– És mire következtetett?
– Hogy sosem fog tudni elfelejteni – vetette oda büszkén a lány. – Ó, engedelmeskedtem neki, mint látja. Nagyon messzire elmentem… de oda, ahol tudtam, hogy megtalálhatom.
– Nem fogja megtalálni – szólt rá szigorúan Renaud. – Megundorodott önmagától, és irtózik a bűnétől, ezért öltötte fel a keresztet. Isten bocsánatát keresi, és Krisztus katonájaként akar meghalni. Nincs joga megakadályozni.
– Maga nem érti. Nem tudok nélküle élni… sem ő nélkülem!
– Bizonyára ezért akar meghalni… Betegnek tűnik…
Flore szép arcára azonnal kiült az aggodalom:
– Beteg? Majd én meggyógyítom.
– Nem hinném. A lelkiismeret-furdalás emészti.
– Vagy a bánat? Renaud, kérem! Hűséges és elkötelezett barátja voltam. Nem viszonozza legalább a barátságom egyetlen morzsáját?
– Szívesen a szolgálatára állok – enyhült meg a lovag –, feltéve, ha senkinek sem kell szenvednie emiatt…
– És az én szenvedésem? Az nem számít magának?
– Tudja jól, hogy számít. Nálam jobban senki sem szeretné boldognak látni… de nem akármilyen áron. Elfelejti, hogy a boldogságért, mely után bánkódik, valaki az életével fizetett?
– A szerelem mindenek felett áll. A szerelem mentség mindenre.
– Nem a bűnre! Valójában mit vár tőlem, Flore kisasszony?
– Hogy segítsen! Lajos király Cipruson gyűjti egybe a keresztes sereg minden erejét, de nem marad sokáig, hogy elkerülje a rossz évszakot a tengeren. Nekem pedig, aki nem vagyok sem királyné, sem hercegkisasszony, sem egy nagyúr felesége, itt kellene maradnom. Én pedig a sereggel akarok tartani!
– Hacsak nem lép valamelyik nemes hölgy szolgálatába, azt hiszem, lehetetlen…
ebben pedig nem segíthetek. Még elmenne, ha d'Artois grófné velünk lenne, de Robert nagyúr egyedül van. Madame d'Anjou-hoz nincs bejárásom… Marguerite királynéhoz még kevésbé. Azért csak próbáljon szerencsét, hátha nem ismeri fel senki.
– Van más megoldás is: vegyen feleségül.
Renaud hátrahőkölt. Megőrült ez a lány?
– Szó sem lehet róla. Ne vegye sértésnek – tettel hozzá lágyabban –, de gondoljon bele, hogy semmim sincs, csak annyi, amennyit Robert gróf ad a föld nélküli lovagjainak…
– Nekem kettőnknek is elég vagyonom van!
– Ami azt jelenti, hogy nincs feleslege! Ráadásul épp eléggé nehéz volt nevet szereznem… melyre szégyent hoznék mindenki szemében, ha kiderülne az igazság.
Szánalomból nem tette hozzá, hogy irtózik a gondolattól, hogy ezt az oly szép s számára még oly új nevet egy gyilkos nőnek adja. Talán Flore így is megértette, mert hirtelen lendülettel leült a lábához egy selyempárnára, hogy a fiú tekintete belemerülhessen ruhája dekoltázsába, orra pedig megteljen a két keble között vékony láncon lógó parfümös golyó illatával.
– Akkor tegyen a szeretőjévé! A szerelem nevében ez is megengedett, és csak nyerhet rajta a hírneve: elég szép vagyok hozzá. Irigyelni fogják, és amikor Raoul báró visszafogad… a becsületén nem esik csorba.
Karjával átfogta Renaud térdét, és simogatni kezdte, miközben hangja egyre lágyabb, egyre meghittebb lett:
– Legyünk szeretők, Renaud! Legalább gyönyörben megfizethetem a segítségét, melyet végül nem fog megtagadni tőlem…
A lovag hirtelen veszélyben érezte magát. Pernonnak igaza volt: egyetlen egészséges férfi sem maradhat érzéketlen a különös lány bájával szemben. Természetes érzékiség áradt belőle. Renaud hirtelen felállt.
