy tanúja legyek ennek. Belém csimpaszkodott, amikor el akartam húzódni, hogy elmagyarázzam neki, más szolgálatában állok, de hallani sem akart erről. Szerencsére odajött az egyik lovagja, d'Amigny nagyúr, aki ismer. Ketten visszavittük a sátrába, ahol az emberei gondjaikba vették.