Az öccsei követték a példáját, ahogyan Marguerite királyné és a húga is. Az ünnep végeztével azonban a hölgyek Charles d'Anjou kíséretében egyedül tértek vissza a fővárosba: a király és d'Artois gróf úgy döntöttek, hogy az indulásig a sereg mellett maradnak. Szükségesnek bizonyult állandó jelenlétük, a rengeteg ember itt tartózkodása Aphrodité szigetén nemcsak nehézzé, de nyugtalanítóvá is vált a lágy klímában, a tétlenségben és a tivornyákban: a sziget minden prostituáltja a táborba gyűlt.
Tudva, hogy nem tér már vissza Nicosiába, Renaud felkereste Flore-t, akit időnként meglátogatott, hogy megpróbálja rávenni, tegyen le tervéről, miszerint követi a keresztes sereget. A mostanáig számos felhozott érve ellenére kudarcot vallott. A lány nagyon messzire ment, hisz egyik este az ágyában fogadta. A cselédlány a kapuban várta, és azt állította, hogy az úrnője beteg. Valójában Flore az ágyon fekve, vörös selyemé lepedők között várta, parázstartókkal körülvéve, melyekben mirtusz égett, s mindössze egy teljesen átlátni szó fehér muszlint viselt, melyet rózsaszín árnyalatba vont átsejlő bőre, s körülötte szétterült dús, selymes szőke haja. A meglepetést kihasználva egyetlen szót sem szólt, mindössze kinyújtotta karját Renaud felé, aki nem tudott ellenállni. Pernonnak igaza volt: ez a lány kárhozatra csábította volna… magát a királyt is, bármennyire szent életű is, és a lovag előtt már sokakat magához vonzott.
Tüzesen szeretkeztek, s a fiatalember még a kábulat csúcsán is tisztán felmérhette, mekkora hatalommal bírhat ez a nő a férfiak felett. Ugyanakkor arra gondolt, talán Flore azzal, hogy a szeretőjévé teszi, azt akarja tudtára adni, hogy kész elfelejteni Raoul de Coucyt. A visszatérés a földre azonban kiábrándító lett. Amikor hajnalban Renaud indulni készült, és a lány fölé hajolt egy utolsó csókra, Flore elnevette magát:
– Csodálatos volt ez az éjszaka, és ha nem szeretném annyira Raoult, téged választanálak. Mindig is tetszettél… de nem tudod őt elfeledtetni velem…
– Tehát csak egyszerű tapasztalatszerzés volt? – jegyezte meg a fiú sértetten.
– Így is nevezhetjük. El kell ismerned, hogy egész lényemet beleadtam a játékba, de a szerelemmel semmi sem veheti fel a versenyt!
– Örülök, hogy hasznodra voltam! – vetette oda Renaud sebzettebben, mint elismerte volna. – Ismerek kurtizánokat, akik becsületesebbek nálad!
Becsapta maga mögött az ajtót, s ez volt az utolsó találkozásuk. Mielőtt elutazott volna, még visszatért, hogy végleg elbúcsúzzon. Azonban nem találta ott sem a lányt, sem a cselédjét. A házat bezárták, az ablaktáblákat behajtották. A két nő elment innen, és Renaud arra gondolt, talán nem is térnek vissza. Őszinte megkönnyebbülést érzett, melybe azonban aggodalom is vegyült. Flore végre megértette, hogy sérti az Urat makacsságával? Vagy talán belefáradt, hogy semmit sem ér el, és egyszerűen elment Limassolba, hogy még utoljára szerencsét próbáljon Raoul bárónál? A táborba érve majd meg kell győződnie erről…
Komolyan és meghatóan ünnepelték a karácsonyt, azzal a mélységes áhítattal, melynek a király oly szép példáját nyújtotta. A mélykék éjszakai ég alatt, melyet csillagok ragyogtak be, ugyanazok a csillagok, melyek egykor Betlehemben vigyázták a Megválta születését, a pápai legátus celebrálta az éjféli misét a tengerparti tábor közepén, egy oltáron, melyet gyertyák világítottak meg, ragyogón tükröződve a szenti edények aranyán és a vértek acélján. Páncélos férfiak énekeltek olyan lelkesedéssel, hogy a mise a legszenvedélyesebb, a legalázatosabb könyörgés lett. A mély hangok betöltötték az éjszakát, egybeolvadtak a környékbeliek hangjával, akik a fenyők és eukaliptuszok között gyűltek egybe. Amikor eljött az áldozás ideje, sírtak, de örömükben, mert érezték, hogy testvérként egyek a közös reményben, a közös vágyban, hogy hozzájáruljanak Isten dicsőségéhez. Hisz karácsony varázslata hatott rájuk…
Az oltár bal oldalán vörös keresztes, nagy fehér köpenybe burkolózó, rövidre nyírt hajú és szakállú lovagok alkottak figyelemre méltó, harmonikus egységet: a templomosok. Élükön a rend nagymestered aki Akrából érkezett, ahol azóta állt a fő
rendház, mióta Szaladin Jeruzsálemet elfoglalva feldúlta legfőbb kolostorukat, majd rózsavízzel megtisztította és visszaadta a muzulmán szertartásoknak az Al-Aksza – a Prófétának kedves – távoli mecsetet, a csodálatos” templomban pedig az istállót rendezte be.
A mostanra egész Európában elterjedt, de az egykori frank királyságbeli gyökerekhez erősen ragaszkodó, pompás lovagrend nagymestere Guillaume de Sonnac volt, egy tiszteletet parancsoló, félelmetes erővel bíró aggastyán, hős, akinek testét forradások borították, lelke pedig a csaták poklában acélosodott… Azért jött, pontosabban azért jött vissza, hogy békét kössön a francia királlyal, akivel az ősszel komoly nézeteltérés állította szembe. A Templom politikája – mely nem ismert el más uralkodót, csakis a pápát –, ha nem is volt ellentétes IX. Lajoséval, sokkal rugalmasabbnak tűnt. A templomosok rendkívüli diplomáciájukhoz híven titkos kapcsolatokat ápoltak bizonyos befolyásos emírekkel. Ugyanígy tettek egykor az utolsó jeruzsálemi királyok és a tripoliszi gróf is, akik a moszuli vagy aleppói atabégek lázadásait támogatva igyekeztek keresztülhúzni Szaladin hódító törekvéseit azzal, hogy távol tartják Szíriát Egyiptomtól. Guillaume de Sonnac októberben felkereste Lajost azzal a javaslattal, hogy összeismerteti azokkal a muzulmán hercegekkel, akik többé-
kevésbé ellenségesek az ajubidák dinasztiájával szemben, hogy elterelő
hadműveleteket tegyenek, mialatt a flotta Egyiptom megtámadására igyekszik. Szép fogadtatásban részesült.
Tüzes felháborodásában, hogy egy keresztény lovag, a Templom nagymestere azt merészeli javasolni neki, hogy egyezkedjen a hitetlenekkel, Lajos, aki a diplomáciát a hazugság gyermekének tekintette, ritka energikus szavakkal rendreutasította Guillaume de Sonnacot, és határozottan megtiltotta, hogy az engedélye nélkül egyetlen török követet is fogadjon. A mester feldühödött a bánásmódon, de magába fojtotta szemtelen válaszát, mely talán helyrehozhatatlan bajt okozott volna. Úgyhogy visszament Akrába, és magával vitte a francia nagymestert, Renaud de Vichiers-t, aki a királlyal érkezett, és akit egy szűk körű káptalanon nemrég a rend marsalljává választottak. Lajos mégis nyugtalan volt: ha a Templom, a hajói, a katona-szerzetesei és az anyagi támogatás távol maradnak, komoly nehézségei lehetnek. Ezért a tanácsosai mindent megtettek, hogy visszahívják az öreg nagymestert a fiatal királyhoz. A karácsony különbé is a kibékülések időszaka. És az imént, mielőtt a misére indultak volna, a két férfi megölelte egymást…!
A sereg természetesen ismerte a nézeteltérés történetét, és a maguk módján értelmezték, kijelentve, hogy „a Templom nagymestere és az egyiptomi szultán olyan remek békét kötöttek, hogy egyazon kupába csorgatták a vérüket”. Renaud a maga részéről nem hitt ebben a furcsa vérszerződésben, melyet nehéz volt elképzelni. A mise alatt azonban valami más kötötte le a figyelmét: a templomosok első sorában felismerte Roncelin de Fos-t…
Sokként érte a látvány. A joignyi parancsnok azt mondta, hogy a lovag a Szentföldre utazott, azonban Renaud arra nem számított, hogy itt fogja találni, alig néhány lépésre tőle, Guillaume de Sonnac közvetlen környezetében. Ám kénytelen volt magába fojtani haragját és a vágyát, hogy rávesse magát, és rákényszerítse, vallja be Thibaut sírjának meggyalázását. Azt óra, a hely és a körülmények szentsége, nem beszélve a király jelenlétéről, minden ellenséges lépést lehetetlenné tett, és a mise végeztével tűrnie kellett, hogy a lovag testvéreivel együtt távozzon, a Templomot mindig jellemző szigorú rendben…