– Szép gondolat, nem mondom! Azt reméli, hogy felszíthatja Raoul báró féltékenységét, míg csak párbajra nem hív? Párbaj egy keresztes hadjárat közepén? Mit gondol, mit szólna a király?
Azt mondta, a király, valójában azonban a királynéra gondolt. Valami azt súgta benne, hogy irtózna a hasonló helyzetektől, de nem számolt Flore kifinomult érzékeiveclass="underline"
– Még mindig szerelmes Madame Marguerite-ba?
– Nem hiszem, hogy magára tartozna.
– És még mindig szűz, ahogy az illik, amikor valaki ilyen magasra tekint, és azt reméli, hogy önmegtartóztatással válhat méltóvá a szeretett hölgyhöz?
Renaud legszívesebben pofon ütötte volna, de hirtelen olyan egyértelműen kirajzolódott előtte a helyzet nevetséges volta, hogy inkább elnevette magát:
– Maga mindenre képes, csak hogy elérje a célját, nem igaz? Felajánlja azt is, hogy elveszi a szüzességem! Elkésett, szépségem! Robert nagyúr már gondoskodott róla.
Nagyon ügyel a lovagjai testi és lelki egészségére…
Flore megvetőn elhúzódott:
– Gondolom, valami örömlány volt?
– Természetesen. Vannak közöttük nagyon szépek, ha az ember tudja, hova forduljon, és Robert nagyúr is felhasználja a szolgálataikat, amikor a felesége nem fogadja. Ő választott nekem.
Szép emlékként őrizte beavatását. Nicole, a lány, akivel a sánta Gila házában találkozott, a párizsi Bruneau szőlőskert mellett, szőke volt, fiatal, friss, simogató és vidám. Nevetve tanította meg a szerelemre, és Renaud többször is visszament hozzá, kiváltva Robert gróf elégedettségét:
– Ezek a találkozások bölcs óvintézkedések az udvari hölgyek és kisasszonyok csábítása ellen, akikről tudom, hogy ugyanolyan szajhák, mint az örömlányok, csak sokkal veszélyesebbek és drágábbak! Lajos urunk természetesen nem így látja a helyzetet, az ő szemében a prostituáltak mind a pokol teremtményei. Ha nem tartana lázadástól, legszívesebben a Szajnába fojtatná őket – jelentette ki kirobbanó, ellenállhatatlan nevetésével.
Renaud hálás volt neki, amiért rávette a nagy lépésre, hisz így megszabadulhatott teste kínzó vágyától és felkavaró gondolataitól. Attól kezdve nyugodtan szerethette a királynét, anélkül, hogy felségsértésszámba menő gondolatokkal mocskoltál volna be a képét. Nem felejtette el, mit állt ki Pontoise falai alatt, miközben Marguerite a kis Philippe-et szülte. Bár tudta, hogy még mindig kívánja őt, most már legalább képes volt féken tartani képzelete megvadult lovait.
Hirtelen észrevette, hogy csend telepedett közéjük Flore-ral. A lány felállt, az ágy egyik oszlopának támaszkodott, kezét összefonta a mellkasán, és kifelé nézett, mintha megfeledkezett volna jelenlétéről. Renaud azt hitte, mindent megbeszéltek, és az ajtó felé indult, de megállították:
– Az imént, amikor Henrik király hazahozta a vendégeit, nem láttam Raoul bárót…
– Nem is fogja látni, hacsak nem megy el Limassolba. A báró úgy döntött, hogy ott marad.
– Miért?
– Tart a királyi fogadások és ünnepségek pompájától. Inkább kivárja, amíg újra tengerre szállunk, és a másik, vigasztalhatatlan özveggyel marad: La Marche grófjával, Hugues de Lusignannal, aki az egykori angol királynét, Isabelle-t siratja. Remekül megértik egymást, és egymás mellett állították föl a táborukat.
Flore nem mutatta csalódottságát, és tekintete megfejthetetlen maradt, ahogy feltette a kérdést:
– Továbbra is visszautasít, és nem segít nekem?
– Nem utasítom vissza, de nem tudom, hogyan segíthetnék… Őrültség volt ide jönnie, és nem is tudom, mit tanácsolhatnék: nagy kockázatot vállalna, ha elmenne Limassolba. Ha a báró egyedül lenne, biztosan nem esne nehezére visszanyernie felette egykori uralmát, de ott vannak a lovagjai is, akik mind ismerik önt…