– Ne körülményeskedj! Ki vele!
– Elvira de Fos-nak hívják – szakadt ki Pernonból. – Egyetlen rokona a fivére. Aki templomos lovag!
– A húga lenne… a sírgyalázónak? – képedt el Renaud. – Biztos vagy benne?
– Ó, kétségnek nincs helye. Adéle egyébként megnevezte a bátyot is: Roncelin testvér! Nem idevalósi szent, és biztos, hogy a templomban sem sokan választották a nevét!
Renaud-ra hirtelen gondolatok áradata tört, és nem is válaszolt. Szemét a távolba szegezve gondolkodott. A férfi emléke, aki ragadozóként vetette rá magát Thibaut szerény hagyatékára, és még a sírját is megszentségtelenítette, undorral töltötte el.
Ellenére volt, hogy a férfinak van egy húga, és ez a húg éppen Marguerite mellett van: végre rájött, kire emlékeztette Elvira, és most már tudta, miért irtózott tőle ösztönösen…
Pernont meglepte a hallgatása:
– Nos, Renaud úr, csak ennyit mond a híremre?
– Mit gondoltál? Hogy örömteli kiáltásokban török ki? Ha tudni akarod: félek.
Félek, hogy ezt az asszonyt, akinek szirénhangja elkábítja a szíveket és a lelkeket, nem jó célból küldték a királynéhoz. A király jól tette, hogy csendet parancsolt.
– Egyetértek, de mit akar tenni?
– Egyelőre semmit, de amikor elfoglaltuk a szállásunkat a sziget fővárosában, felkeresem Hersende asszonyt, és figyelmeztetem. Ő vigyázhat leginkább a királynéra.
– Ő is provence-i.
– Igen, de józan gondolkodású asszony, és ráadásul annak szenteli az életét, hogy vigyáz azokra, akiket ápol. Amennyire ismerem, nem szeretheti túlságosan Elvira de Fos-t.
– Az öreg Adéle sem. Földre köpött, ahogy kimondta a nevét, ami nem éppen a gyengédség jele…
Ismét felharsantak a trombiták. A lovagok felsorakoztak a szőnyeggel borított út mentén, ahol a legátus vonul majd, amint partot ér. Megjelent a hajóhídon, impozáns sziluettként vörös ruhájában, s alakját még magasabbnak mutatta a kezében hordozott aranykereszt. A kereszt, mely a francia ereklyekincsek közé tartozott, s mely magába foglalta az Igazi Kereszt egy darabkáját.
Egyazon mozdulattal mindenki leszállt a nyeregből, és térdre ereszkedett a porban.
Renaud szíve szokatlan ritmusra vert a gondolatra, hogy a gazdagsága ellenére is szerény relikvia talán hamarosan átadja helyét a nagy keresztnek, melyet egykor Thibaut elásott, s melyet az ő küldetése megkeresni, hogy ismét keresztény király emelhesse magasba a serege élén, hogy felszítsa a bátorságot, s hogy a haldoklók felé emelhessék utolsó pillantásukat, és belőle merítsenek utolsó vigaszt…
IX. fejezet
Aphrodité szigete
Aggodalmai ellenére Renaud számára felejthetetlen maradt a ciprusi fogadtatás: a rendkívül nagylelkű, szívélyes vendégszeretet, amit a legőszintébb öröm itatott át.
Mialatt a hadsereg felverte táborát Limassol mellett, a királyi család a lovagok és a szolgálatukban álló emberek kíséretében I. Henrik király vezetésével a fővárosba, a mintegy tizenkét mérföldre fekvő Nicosiába vonult.
Ezüstös levelű olajfaligetek, illatos fák, cédrusok mellett haladtak el – melyekből a sziget kézművesei finom illatú bútorokat és ládákat készítettek, melyek sosem rohadtak szét –, és gyümölcstől roskadozó narancs- és citromkerteket csodálhattak meg. Átkeltek a Troodos hegyen, a sziget vízgyűjtőjénél, amelynek legmagasabb pontja az éltető illatot árasztó fenyvesekkel borított Olümposz. Megálltak a kolostorokban, ahol – hosszasan – imádkoztak különös Isten és Szűz Mária-szobrok előtt, melyek egyszerre voltak merevek és pompásak, s szigorú arcukban hatalmas meredt és kitágult szem ült, éles kontrasztot alkotva a díszes bíborral és arannyal. Istenien lágy volt az idő, az ég bájos kékben ragyogott, a hófehér bárányfelhők csak kiemelték gyönyörű
színét, a szőlőkben a piros és kék vásznakba öltözött parasztok súlyos, lédús fürtöket szüreteltek.
