Flore nem válaszolt, elfordította a fejét, hogy Renaud ne lássa kicsorduló könnyeit.
– Menjen el! – mondta tompán. – Hálátlan alak! Amikor én a segítségére siettem, nem mérlegeltem, vajon az a tejfölösszájú tényleg megölte-e apját-anyját. Olyan volt, mint egy elveszett gyermek, és tetszett nekem. Nem kutattam tovább…
Annak ellenére, hogy elküldték, Renaud megállt, szíven ütötte a jogos szemrehányás. Ez a lány – anélkül, hogy bármit is tudott volna róla – mindent megtett, hogy megmentse őt borzalmas helyzetéből. Milyen jogon léphetne fel ezután igazságosztóként? Flore egyedül volt egy idegen országban, melytől nem sokat várhatott. Odalépett hozzá, megfogta a kezét, és meghitten megcsókolta a tenyerét:
– Visszajövök! Egyelőre ne tegyen semmit!
Nem igazán tudta, mit tehetne a lány megsegítésére a rövid idő alatt, míg a szigeten vannak, de remélte, hogy az álom némileg rendet teremt gondolatai között, melyek a lakoma és a mozgalmas este után ködösen keringtek a fejében. Hogyan fizethetné vissza tartozását Flore-nak anélkül, hogy magára vonna a fegyvernöke haragját? Szerencsére Gilles Pernon eltűnt, mielőtt a palotába indultak volna, bizonyára türelmetlenül várta, hogy megízlelhesse a híres ciprusi bort. Mivel Renaud az Ibelin-palotába visszatérve sem találta, arra a következtetésre jutott, hogy bizonyára valamelyik tavernában maradt. Ma estére jobbi volt így, de azért a fegyvermester magyarázattal tartozik majd. Elalvás előtt Renaud arra gondolt, talán az lenne a legjobb, ha őszintén felfedné előtte a problémát, és egyszerűen tanácsot kérne tőle.
Amikor azonban a nevezett Pernon – tökéletesen frissen és józanul felrázta a reggeli napsütésben, nem maradt idejük a beszélgetésre: Robert hercegnek és a lovagjainak a palotába kellett menniük, ahol a király beszélni kívánt velük.
Renaud azt hitte, arról van szó, hogy hamarosan indulnak a Szentföldre, és némi nyugtalansággal készülődött: ha néhány napon belül útra kelnek, milyen megoldást javasolhat Flore d'Ercrinek? Főként miféle olyan megoldást, mely összeegyeztethető
tulajdon lelkiismeretével? Ha segít neki abban, hogy elterelje Raoul de Coucyt vezeklésétől, és ismét belevigye a bűnbe, azzal hatalmas hibát követ el. Ha azonban magára hagyja a szerencsétlen lányt, isten tudja, mi mindenre nem lesz képes Flore!
Most már tökéletesen felébredt, és rádöbbent, hogy szánalomból olyan kötelezettséget vállalt, melyet nem lesz könnyű teljesítenie… Bárhogy is van, megígérte, hogy visszamegy hozzá. Nos, ezt az ígéretét legalább betartja, remélve, hogy világosság gyúl gondolataiban.
Az, amit IX. Lajostól hallottak, annyira összezavarta, hogy egy pillanatra egészen megfeledkezett Flóréróclass="underline" amint a nagyurak – mint Burgundia hercege és Alphonse herceg – megérkeznek Ciprusra, együtt megindulnak… Egyiptom felé!
A király iránti tisztelet ellenére hatalmas hangzavar kerekedett:
– Egyiptomba? – mordult fel a legátus, Eudes de Cháteauroux. – Amikor alig húsz mérföldre vagyunk Antiochia kikötőjétől, felség! Megfeledkezik róla, hogy az a feladatunk, hogy Krisztus földjét visszafoglaljuk? Semmi keresnivalónk Egyiptomban, ahol igaz, a szent család eltöltött egy kis időt, amikor Heródes mészárlása elől menekült. De ez apróság… és nincs nagy jelentősége!
Számos hang helyeselt, köztük Robert d'Artois-é, aki égett a vágytól, hogy végre ráronthasson a hitetlenekre:
– Felséges fivérem, akár holnap elindulhatunk, két nap múlva a Szentföldön lennénk, és máris rájuk ronthatnánk!
