Ezután mindenki visszatért a saját fedélzetére, sokkal komolyabban, mint ahogy érkezett. Még Robert d'Artois is abbahagyta a tréfálkozást, és visszavonult, hogy tollba mondja végakaratát, s szép, derűs arca szokatlanul elkomorodott.
– Mostanra ismét apa lettem, egy olyan gyermek apja, akiről semmit sem tudok –
vallotta meg Renaud-nak, akit nyugtalanított a hirtelen bánat –, és akit talán sosem fogok meglátni…
– Szomorú gondolatok ezek, nagyuram, nem illenek önhöz!
– Igazad van. Mielőtt a halálra gondolnánk, inkább azzal törődjünk, hogy szépen harcoljunk! Egyébként nem is ismerek magamra. Biztosan ez a hely teszi! Nem tetszik nekem, de ne kérdezd, miért.
– Talán csak mert hitetlenek földje… és nem a Szentföld, melyről oly régóta álmodunk mindannyian?
– Meglehet. Nem tudom, fivéremnek igaza volt-e, hogy ide hozott minket. Itt nehezebb meghalni… még ha az Igazi Keresztet látjuk is magunk előtt!
Renaud csak egy pillanatig habozott, mielőtt feltette volna az ajkát égető kérdést:
– Igaz is, nagyuram, megkérdezhetem, honnan jött ez az Igazi Kereszt, melyet a legátus hozott? Kisfiú koromban az apámtól azt hallottam, hogy egykor a jeruzsálemi királyok úgy harcoltak, hogy az élen vitették a keresztet, amikor veszély fenyegette a királyságot. Nagynak és csodálatosnak írta le, és elmondása szerint arany és drágakő
foglalta magába a nagy fadarabot, mely Krisztusunk kínhalálából maradt. Az, amelyik minket kísér, kicsinek tűnik…
– Lehet. Nem is gondolkoztam ezen. Csak annyit tudok, hogy a mi ereklyénk azok között volt, melyeket Balduin császár elzálogosított Velencében, és királyi fivérem kiváltott. Gondolod, hogy van egy másik is?
– Azt, amelyikről én beszélek, két templomos elásta a Hattin-szarvnál, néhány órával a katasztrofális tibériási csata előtt. Szaladin azzal hencegett, hogy megtalálta, de az egyik emírje becsapta: egy értéktelen fadarabból készíttetett másolatot. Ezt megtudva a szultán állítólag undorral megvált tőle…
Robert nem titkolta meglepetését, és egészen új szemmel figyelte lovagját.
– Honnan tudod?
– Mondom: az apám elbeszéléséből. Ő temette el a keresztet. Ő fedte fel a csalást Szaladinnak is.
– Szavamra, miért nem mondtad eddig?
– Vártam, hogy elinduljon a hadjárat. Egyébként pedig én is úgy vagyok, mint ön: csalódtam, hogy itt vagyunk Akra vagy Tyr helyett, útban Jeruzsálem felé!
– Oda is elmegyünk! – döntött a gróf visszanyerve életkedvét, s hangja reményteljesen csengett. – Megígérem, hogy elmegyünk, és mi ketten ellenőrizzük, igazat mondott-e az apád.
– Nem tudott hazudni!
– És… elárulta, hol ásta el?
– Igen. Én pedig megesküdtem, hogy megtalálom!
– Akkor együtt megyünk el! Egyelőre azonban a királynak semmit sem szabad megtudnia! A lelki nyugalma érdekében azt kell hinnie, hogy a mi keresztünk ugyanaz, mely a szent sírban nyugodott. Milyen csodálatos meglepetés lesz, ha elvisszük hozzá az igazit!
– Ha ez a kereszt Bizáncból jön, biztosan eredeti… még ha egészen kis darabka is!
– Igen, végül is! De miután bevettük Damiettát, részletesen el kell mesélned… Most azonban menjünk gyónni!
Ezzel elindult a káplánjához.
Másnap napfelkelte előtt a hadsereg minden hajóján készülődtek.
A Montjoie-n a király misét hallgatott az övéivel, majd fegyverbe öltözött, és megparancsolta, mindenki tegyen így. Előző este elköszönt Marguerite-től, aki átszállt a Reine fedélzetére a húgával és az udvarhölgyeivel. A legátus, ahogy az kemény összecsapásoknál illett, a királlyal tartott. Keleten már kezdett világosodni az éjszaka, amikor átszálltak az erre a célra előkészített hajókra. A királyi lobogó, a hosszú vörös zászló, melyet a Szent Dénes-bazilikából hoztak el, elsőként szállt át a gályára, ahol Jean de Beaumont, Matthieu de Marly és Geoffroy de Sergines tartózkodott. Ez a lobogó halad majd a sereg élén, ahogyan azt a hagyomány megköveteli. Lajos egy normann csónakba szállt a legátussal, aki amint elindultak, magasba emelte az „Igazi Kereszt” ereklyét, hogy mindenki láthassa a pompás hajnal dicsőségében.
