Olyan közel volt Marguerite-hez, hogy érezte jázminparfümjét, mely elkeveredett a bokor rózsáinak illatával. Olyan közel, hogy akár megszámolhatta volna fehér selyemruhája nyakán és bő ujján a gyöngyöket. A királyné könnyű fonatba rendezte a haját, egyszerű fátylat terített rá, és rózsát tűzött bele. Olyan bájos volt így, hogy Renaud érezte, amint egyre nő benne a felindulás. Ha Marguerite nem szólal meg, biztosan elkövet valami ostobaságot: megcsókolja a lábát, vagy a térdére hajtja a fejét…
Az asszony azonban felnézett, és rámosolygott:
– Azért hívtam, hogy megszidjam, lovag. Miért hagyta, hogy szegény bájos unokahúga egyedül szomorkodjon Nicosiában, amikor mi itt vagyunk?
Renaud mintha a fellegekből esett volna le.
– Az unokahúgom? Van unokahúgom?
– Valójában nincs, hisz a fogadott anyja rokona volt, de ez majdnem ugyanaz, és gyerekkoruk óta ismerik egymást.
– Lépjen elő, Flora de Baisieux – tette hozzá hangosabban.
A fiatalember talpra szökkent felháborodásában, amikor látta, hogy a rózsabokor mögül az a lány lép elő, akitől azt hitte, végleg megszabadult. Flore apró léptekkel, lesütött szemmel indult el felé.
– Az unokahúgom? – ismételte, miközben képtelen volt magához térni meglepetéséből, többre azonban nem maradt ideje. Marguerite vidáman folytatta:
– Ne jöjjön zavarba! Mindent elmondott nekem!
– Igazán?
– Természetesen! Elmondta, hogyan kérlelte magát, miután egyedül maradt a világban, hogy elkísérhesse a keresztes hadjáratra, hogy imádkozhasson a szent helyeken, és maga hogyan utasította vissza, kijelentve, hogy egy nőnek nem itt van a helye…
– Most is így gondolom. Hacsak nem királyné, vagy nem akar kolostorba vonulni –
morogta Renaud dühödt pillantást vetve a hazug lányra.
Összetalálkozott azonban a tekintetük, és olyan kétségbeesett könyörgést olvasott ki Flore szeméből, hogy azonnal csillapodott a haragja. A királyné folytatta:
– Azt is elmondta, hogyan történt. A maga visszautasítása után elhatározta, hogy megelőz minket Nicosiában, hogy ott várja be az érkezésünk… a maga érkezését. És azt is, hogy maga ismételten visszautasította – tette hozzá hirtelen szigorral, mire Renaud-ban ismét feléledt a harag. – Ezért jött el hozzám, amikor ön magára hagyta, igen, ez a megfelelő szó, hogy kövesse a sógoromat vissza a táborba.
– Madame… – kezdte Renaud szinte fulladozva. Marguerite ismét félbeszakította:
– Remélem, nem illeti szemrehányással ezért? Ha az ember ily távol kerül a szülőföldjéről, a honfitársaknak össze kell tartaniuk. Nagyon helyesen cselekedett, és ha követett is el hibát, csak szerelemből tette, és a szerelem mindent megbocsáthatóvá tesz! Mellettem marad!
Ez már több volt a soknál! Ez a csaló lány azt merészelte állítani, hogy szerelmes belé? És Marguerite, az ő tüzesen szeretett Marguerite-je helyeselt, sőt, szinte áldását adta! Még csak az hiányzott volna, hogy felkérje, vegye feleségül ezt az aljas lányt, aki minden komédiára kész, csak hogy elérje a célját!
Ebben a pillanatban De Fos kisasszony lépett közelebb, hangszerével a kezében:
– Felhangoltam a lantot, felség. Ha hallani kívánja a dalát…
Mosolygott, de megfejthetetlen tekintete fel-alá járt Flore és Renaud között. A fiú azonnal meggondolta magát. Mereven meghajolt, és a szívére szorította a kezét:
– Köszönöm felséged jóságát! Mielőtt távoznék, beszélhetnék néhány szót… az unokahúgommal?
– Természetesen! Menjen csak, Flora!
Renaud megragadta a kezét, és szinte futva húzta magával kifelé. Odakint megállt:
– Kijátszott, és be kellett volna árulnom – szidta. – De ha már volt mersze beférkőzni a királynéhoz, legalább tegye hasznossá magát! Van a hölgyei között valaki, akitől jó okom van tartani…
– Elvira de Fos – helyeselt Flore. – Csak róla lehet szó. Osztom a véleményét. Van benne valami, ami nagyon nem tetszik.
– Maga értelmes lány. Talán az én ízlésemnek kissé túlságosan is az, de az adott helyzetben jobb így. Tehát figyeljen ide: abban az esetben, ha baj éri a királynét, magát teszem felelőssé érte!
– Igazságtalan lenne, de meg tudom érteni. Szereti, igaz? Azóta tudom, hogy megtaláltam a portréját…
– Ismét mondom, hogy nem az ő portréja, és nem szoktam hazudni. Ugyanakkor igaza van: szeretem őt. Ahogy most állunk, jobb, ha nyílt lapokkal játszom. Tehát ha már a közelébe férkőzött, vigyázzon rá! Különben…
Flore megnyugtatón megérintette a vállát, és tiszta, őszinte tekintettel nézett fel rá:
– Vigyázni fogok! – ígérte. – Tartozom magának ennyivel…
X. fejezet
Manszura
Pünkösd előestéjén a Montjoie utasai ismét felszálltak a hajóra, és kihajóztak a limassoli öblöt védő földnyelv végéhez, ahol a Paphosban és a déli part többi kikötőjében lehorgonyzott hajók csatlakoztak a flottához. Hatalmas volt ez a flotta: mintegy ezernyolcszáz kisebb-nagyobb hajó, hadivitorlások, gályák, dereglyék és egyéb vízi járművek. Szép látványt nyújtottak, mintha remegett volna a tenger az élénk színű
vitorlák alatt, melyek körül madarak keringtek. Röptük alatt Isten dicsőségéért indult harcba a nyugati latin világ és az anyaföld, Franciaország!
Miért kellett mégis, alighogy egybegyűltek, viharos szélnek támadnia, szétszórva a hajók egy részét a szír partok felé? Szerencsére nem okozott nagy károkat, mégis kellemetlen kaland volt, mely késleltette az indulást. A flotta kétharmada Akra, Haifa vagy Caesarea felé sodródott, ahonnan némi késéssel továbbindultak, hogy csatlakozzanak az Egyiptom felé tartó királyhoz és a pápai legátushoz, akiket a templomos és az ispotályos nagymester is követett.
A Montjoie végül 1249. május 30-án vonta fel a horgonyt.
Öt nappal később a kék hullámok között megjelentek a sárgás áramlatok, melyeket a Nílus deltája lövellt a tengerbe, és a hajók megérkeztek Damietta látótávolába, melyet a király kiindulópontul választott Egyiptom földjén, hogy innen nyisson utat Kairó felé.
Kulcsfontosságú pont volt, hisz a Nílus legfontosabb ága és a Menzaleh-tó között feküdt, mely két „torkolattal” nyílt a tengerre. Jelentős kikötő volt, melyet számos kereskedő látogatott, mivel könnyebb volt innen vízi úton elérni a fővárost, mint a nyugatabbra fekvő Alexandrián át, ahol át kellett szelni a sivatagos vidéket. Végül a város nyugati oldalán elterülő széles, homokos part lehetővé tette a kis hajók kirakodását. A Nílus, melyet két részre osztott a Mahalot-sziget, a partszakasz és a város között folyt, de két erős híd ívelt át felette.
Körülbelül reggel kilenc óra volt, amikor a király, miután megparancsolta, hogy vessenek horgonyt, a fedélzetére hívatta a bárókat, hogy együtt határozzanak a közelgő
partraszállásról. Valójában csak Lajos beszélt. Másnap kora reggelre tűzte ki a támadást, ami lehetővé teszi, hogy előkészítsék a dereglyéket és a többi szállítóhajót, melyekkel elérik majd a partot. Azt is elmondta, hogy mindenkinek őszinte gyónás keretében békét kell kötnie lelkében az éggel, és el kell készítenie végrendeletét:
– Hisz nem tudhatjuk, ki tér vissza élve, és mindannyiunknak fel kell készülni a halálra is, ha Isten urunk úgy akarja.