– Nem, és nem is felejtettem el semmit. Életem legnehezebb pillanatában mellettem állt, és nagyrészt neki köszönhetem, hogy még életben vagyok. Nincs jogom magára hagyni, mert adósa vagyok, és törleszteni akarom a tartozásom.
– Úgy, hogy elősegíti, ismét a karmaiba kerítse a bárót? Csak ártott neki!
– Őszinte szerelemmel szereti, és meg akarja akadályozni, hogy a báró megölesse magát, ahogy tervezi!
– Jobb a halál, mint a becsület elvesztése. Ami Flore mellett elkerülhetetlen lenne!
Ami engem illet, a szolgája vagyok, és túl sokkal tartozom magának ahhoz, hogy kioktassam. Azt sem akadályozhatom meg, hogy belátása szerint cselekedjék, de könyörögve kérem, ne parancsolja meg, hogy törődjek vele. Esetleg még megfojtanám!
– És én még a tanácsodat akartam kérni!
– Úgysem fogadná meg. Tegyen, ahogy jónak látja. Én nem próbálkozom semmivel, ami keresztezné a terveit, de ennél többet ne kérjen. Mivel úgy tűnik, az a lány semmiben nem szenved hiányt, és csak az fáj neki, hogy eltaszították, hagynia kellene Istent… vagy őt magát cselekedni. Ha elég erősnek érzi magát ahhoz, hogy visszaszerezze a bárót, tegye meg nyíltan: menjen el Limassolba…
Renaud nem makacskodott, és megbízta Croissilles-t, akiről tudta, hogy időnként meglátogatja, közölje a hírt a lánnyal.
Bár néhány vitorla feltűnt a tengeren az elkövetkező napokban, csak egy-egy hajó volt, nem pedig a flotta, melyet vártak. Az idő, mely rosszabbra, majd az őszi szelekkel kifejezetten pocsékra fordult, eltüntetett minden vitorlát. Csupán a halászbárkák futottak ki, melyeket csak a nagy viharok tarthattak a kikötőkben. A keresztesek lassan beletörődtek a gondolatba, hogy Cipruson töltik a telet. Különösen a hölgyek, akiket elkápráztatott a keleties életmód. A leggyakrabban kegyes időjárásban mennyivel kellemesebb volt Nicosia mindig élénk kertjeit és utcáit járni, kilovagolni a partra, vagy vadászni, amikor a szél lágyan szétfújta a frizurákat, mint a csaták közepén járni a porban, vérben és halálhörgésben. Marguerite és Beatrix húga imádták a mély és hűs boltokat járni, melyekben ékszerek, illatszerek, arany- és selyemkelmék, teveszőr szövetek, fűszerek, gyapjú, hímzések és paszományok bő választéka várta őket, minden csoda, amit csak a kézművesek létrehozhatnak.
Volt azonban két vagy három üzlet, melyet különösen szerettek, hisz nem ismertek hozzájuk hasonlókat: a cukorkaboltok, ahol a sziget egyik fő bevételforrását nyújtó nádcukorból készült édességeket árultak. Boldogság volt a két hercegnő számára, hogy maguk vették meg a cukrozott gyümölcsöket, a cukortól megmerevedett rózsaszirmokat, a cukorban roi pogó mandulát, és még sok más finomságot, melyek egyetlen hátránya volt, hogy néha megfájdították a fogat… Úgy szórakoztak, akár a gyerekek. Időnként Stefánia királyné is velük tartott, és a boltok hamarosan a város elegáns találkozóhelyei lettek.
Renaud is hamar észrevette ezt, és szinte mindennap elsétált arra a környékre az egyszerű boldogságért, hogy megpillanthassa és köszönthesse a királynét. Marguerite most már jól ismerte, és mindig megajándékozta egy mosollyal, néhány szóval.
Bemutatta Beatrix hercegnőnek is, aki provence-i szókimondásával habozás nélkül kijelentette, hogy „bájosának” találja. Renaud fülig pirult, hisz Marguerite is helyeselt.
A találkozások egyetlen sötét pontja Elvira de Fos állandó jelenléte volt. Bár soha egyetlen szót sem váltottak, szinte tapintható volt kettőjük között az ellenszenv. A költőnő olyan mereven nézett rá fénytelen szemével, hogy Renaud úgy érezte, a falhoz szegezi. És amikor végre elfordította a tekintetét, hosszú szája ugyanilyen megfejthetetlen mosolyra húzódott. Renaud-nak az a jeges érzése támadt, mintha egy kígyóval állna szemben. Elvira nagyon hasonlított a bátyjára, és amikor a lovag azt látta, hogy a királyné erre az asszonyra támaszkodik, legszívesebben kiáltva figyelmeztette volna, közéjük vetette volna magát, hogy megmentse szíve szerelmét az ártó közelségtől.