Robert d'Artois és a lovagjai hasonló járműben kaptak helyet. A csata közeledtére a herceg kivirult, és időről időre futó mosolyt küldött Renaud felé, akit szorosan maga mellett tartott, és aki, úgy tűnt, egyetlen éjszaka alatt a legjobb barátja lett, miután hosszan elbeszélgettek. A fiatalember is boldog volt, bár akaratlanul is azt figyelte, hogyan távolodnak a horgonyzó Reine színes körvonalaitól. A fátylak, melyeket a hölgyek lengettek az evezősök indulásakor, egyre kevésbé látszottak, és a fiatalember nem fordult többé hátra: csak előre akart nézni. Az első csatája várt rá, és ugyanazzal a komoly örömmel készült rá, mint lovaggá ütése napjára. A harcban születik meg igazán a lovag. Hamarosan megtudja, mit is ér valójában. Hogyan viselkedik majd a furcsa, ellentmondásos vér, melyet őseitől örökölt? A nagy Szaladin leszármazottja, és Jocelin de Courtenay-é, Edessza és Turbessel grófjáé is, aki harc nélkül átadta akrai kormányzóságát. Szerencsére ott állt előttük Thibaut büszke alakja, aki méltó fegyvertársa volt bátorságában a hős Balduinnak, a leprás királynak…
Az afrikai partok közeledtét látva különös érzése támadt: beléhasított a gondolat, hogy ő, Renaud de Courtenay közelebbi rokona a nagy szultánnak, mint az öregember, aki most Kairó felett uralkodott, és Szaladin öccsének leszármazottja volt. Annak alapján, amit a hosszú ciprusi tél alatt megtudott, ez az öreg, El-Aziz Ajub és a birodalom nagy hódítója között sincs nagyobb hasonlóság, mint közte és Jocelin de Courtenay között. Azt beszélték, a szultán majdnem ugyanolyan fekete bőrű, mint az édesanyja, egy szudáni rabszolga, s még sötétebb, borongósabb a lelke. Az, hogy gyűlöli a művészeteket és az irodalmat, talán csak félig lett volna baj, ha nem szélsőségesen arrogáns, kemény és kegyetlen, kapzsi és komor, olyannyira, hogy mindenki azon tűnődött, vajon maradt-e benne egy csöpp is kurd ősei nemes véréből…
Igaz, azt is beszélték, hogy haldoklik…
Ugyanakkor a közelgő ostrom izgalma hamar elsöpörte Renaud álmodozását.
Annál is inkább, mert a parthoz közeledve látták, hogy nem üres. Távolról sem!
Ráadásul vad lárma harsant: szaracén dobok és kürtök rezegtették meg a még hűvös reggeli levegőt, miközben üvöltő sereg sorakozott fel a szultán aranyszín lobogója alatt.
– Azt a démont biztosan figyelmeztették – morogta Robert. – Szeretném tudni, ki volt az átkozott áruló!
Egy öreg katona, akinek nem ez volt az első útja, de Renaud nem tudta a nevét, keserűen felnevetett:
– Nem nehéz kitalálni, nagyuram! Az itt parancsnokló emírt Fakhr-el-Dinnek hívják. Felismerem a zászlaját. Régóta II. Frigyes császár barátja…
– Egy keresztény uralkodó figyelmeztetne egy hitetlen herceget? Az lehetetlen!
– Frigyes esetében bármi lehetséges. Ellensége a pápának, és mindannak, ami keresztény. Az a német Mohamed követője…
– Nos, akkor most megritkítjuk a cimborái sorát! Vele majd később számolunk!
A gályák, melyek az evezőket kezelő karoknak köszönhetően gyorsabbak és könnyebben irányíthatóak voltak, elsőként rontottak rá a partra. A király íjászokat állíttatott föl rajtuk, hogy nyilaikkal védelmezzék a gyalogos lovagokat. Az egyik gálya szépsége csodálatra indította a hadsereget. Vörös keresztes arany címerekkel festették tele, mindenütt zászlók és kis lobogók díszítették, és teljes sebességgel siklott háromszáz evezőse keze nyomán, akiket pajzsok védtek. Ahogy a partra ért, lármával felelt a muzulmánok lármájára: harsogtak a dobok és a trombiták. A jaffai gróf, II. Jean d'Ibelin hajója volt…