társukat erre a padra. Aztán mutassa be néma barátját!
Finoman fogalmazott: a gyönyörű nő hirtelen felbukkanása olyan hatást tett Croisilles-ra, mintha Medúza-fejet látott volna… csak kellemesebb formában. Teljesen elképedtnek látszott.
– Szép hölgy – nyögte végül –, szívesen a lába elé omlanék, oly gyönyörű, de vegye figyelembe, hogy akadályoztatva vagyok. A barátunk olyan részeg, hogy még a hideg víz sem tudta elhallgattatni.
Fresnoy, aki kásás hangon inni kért, belefojtotta a szót, nevetésre fakasztva Flore-t… Renaud-t félretolva segített Croisilles-nak lefektetni a részeget, párnát tett a feje alá, utasította a két társát, hogy támasszák meg, és szólt a szolgának, hogy hozzon egy vödröt, törölközőket és egy kevés olajat.
– Az egyetlen megoldás, ha meghánytatjuk – jelentette ki.
Hárman is szinte kevesen voltak a feladathoz, annyira küzdött az áldozat, de hamar felülkerekedtek: a lány nagy pohár olajat diktált Fresnoy-ba, majd szilárd akarattal ledugta az egyik ujját a torkán. Csodálatos volt az eredmény, és éppen annyi idejük maradt, hogy félreugorjanak, és a vödör fölé tartsák a részeg fejét. Fresnoy mindentől megszabadult, és amikor a végére ért, nemhogy csendben maradt, de végtelenül kimerültnek is tűnt. Ismét lefektették a padra, hogy megmossák az arcát rózsavízzel, megszabadítva a kellemetlen szagtól.
– Azt hiszem – jelentette ki néhány perc múlva Flore –, most már visszavihetik a szállásukra anélkül, hogy felzavarná az egész várost.
Croisilles-nak azonban nem volt ínyére, hogy ilyen egyszerűen elbocsátják:
– Szép hölgy – nyögte –, nagy segítségünkre volt, és szeretném, ha tudná, hogy lekötelezett. A nevem Hugues de Croissil es lovag, és…
– És szeretné megtudni az én nevem? – mosolyodott el gúnyosan a lány. – És bizonyára azt is, honnan ismerem a barátját. Nos, tudja meg, hogy… az unokahúga vagyok. A nevem Flora… de Baisieux – tette hozzá kihívón Renaud-ra pillantva. – Most, hogy túl vagyunk a bemutatkozáson, azt hiszem, ideje elbúcsúznunk.
– Visszajöhetek még… üdvözölni?
– Az illendő látogatási órákban bizonyosan! Ami magát illeti, Renaud, szeretném viszontlátni, amint teljesítette jótékony küldetését.
– Ma éjjel? – kérdezett vissza a fiú minden lelkesedés nélkül.
– Kérem! Beszélnünk kell, és minél előbb, annál jobb!
– Ahogy akarja…
Fél órával később, miután Fresnoy-t, aki mélyen aludt, és egy pillanatra sem nyitotta ki a szemét, ágyba fektették, Croissilles pedig édes álmodozásba merült, Renaud visszatért. Flore várta, ez alkalommal azonban a szobájában, az emeleten. Az ágy lábánál ült a parázstartó mellett, melyben tűz égett. Feltámadt a szél, lehűtötte az éjszakát, és a rossz évszak előjelét hozta. A lovag beléptére, akit cselédje vezetett be, nem állt fel, mindössze hellyel kínálta egy széken, mely mellé egy kancsó bort, két kupát és egy kosár kis perecet készítettek. Fel sem pillantva jelezte, hogy töltsön bort, a fiú azonban visszautasította:
– Köszönöm. A lakomáról jövök, mely olyan állapotba hozta Fresnoy lovagot, amilyenben látta… köszönöm, hogy segített.
– Enélkül is eljött volna ide, amikor magáért küldtem? Mert magát, és csakis magát leste a szolgálóm.
– Honnan tudta, hogy itt vagyok?
– Láttam megérkezni a királyokkal és d'Artois nagyúrral, akiről megtudtam, hogy ön a lovagja lett. De üljön le! Túlságosan magas, zavar!
– Nem áll szándékomban sokáig maradni.
Különös párbeszéd volt, melyben a tekintetek kerülték egymást. Flore az öve végével játszott, Renaud az ágy kárpitját nézegette. Úgy tűnt, egyikük sem tesz semmit, hogy eloszlassa a kettőjük között feszülő zavart. A beállt csend is ezt bizonyította.
Renaud emlékeiben feléledt, amit Pernontól hallott, és habozott az egykori barátság és a mostanra kialakult bizalmatlanság között. A lány jó és segítőkész volt vele, nehezen hitte el, hogy ez a csodálatos teremtmény – még szebb volt, mint utolsó találkozásukkor – szíve egyetlen tiltakozása, gyomra egyetlen összerándulása nélkül úgy dönthetett, hogy az asszonynak, aki oly tökéletesen rábízta magát, meg kell halnia.
Mégsem maradhatott így reggelig, a szoba közepén állva, ahol semmi dolga nem volt.
Végre megtörte a csendet:
– Hogy kerül ide? – kérdezte szinte suttogva, mint ha a hangja visszafojtásával katasztrófát kerülhetne el.
A lány röviden felnevetett, és végre összetalálkozott a pillantásuk. Flore szemében egy percre felragyogott az egykori gunyoros fény.
– Mint mindenki: Marseille-ben felszálltam egy zarándokhajóra, mely Akrába tartott, és megállt Cipruson.
– Miért Cipruson?
– Mert tudtam, hogy a király, a testvérei és a keresztes hadjárat legvitézebb férfiai is mind ide jönnek. Csakhogy jóval előttük megérkeztem, és gond nélkül kibérelhettem ezt a házat, ahonnan remekül figyelhetem, kik jönnek-mennek a palota kapujában.
– Nem ezt kérdeztem. Hogyan tudott elmenekülni Coucyból, amikor elítéltként biztosan szigorúan őrizték?
– Tud róla? Sejthettem volna, hisz láttam, kit választott fegyvernökéül. Az öreg Gilles biztosan nem kímélt.
– Képzelje magát az ő helyébe! Maga meg akarta ölni!
– Épp elég a magam helye… és nem akartam megölni: csak azt akartam, hogy megijedjen és elmenjen. Képtelen voltam tovább elviselni, hogy mindenütt a vádló pillantásával találkozom. Békében akartam élvezni a boldogságom.
– A boldogságát? Amikor megmérgezte azt, aki tökéletesen megbízott magában?
Sosem hittem volna, hogy képes ekkora gaztettre.
A lány hirtelen elkerekedő szemmel bámult rá, s tekintetében eddig sosem látott mélység tükröződött.
– Én sem. Isten a tanúm, hogy eleinte hűséges és elkötelezett szolgáló akartam lenni! Akkor, amikor Raoul báró beleszeretett Blémont asszonyba. Akkoriban minden erőmmel a megcsalt feleség oldalán álltam. Segíteni akartam neki. Azt akartam, hogy megszülje végre a gyermeket, aki megakadályozza majd, hogy a férje eltaszítsa a másik miatt. Azután a másik meghalt egy vadászaton…
– Segédkezett benne?
– Nem. Ahol most tartok, semmi okom nem lenne titkolni, ha így lett volna. A férjnek talán volt benne némi szerepe, de nem kutattam. Csakhogy ez a váratlan haláleset felfedte előttem, amit magam elől is régóta titkoltam már: a szerelmemet Raoul iránt. A szerelmet, mely hirtelen fellángolt, akár egy szénával teli csűr, ha szikrát dobnak rá. Magamnak akartam… és megkaptam. Istenem, hogy szerettük egymást!
Egész éjszakákon át… és nappal is, amikor csatlakoztam hozzá a fürdő forróságában, vagy az erdőben a vadászat alatt! Ugyanolyan éhséggel vágyott rám, mint én rá, és tudtam, hogyan tartsam fenn a vágyát.
– Bájjal és varázslattal? – vetette oda Renaud megvetően, mire a lány hirtelen felpattant, és két kézzel testére szorította a vékony ruhát, mely alatt semmit sem viselt…
– Gondolja, hogy ilyen testtel szükségem van bájitalra? Amikor társaságban voltunk, éreztem, hogy a mellemet, a hasamat nézi, elképzeli a simogatásokat, melyekben később részesítjük egymást. Bolondult értem, ahogyan én is érte… Azután minden elromlott, amikor megtudta az igazságot.
– Annyira irtózott a bűnétől, hogy máglyahalálra ítélte!
– Pontosabb lenne azt mondani, hagyott elítélni, de maga azt kérdezte, hogyan sikerült megszöknöm Coucyból…
– Nos?
– Kedvesem, ő szabadított ki egy föld alatti járaton keresztül. Aranyat is adott, és megkért, hogy menjek el jó messzire, a lehető legmesszebbre, hogy soha többé ne lásson… Mielőtt elengedett volna, még utoljára szeretkeztünk.