– Mi történhetett, hogy ilyen állapotba került?
– D'Amigny nagyúr szerint nem sokkal azután, hogy én eljöttem, rájött, mi az igazság a szeretőjével és Philippa asszonnyal. Iszonyatos haragra gerjedt, és megparancsolta, hogy fogják le Flore-t. Bíróság elé állította, és boszorkányságért máglyahalálra ítélte.
– Egy nemes lányt máglyára vetnek, mint boszorkányt?
– Ó, volt már ilyen! De ne aggódjon! Nem sütötték meg: a kivégzés előtti este eltűnt a börtönből. Senki nem tudta, hogyan, és hova mehetett. Azóta Raoul báró egyfolytában magát hibáztatja, és Isten bocsánatáért esedezik. Kétségbeesésében csak támogatja Enguerrand öccse, aki arra akarta rávenni, hogy álljon szerzetesnek, mert akkor a kolostorában, csendben megöletheti. De a király keresztes háborúra szólított, és Coucy lovagjai meggyőzték a bárót, hogy öltse fel a keresztet, mint az isteni megbocsátás elérésének legjobb eszközét, és harcoljon Jeruzsálemért… ráadásul ez volt a legbiztosabb módja annak is, hogy megvédjék az öccsétől. Úgy tucatnyian tartottak vele, és eleinte minden rendben volt. Úgy tűnt, Raoul nagyúr újra önmaga, és örül az eljövendő csaták ígéretének. Ráadásul útközben majdnem annyit imádkozott, mint király urunk. Azután, talán az utazás lassúsága miatt, inni kezdett, ami nem tesz jót az egészségének: amikor részeg, mindent összekever: tüzes megváltás igényét… és az égető vágyat, mely még mindig emészti az átkozott Flore után. Nos, ez a helyzet.
– Istenem! Hogyan segíthetnénk rajta?
– Imádkozhatunk Istenhez, hogy hamar összegyűljenek a keresztesek, és ne időzzünk sokáig Cipruson. Úgy hallottam, az a hely testi szerelemre csábít egy ókori istennő miatt, akinek bujább szolgálólányai voltak, mint azok a könnyűvérű nők, akik egy hadjáratban a sereg nyomában vonulnak. Ha így van, a báró egészen meg fog őrülni…
– Vagy meggyógyul? Ki tudja…
Másnap a flotta felvonta nagy, szögletes, aranykeresztes vitorláit, miközben a papok lelkesítőn zengték a Vera Creator-t, s hangjukhoz csatlakoztak az útnak indulók is, akik nem tudták, viszontlátják-e még valaha szülőföldjüket. A napfényben úszó reggelen, a tengeren, mely olyan kék volt, mint Franciaország címere, a távoli földek varázsát hozó könnyű szélben egyetlen férfi – vagy nő – sem volt, aki felesleges sajnálkozásnak adta volna át magát, hisz Krisztus sírjának felszabadítására, a paradicsom elnyerésére indultak, ráadásul a legszebb utazás várt rájuk.
Három hajó lebegett az élen – a Montjoie, a Reinel és a Demoiselle, élénk színekbe öltöztetve egészen az árbocok tetejéig. Mindenfelé kis zászlók lengtek. Közvetlenül mögöttük uszályhajók követték őket; ahol az értékes lovak szálláshelyét rendezték be.
A jószágokat a hátul lenyitható fedélzetnek köszönhetően könnyű volt beszállítani.
A király és az övéi – mintegy ötszáz ember! – az ezüsttrombiták hangjára a Montjoie fedélzetére léptek, aminek a hátsó felét hölgylakosztálynak alakították ki kárpitokkal, selyempárnákkal és kényelmes fekhelyekkel. Renaud-nak lényegesen szerényebb szállás jutott a hajó orrában, a többi lovag mellett. Ha egy pillanatig remélte is, a királynéja közelébe kerülhet, hamar megértette, hogy ez lehetetlen lesz.
Ugyanakkor láthatta a reggeli misén és napközben, amikor kisétált a hátsó felépítmény elé, melynek narancssárga és piros csíkos ellenzője megvédte a nap erejétől… Dél méltó leányaként szerette a világos ruhákat és fátylakat, gyakran öltözött fehérbe, ami néma csodálója szemében csak még gyönyörűbbé tette. Renaud egy sarokba húzódva órákon át képes volt elnézni félig lehunyt szemhéja alól, miközben alvást tettetett.