Sikerült találkoznia Hersende-dal, és nem titkolta előle érzéseit. Örömmel látta, hogy az asszony osztozik bizalmatlanságában:
– Próbálok védekezni ellene – sóhajtotta Hersende –, hisz Elvira kisasszony soha nem mondott vagy tett semmi kifogásolhatót. Elkötelezett, szolgálatkész, mindig egyforma a hangulata, és csodálatosan énekel. Nem, semmit sem vethetek a szemére, de az ellenszenv erősebb nálam: van benne valami nyugtalanító. Marguerite királyné pedig napról napra jobban ragaszkodik hozzá… én pedig egyre jobban sajnálom, hogy Sancie de Signes elhagyott minket.
– Az a furcsa, hogy nem jött vissza. Imádta a királynét, és mindig, mindenhová követni akarta…
– Engedelmeskednie kellett az apjának, és mostanra férjhez ment.
– Férjhez ment? Ki vehette el? Olyan csúnya szegényke! Igaz, előkelő és gazdag a családja…
– Olyan csúnya, olyan csúnya! Túl könnyen mondja. Ilyenek a férfiak! Felületes a pillantásuk. Mindegy, azért akadt valaki, akinek kedve támadt hozzá, hisz feleségül vette.
– Azért, hogy gyerekei legyenek? Lelke rajta! Mindenesetre, ami azt illeti, amiről az imént beszéltünk, szerencse, hogy maga itt van, és vigyáz…
– Nem vagyok mindig a királyné mellett. Én ápolom ugyan a királyt, az egész családot és a környezetüket is, nem is beszélve a szolgákról. Az öreg Adéle ott van, de mostanában nincs jól, és a két közvetlen udvarhölgy semmit sem ér. Valaki másra lenne szükségünk. Az is meglehet, hogy kissé messzire száll a képzeletünk.
– Nem hiszem…
Néhány nappal később egy találkozás terelte el kissé Renaud gondolatait a problémákról.
A katedrálisból tartott visszafelé, ahol rendszeresen meglátogatta Eudes de Montreuilt, hogy megcsodálja munkáját, és elbeszélgessen vele. Természetesen így vitte tovább a barátságot az apa iránt, akire nagyon hasonlított a fia: ugyanaz a tekintet, ugyanaz a mosoly, és ugyanaz a hajlíthatatlanság a munkában. Ugyanaz a tökéletességre törekvés. A két férfi között szinte szavak nélkül alakult ki a megértés. Az építészt megérintette a lovag nem titkolt elragadtatása, Renaud-t pedig az az elégedettség, melyet a fiatal mester békés, de máris ráncok barázdálta, kőpor belepte arcán látott… Gyorsan telt az idő, ha együtt voltak. Renaud aznap este sietett vissza az Ibelin-palotába, ahová vacsorára várták a két királyt, a királynékat és közeli embereiket, amikor egy különös csoportot pillantott meg.
Az élen egy nagyúr lovagolt, akit látásból ismert, s akit egyébként is nehéz lett volna nem észrevenni kedvenc harsogó almazöld ruhájában: a fiatal champagne-i udvarnagy, Jean de Joinville. Egy huszonhárom-huszonnégy éves fiatalember, aki nemrég azzal szerzett hírnevet magának a hadvezérek között, hogy teljes jó szándékkal a király elé állt, és előadta neki, hogy elfogyott a pénze, és a tíz lovag, akit magával hozott, könnyen itt hagyhatja és visszatérhet Franciaországba, mert attól félnek, hogy éhen fognak halni. Lajos nemcsak jóindulatúan meghallgatta, de a kincstárnokával leszámoltatott neki egy csinos kis összeget, hozzátéve, hogy mostantól ő gondoskodik az éhes champagne-iakról. Így visszatért a mosoly az udvarnagy jóságos, kerek arcára nagy, barna hajkoronája alatt, melyet a sisaknak sem sikerült megrendszabályoznia.
Most egy öszvért vezetett kantáron, melyen egy rosszul öltözött fiatal hölgy ült, aki annyira fáradt volt, hogy úgy tűnt, bármelyik pillanatban leeshet nyergéből. Nagyon rossz színben volt! Egy cseléd külsejű másik nő kísérte szamáron. Joinville úr fegyvernöke gyalog jött, a lovát elfoglalta valaki, aki hirtelen örömkiáltásokkal integetni kezdett: