– Renaud de Courtenay! Renaud barátom! Micsoda öröm, hogy látom!
A fiatalember felismerte, és a többiekkel mit sem törődve kitárt karral futott hozzá:
– Guillain d'Aulnay! Áldott legyen az ég! Miféle csoda hozta ide?
II. Balduin társa máris leszállt a nyergéből, és kitárt karral sietett hozzá. A két férfi összeölelkezett, lelkesen hátba veregetve egymást, miközben Joinville úr nemtetszése jeléül felvonta a szemöldökét, ahogy felmérte, hogy az örömteli köszöntés hosszúra nyúlhat:
– Hm!… Nem feledkezik meg, d'Aulnay uram, arról, aki kegyes türelemmel várja, hogy befejezze az ölelkezést? – szólalt meg dühösen, megtörve a varázst.
A két férfi szétvált, és Aulnay zavartan odavezette barátját a hölgyhöz, aki előtt mélyen meghajolt:
– Felséges császárné, kérem, bocsássa meg a felindulásom, és engedje meg, hogy bemutassam Renaud de Courtenay lovagot, aki hűséggel szolgálta felséges férjét, amikor kimentettük Rómából őszentsége Ince pápát!
Renaud teljes elképedéssel hajolt meg a jelentéktelen külsejű, szőke, kissé színtelen, ráadásul rosszul öltözött asszony előtt, aki nem lehetett más, mint II.
Balduin felesége, Marie de Brienne, akinek bátorságáról, méltóságáról és igazán királyi tartásáról sok dicséretet hallott. Nagyon komoly megpróbáltatásokon mehetett keresztül, hogy ilyen állapotba került. Borzalmas gondolat nyilallt Renaud-ba: özvegy lenne? A szeretett Balduin meghalt volna élete virágjában? Természetesen a hölgy nem volt gyászban, nyomorúságos ruhái azonban semmit sem jelentettek.
A császárné könnyekben tört ki, ahogy meghallotta Renaud nevét:
– Drága férjem egykori szolgálója csakis kedves lehet szívemnek – nyögte. – Oly nagy szüksége van támogatásra!
Ezzel elfordult, és zsebkendőt kért cselédlányától, miközben a champagne-i udvarnagy Aulnay-ba fojtva a szót elmagyarázta, hogy a hajót, mely Ciprusra hozta a császárnét, elsodorta egy széllökés éppen abban a pillanatban, amikor befutott a limassoli tábortól nem messze fekvő Paphos kikötőbe, ő, Joinville pedig éppen ott tartózkodott az unokatestvérével, Erard de Brienne-nel, aki egyben a hajótörött unokatestvére is. Hisz a császárné valóban hajótörött volt, és nagy szüksége volt női segítségre. Ahogy a homokban találta magát, eszébe jutott, hogy a keresztes táborba küldi a fegyvernökét, Jauny urat, abban a reményben, hogy ott találja Brienne urat. A segítségére siettek, s míg Joinville öszvéreket keresett, hogy a lehető leghamarabb elvihesse a szerencsétlent Nicosiába, Brienne Paphosban maradt, hogy kivárja, nem sodorja-e partra véletlenül egy újabb széllökés a császári hajót…
– Reméljük, nem tört darabokra egy sziklán! A paphosiak látták, hogy a szél a nyílt vízre sodorja, a szír partok felé. A csónak, mely a partra hozta a császárnét, felborult egy nagy hullámban, mely – Istennek legyen hála – kifelé sodorta a szolgálójával.
Aulnay és Jauny úr úszva siettek a segítségükre. Most engedje meg, hogy menjünk.
Minél előbb találkoznunk kell a királlyal, s főként a királynéval. Tudja, hol vannak?
– Ma este az Ibelin-palotában vacsoráznak, ahol d'Artois nagyúr lakik. Nem tudom, megérkeztek-e már, hisz én magam késésben vagyok. Az lesz a legjobb, ha velem jönnek! Ha még nem érkeztek meg, Ibelin asszony gondjaiba veheti a császárnét…
Az uralkodók azonban már ott voltak, és a szegény Marie megérkezése drámai eseménnyé dagadt. A hercegnők körülvették, nyugtatgatták, elkísérték a hölgyek lakosztályába, ahol megfürdették, rangjához illően felöltöztették, és végül az asztalhoz vezették, ahol az este királynője lett. Marguerite és Stéphanie önként a háttérbe húzódtak, és átadták neki az első helyet. Marie eleinte örült, de ebben az elegáns, pazar és vidámsággal teli környezetben – Cipruson az ünnep szeretete az élet lényegéhez tartozott – lassanként kihunyt, mint egy lámpás, melyből kifogy az olaj, s végül kitört belőle a zokogás:
– Ó, Istenem, én itt vagyok a pompában, a bőségben, miközben szegény uram…
Guillain világosította fel Renaud-t a császár cseppet sem rózsás helyzetéről.
Balduin visszatérte mindazzal, amit csapatban és aranyban össze tudott szedni, könnyebbséget hozott, de csak keveset. A Vatatzesszel, a niceai császárral megkötött fegyverszünet nemrég lejárt, és az ellenség nem vesztegette az időt, azonnal megindult.
Több várost elfoglalt, és megtámadta volna Konstantinápolyt is, ha nem érkezik meg Balduin. Rákényszerítette a beteg Vatatzeszt, hogy térjen haza, de hamar rá kellett döbbennie, a császár csak azért húzódik vissza, hogy még nagyobbat ugorhasson, és Konstantinápolyt leszámítva, mely egy időre felszabadult, a helyzet nem sokkal jobb, mint mielőtt Nyugatra indult. A csapatok, akik hazakísérték, szétszóródtak, ki csatlakozott a keresztes hadjárathoz, ki hazafelé indult. Különben sem tudták volna tovább fizetni őket, az ajándékba kapott arany szétolvadt, akár a hó a napon: elvégezték belőle a falakon a legszükségesebb javításokat, és rendeztek néhány tartozást.
– A császár kénytelen a legvégső eszközökhöz folyamodni, hogy pénzt szerezzen –
sóhajtotta Aulnay. – Még az ólmot is eladta, mely a császári palotákat borította, sőt…
elzálogosította Philippe fiát a velenceieknek… Amolyan túszként a jövőre!
– Hogy lehet az?
– A velenceieknek a kereskedelem mindennél fontosabb, és az, hogy rátették a kezüket a leendő császárra, aki kénytelen az ő politikájukat követni, hasznos lehet. Ó, barátom, nehéz napokat élünk, és örülök, hogy a maga sorsa más irányt vett…
– Szinte sajnálom, hisz nagyon sokat köszönhetek a császárnak, és szeretem őt. De ne eméssze magát. Lajos király túlságosan nagylelkű ahhoz, hogy ne segítsen egy bajba jutott rokonon. Biztos vagyok benne, hogy Konstantinápolyba visszatérve…
– Nem térünk vissza. Balduin urunk segítségre vár, de nem akarja, hogy a felesége visszamenjen. Miután teljesíti itt a küldetését, el kell mennie – mennünk –
Franciaországba, hogy személyesen vegye kézbe Courtenay és a megmaradt földek igazgatását. Csak akkor tér haza, ha rendeződik a helyzet… ha egyáltalán valaha rendeződik.
– És maga vele tart? Hogy egyszerű földeket igazgasson, maga, aki egy császárság marsallja?
– Ó, agglegény vagyok! Nincs se feleségem, se gyerekem! Minden rokonom Franciaországban van… és szerintem nem áll már sokáig a császárság.
– Ebben az esetben jöjjön velünk Egyiptomba, harcolni a hitetlenek ellen! Talán vagyont szerezhet! Még fiatal ahhoz, hogy a kandalló előtt üldögéljen… és úgy örülök, hogy viszontlátom!
Ahogyan azt Renaud előre jelezte, IX. Lajos és I. Henrik minden tőlük telhetőt megtettek, hogy segítsenek a szegény uralkodón. Arról szó sem lehetett, hogy akár egy darabkát is leválasszanak a keresztes hadseregből, de több lovag is – köztük Robert d'Artois és az emberei – írásban kötelezte magát, hogy Balduin oldalán harcol majd, ha véget ér a szent háború, vagyis elfoglalják Egyiptomot és elcserélik az egykori Jeruzsálemi Frank Királyságra. Mindenki elégedett volt a megállapodással, és a császárné arcára visszatért a mosoly.
Amikor eljött a karácsony, Lajos elhagyta Nicosia számára túlságosan elkényelmesítő pompáját, és csatlakozott a seregéhez Limassolban, hogy az embereivel töltse a keresztények szívének oly kedves ünnepet, melyet a szülőföld messzesége bánattal itatott át.