Az első estéken másfajta varázslat érte el. Mióta Beatrix húga hozzáment Charles d'Anjou-hoz, Marguerite mellett élt egy fiatal nő, akit az édesanyja küldött hozzá a vidám trubadúrok helyettesítésére, akiket Blanka királyné ki nem állhatott. A kisasszony tudott verselni, mesét mondani, és leginkább énekelni, miközben lanton kísérte magát. Marguerite szeretett provence-i anyanyelvén énekelt. Bársonyos, varázslatos hangja volt, olyan csábítóan lágy, hogy a hajó zajai elcsendesedtek, és mindenki visszafojtotta a lélegzetét, amikor a csillagok alatt helyet foglalt egy párnán a királyné lábánál, és hosszú ujjai végigfutottak a lant húrjain. Akik hallgatták, úgy érezték, a szerelem hangját hallják, és nem egy rejtett könnycsepp gördült le a dús bajszok közé annak ellenére, hogy néhány kivételtől eltekintve az északi harcosok nem értették a dalok szövegét Egyedül Lajos király utasította el a varázslatot, és általában véget vetett a koncertnek, megparancsolva, hogy a Montjoie utasai kórusban énekeljenek zsoltárt Isten vagy Szűz Mária dicsőítésére. Harmónia tekintetében sokat vesztettek ezen, hisz a hangok távolról sem voltak angyaliak, lelkiekben azonban sokat nyertek.
– A fivérem bizonyára szentnek született – jegyezte meg Robert d'Artois egy este, amikor a feltámadt szél miatt a hölgyek visszavonultak, ő pedig felment az orrba, hogy megtöltse tüdejét friss levegővel. – Ez azonban nem elég ok arra, hogy azt állítsa, hogy csakis a szerzetesek mormogása lehet a művészet kifejezése. A magam részéről sosem hallottam még meghatóbbat, mint ennek az Elvirának a hangja. Órákon át tudnám hallgatni…
– Éppen ezért nem engedi a királyunk – felelte Antoine d'Avrincourt barátja. –
Attól tart, hogy elpuhulunk, és nem is téved egészen. Ne felejtsük el, szent háborúba tartunk! A női bájnak nem sok keresnivalója van benne. Még szerencse, hogy az a lány nem olyan szép, mint a hangja. Mindannyian veszélyben lennénk…
– Ebben az esetben királyi fivérem képes lenne… a vízbe dobatni, Isten legnagyobb dicsőségére! – nevetett d'Artois.
Igazság szerint Marguerite új kedvence, bár szép nem volt, nem volt visszataszító sem. Közepes termetű, kissé testes lány volt, erőteljes, nőhöz kissé túlságosan hangsúlyos arcvonásokkal, fodros szája azonban nem nélkülözte a bájt Sötét szemének különös vonása volt, hogy nem tükrözött sem fényt, sem érzelmeket. Fekete haját füle fölött két csavart fonatba fésülte, melyek olyan vaskosak voltak, hogy szélesebbnek mutatták arcát. Szerényen öltözködött, mindig sötét színekbe, s legalább úgy elrejtette a testét, mint egy apácai csak az arca és a keze látszott belőle. Szirénhangja nélkül meglehetősen átlagos lett volna, és Marguerite; nem habarodott volna bele, kiváltva a többi udvarhölgy, s különös módon Renaud féltékenységét. Nem mintha a fiú irigyelte volna az énekesnőtől a királyné ragaszkodását, de gyakran eszébe jutott Sancie de Signes. Csúnyasága ellenére a lány szeretetre méltó volt büszke és kitartó természetével, továbbá szórakoztató is, és tartása máris a leendő előkelő hölgyet idézte. A lovag nem értette, hogyan adhatta Marguerite Elvirának azt a helyet a szívében, melyet egykor a „jópofa kis csúfság” foglalt el, akiről nem tudta, mi lehet vele.
Indulás előtt megpróbált érdeklődni felőle Hersende-nál, az egyetlen személynél, akit ismert Marguerite környezetében, az asszony azonban nem tudott – vagy nem akart – semmit sem mondani, hacsak azt nem:
– Mintha tavaly esküvőről hallottam volna, de nem mernék megesküdni rá.