Eközben Renaud, akit elkápráztattak a látottak, dicshimnuszt zengett Adam testvér rendkívüli fürgeségéről az élemedett korban, amikor az emberek többsége 1 A lovaggá ütés előtt a fegyvernökök ezt a hosszú, erős, lapos és hegyes vasban végződő botot használták.
inkább már csak a tűz mellett üldögél, takaróval a térdén, hogy átmelegítse berozsdásodott vérkeringését.
– Ha megadatik, hogy olyan sokáig éljek, mint ön, parancsnok úr, szeretném tudni, mi a csodaszere.
– A gyakorlás, fiam, a mindennapos edzés és a megfelelő, vagyis bőséges, de nem eltúlzott táplálkozás. És az, hogy nem szabad túlságosan odafigyelni a fájdalomra, mely itt-ott felüti a fejét. Egyébként nem vagyok kivétel. Jean de Brienne, aki Jeruzsálem királya volt, miután feleségül vette Isabelle királynő és Conrad de Montferrat lányát –
és akivel bizonyára találkozott Thibaut kéziratában –, később Konstantinápoly császára lett, és az utolsó csatáját kilencvenévesen vívta a városa falai alatt. És vannak még mások is: ha nem maradunk ott a csatamezőn, hosszú élet vár ránk…
Adam testvér szemmel láthatólag boldog volt, hogy megmutathatta a tejfölösszájú ifjúnak, mennyit érnek az öregek: hosszasan idézte a régi szép emlékeket Renaud legnagyobb gyönyörűségére. Nagyon kellemes volt az út…
1244. március 16. volt, nagyon szép kora tavaszi nap, mely arra termett, hogy a gyönyörű vidéket járják, melyet uralkodója erélyének hála régóta elkerült már a háború borzalma.
Mégis ugyanabban az órában, amikor Renaud Adam testvért hallgatta, nagyon messze, a Pireneusok pompás hegyei között óriási dráma zajlott. Montségur-ben történt, a bevehetetlen erőd alatt, mely a katárok utolsó menedéke volt. Ezek az eretnekek különös vallást követtek, mely szerint a föld átkozott, a házasság visszataszító, az öngyilkosság pedig erősen javallott. A bevehetetlen erőd mégis elesett, és a király nevében, aki semmit sem tudott minderről, hatalmas máglyát raktak, melyre több mint kétszáz férfit és nőt vetettek. Nemcsak nem voltak hajlandók megtagadni hitüket, de követelték a mártíriumot, mint a boldog öröklét elnyerésének legjobb eszközét.
Órákon keresztül kavargott a hideg és tiszta levegőben a sűrű, fekete és undorító szagot árasztó füst, bűzbe burkolva a környéket, melyben akkora iszonyat ébredt, hogy az elkövetkező évszázadok sem oszlathatták el.
Még sokáig parázslott a máglya az őrzésével megbízott fegyveresek szemében, akiknek arca semmit sem tükrözött, hisz jobb volt így. Már tudták, hogy az inkvizíciónak, mely nemrég telepedett meg a Languedoc vidéken, számos láthatatlan szeme van mindenütt…
A legyőzött várból is figyelték a máglyát – mindazok a férfiak és nők, akik nem az eretnek valláshoz tartoztak, mely beférkőzött a családjukba, és akik tehetetlenek voltak, és nem tudták megmenteni szeretteiket a lángoktól. Montségur ura, Raymond de Pereille a feleségét, Corbát látta a kisebbik lányuk, a tizenhat éves Esclarmonde kíséretében a szörnyű halálba vonulni, és képtelen volt felfogni, mi történik vele: a hatalmas fájdalom megbénította gondolatait.
Még valaki nézte a máglyát, s az ő fájdalmában nem volt lesújtottság. Éppen ellenkezőleg, percről percre növekedett haraggal és szenvedéssel táplálkozva a gyűlölete, melyet az idő sem olt ki sosem. Gyűlölet, mellyel Renaud egy napon szembetalálja majd magát…
II. fejezet
Az apród
Renaud-t, aki csak Châteaurenard szűk kereteit és szerény pompáját ismerte, elkápráztatta Párizs felfedezése, még akkor is, ha útközben megcsodálhatta Sens városát öt apátságával és szép új katedrálisával, ahol tíz évvel korábban Lajos király esküvőjét tartották Provence-i Marguerite-tel. Párizs egészen más volt!
Először is pompás volt a vidék, az idő pedig, mely hirtelen lágyabbra váltott, ahogy elhagyták Sens-t, ragyogó tavaszt ígért. A fák, az erdők, a gyümölcsösök finom, zöld lombfátyol mögé rejtették ágaikat. A völgyekben kizöldültek a legelők. A domboldalakon büszkén hajtottak a gondosan ápolt szőlőtőkék, és ahogy közeledtek a főváros felé, egyre több és egyre gazdagabb faluval, kisvárossal és apátsággal találkoztak. A lovak minden lépésére – majdnem négy napig tartott az utazás, mely közben pihenőt tartottak más parancsnokságok, például Dormelles „csűrjében” –
erősödött a meggyőződés, hogy Franciaország békében él egy bölcs király jó uralma alatti Ahogy a város látótávolságába értek, Renaud csodál lattal kiáltott fel a több mint harminc láb magasi szép, fehér falak láttán, melyeket Fülöp Ágost emeltetett Párizs körül. Kerek tornyok őrizték, és húsz kapu biztosította a ki-be járást – ahogyan Adam testvér magyarázta fiatal útitársának.
A fenséges keretben harangok, tornyok, tornyocskák emelkedtek a magas, piros tetők és csipkén oromzatok fölé, melyek látképét csillogó szalagkent vágta ketté a Szajna. A látkép háttereként egy dombon malmok emelkedtek, melyek nagy lapátjai mintha a számos építkezés zajának, a kiáltásoknak, a székek zörgésének, a lovak léptének, a hangok csengésének, egyszóval a nagyváros lüktetésének ritmusára forogtak volna.
A Szent Jakab kapun átlépve, melyhez felvonóhíd és erős, két kerek torony védelmezte őrház tartozott egy széles utca futott a folyó felé, először egy nagyi jakobinus kolostor mellett haladva. Szokatlan módon kövekkel rakták ki, melyek közé cserepeket kevertek, szerencsésen kiküszöbölve a megszokott keréknyom okozta mélyedéseket, melyek az időtől függően hol szárazak, hol sárosak voltak.
– Milyen szép! – kiáltotta Renaud. – Az egész város ilyen?
– Ó, nem. – sóhajtotta Adam testvér. – Fülöp Ágost király, aki mostani királyunk, IX. Lajos nagyapja volt, szerette volna, hogy ilyen legyen, de nem maradt elég ideje.
Csak a két nagy utca, mely a Szajnán túl keresztezi egymást, kapott kövezetet. A déli Szent Jakab kaput kötik össze az északi Szent Dénes kapuval, nyugaton és keleten pedig a Saint Honoré kaput a Szent Antallal. Már ez is nagy fejlődés, de a királyok élete, mint mindenki másé, egyszer véget ér… Fülöp fia, VIII. Oroszlán Lajos nem folytatta a munkát. Sokat hadakozott, és mindössze három évig uralkodott. Mostani urunk újra magasba emelte a zászlót, és más csodálnivalója is lesz még. Éppen az iskolák kerületében járunk, ahová messziről is érkeznek tanulni. Ott pedig, a híd után, melyet Kis hídnak neveznek, a Cité szigete: ott áll a király palotája nagy lakosztályaival, gyümölcsöskertjével és tornyaival. A másik végén pedig az a csodálatos, két, szögletes tornyú templom, melynek fehér kövei magukhoz vonzzák a napsugarakat, a Notre-Dame-katedrális. Csak hat évvel ezelőtt készült el, és gyönyörű építmény. Innen nem is látja a szépséges színeit és az aranyozásokat, melyek beragyogják a három kaput és a felső galériát.
A Kis hídról, melyen később áthaladtak, csak a két ikertorony látszott az Hotel-Dieu épületei felett. Renaud elkerekedett szemmel bámult, különösen, amikor az út a palota előtt vezetett el, mely hatalmas sürgés-forgás középpontjának látszott: szemmel láthatólag éppen építettek valamit. Adam testvér ismét felvilágosította:
– A király egy kápolnát építtet: csodálatosat akar, hogy a Szent Töviskoronát és Megváltónk passiójának egyéb ereklyéit őrizze, melyeket Velencében megvásárolt a konstantinápolyi császártól.