Nicosiába, a nagy rózsaszín „oázisba” érkezve, mely a Pedieos völgyben terül el pálmafák kékes koronájával és ciprusok fekete oszlopaival övezve, a városiak elébük siettek rózsavízzel átitatott mirtuszcsokrokkal, mellyel üdvözlésképpen s a szeretet jeleként minden utazót megajándékoztak. Az ókori hagyomány egészen Aphrodité kultuszához nyúlt vissza. Ugyan az ország sok bizánci tradíciót őrzött, s bár a népesség görög volt, folyékonyan beszélték a frank nyelvet. Olyannyira, hogy a rendkívüli királyság fővárosába érkezve a keresztesek nem is barátoknál, hanem szinte otthon érezték magukat, olyan kedves fogadtatásban részesültek. Ráadásul a Lusignan királyi család ősi poitoui vérébe az Anjou-Ardennes-eké keveredett, valamint a Champagne grófoké, kiegészítve a bizánci császárok egzotikus felhangjával.
I. Henrik tökéletes példája volt a keleti földön uralkodó frank királynak. Magas termetű, de testes volt, aminek köszönhetően „Kövér Henriknek” hívták, kedves, vonzó arccal, barna szakállal és kék szemmel. Vitéz lovag volt, jó bajtárs és bölcs uralkodó, akiben egyesült mindaz, ami igazán nemes volt az egykori jeruzsálemi királyságban, hiszen anyja,
Alix révén Isabelle királyné és harmadik férje, Henri de Champagne unokája volt, apja, I. Ciprusi Hugo oldalán pedig Amaury de Lusignan – Isabelle negyedik férje – és az első felesége, Echive d'Ibelin unokája. Ciprus királya volt, és az előző év, 1247 óta IV.
Ince pápa áldásával viselte Jeruzsálem koronáját is, melyet II. Frigyestől vettek el, aki azzal szerezte meg magának, hogy feleségül vette Isabelle királynő – már megint ő! – és a második férje, Conrad de Montferrat épphogy eladósorba ért unokáját. Ekkoriban Frigyest már kiközösítették, és mivel senki sem akarta méltatlan fejére helyezni a koronát, maga tette fel, egy füst alatt kijelentve, hogy mostantól Ciprus királya is, ahol megszálló hadsereget hagyott hátra, mellyel I. Henrik végül leszámolt, és 1232. június 15-én a tengerbe szorította. Azóta az ismert módon kiéleződött a harc IV. Incével, aki ismét kiközösítéssel sújtotta Frigyest a lyoni zsinaton, s ezzel hivatalosan is felszabadította Ciprust a német szorítás alól. Így Franciaországi Lajos Jeruzsálem legitim királyát ölelte magához a limassoli kastélyban.
Renaud-nak nem volt szüksége nagy számolgatásra – a gyönyörű Isabelle, akinek képét a szíve felett őrizte, s akinek különböző férjeitől született leszármazottai igen népes családfát eredményeztek –, könnyen megállapította, hogy Henrik király az unokatestvére, hisz az anyja, Mélisande, és Henrik anyja, Alix, féltestvérek voltak.
Természetesen szó sem lehetett róla, hogy ezt felfedje, de szórakoztatónak találta a helyzetet, és ösztönös rokonszenv támadt benne a férfi iránt, aki szó szerint elsöpörte az eretnek császár bérenceit, és ilyen lélegzetelállító fogadtatásban részesítette őket.
Nicosia őt is, mint minden társát, aki sosem látott még keleti várost, elkápráztatta.
Virágos balkonokat, galériákat, teraszokat láttak, ahol az ember elheverhetett, hogy belélegezze az est friss levegőjét, fedett utcácskákat, melyek árnyékában szépen kidolgozott réztárgyak, hímzett kelmék, bútorok, fűszerek, borok, cukor, olaj és aromák sorakoztak a szemmel láthatólag tehetős kereskedők minden kincsét felvonultatva. Renaud megtudta azt is, hogy bár nem övezi fal, a város gondosan védett éjjel-nappaclass="underline" fegyveres, de furulyával és dobbal is felszerelkezett őrök járják. Ráadásul mivel a lakosok legnagyobb félelme a tűz volt, mindenfelé vízzel teli nagy edények álltak, melyeket bármikor a lángokra üríthettek. A házakat selymes kárpitok és szövetek díszítették, és a teraszokról legszebb ruháikba öltözött nők szórtak virágokat és mirtuszágakat az érkezőkre.