Lajos megvárta, míg magától elül a vihar, s mindössze végighordozta rajtuk nyugodt, kék szemét:
– Uraim, öcsém, úgy látom, nincsenek tisztában a Szaladin után maradt birodalom jelenlegi állapotával. Igaz, a Jeruzsálemi Királyságot II. Frigyes kétes uralkodása, s különösen Cornwalli Richard és a champagne-i gróf keresztes hadjárata után többé-
kevésbé helyreállították, de 1244 augusztusában a hvárezmi törökök, akiket a mongolok űztek, sáskajárásként zúdultak Jeruzsálemre, és elfoglalták. A múlt évben újra elvesztettük Tibériást és Askalont is. Ugyanakkor mindez 1245-től El-Aziz Ajub szultán kezében egyesült, aki egyiptomi királyságához hozzácsatolhatta Damaszkuszt is ahol a nagybátyja, Szaladin nyerte el végső nyughelyét. A frankoknak csak egy keskeny partsáv maradt, El-Azil Ajub pedig nem hagyja el kairói palotáját Ráadásul idős, és betegnek mondják. Ezért hát a birodalma szívében kell megtámadnunk. Ha Egyiptom a kezünkre kerül, csodálatos eszközt nyerünk: csak a Jeruzsálemi Királyságért cserébe adjuk vissza! Méghozzá az egész Jeruzsálemi Királyságért!
– Jó gondolat – ismerte el a legátus –, de miért nem szállunk partra Szíriában, és rontunk onnan Egyiptomra?
– Pazaroljuk el az erőnket bizonytalan harcokra és kimerítő menetelésekre a sivatagban? Jó hajóink három nap alatt elvisznek a Nílus deltájához. Tudniuk kell azt is, hogy a sereg még nem teljes: meg kell várnunk szeretett öcsénket, Alphonse de Toulouse-t, aki segédcsapatokat állít majd fel, és rokonunkat, a burgundi herceget. És ők csak a legfontosabbak.
– Ha késnek, az időjárás már nem engedi meg, hogy tengerre szálljanak – kiáltott fel Robert. – Itt fogjuk tölteni a telet?
Türelmetlen, sőt megvető volt a hangja. Lajos a szemöldökét ráncolta:
– Bőséges és nagylelkű vendéglátásban részesítenek, amíg csak kell. Úgy illik, hogy megbecsüljük, és hálásnak mutatkozzunk, öcsém. Ráadásul tudja meg, régen elkészült már a tervünk, és mindent előre így akartunk. Van még mondanivalója?
– De még mennyire! Ha jól értettem, mindig is úgy tervezte, hogy Egyiptomot támadjuk meg! És egy szót sem szólt erről! Miért?
– Több okból. Először is, hogy Frigyes császár ne tegyen semmit. Olyan nagy barátja a muzulmánoknak, hogy akár még képes lett volna figyelmeztetni őket…
– Egy keresztény uralkodó elárulna egy másik keresztény uralkodót?
– Senki sem tudná megmondani, keresztény uralkodó-e még. Úgy tűnik, nem zavarja Ince pápa kiközösítése. A második ok maga, öcsém… és a magához hasonlók.
Valami azt súgta, hogy kevésbé lennének lelkesek az előkészületekben… Tegyük hozzá végül, hogy édesanyánk, akinek távolléte kegyetlenül érint, egyértelműen helyeselte a tervet!
Lajos felállt a magas székről, melyen a Hősök termében ült a ciprusi trón mellett, amit Henrik király diszkréten üresen hagyott, és néhány pillanatig elnézte nemesei és lovagjai mozgolódó gyülekezetét:
– Most már – jelentette ki – csak azért kell imádkoznunk, hogy akiket várunk, hamar csatlakozzanak hozzánk. Ha az elkövetkező napokban megérkeznek, remélem, lehetővé válik, hogy még a tél előtt elinduljunk. De semmit sem bízunk a véletlenre, és csakis szép, nagy hadsereggel szállunk partra Egyiptomban, hogy biztosak lehessünk a győzelemben! Most menjünk imádkozni, hogy Isten mindig mellettünk legyen, hisz a segítsége nélkül semmi sem lehetséges! Kérjük tőle azt is, hogy ajándékozza meg önt türelemmel – tette hozzá Robert-re mosolyogva, akinek arca még bíborvörösen virított dühében. – A türelem létfontosságú erény! És olyan csillapító!
Az új rendelkezések – melyek, mint hallották, nemi is voltak olyan újak! – legalább azzal az előnnyel jártak, hogy átmenetileg megszabadították Renaud-t Flore d'Ercri problémájától. Időt nyertek, és ezt készült elmondani a lánynak, előbb azonban viharos beszélgetést folytatott Gilles Pernonnaclass="underline"
– Megölte Philippa asszonyt, engem elűzött, elvarázsolta Raoul nagyurat, és maga még segíteni akar neki? – kiáltott fel az öreg fegyvernök elkerekedő szemmel. – Az isten szerelmére! Renaud úr, elment az esze?