Coucy szemében megkönnyebbülés tükröződött, majd a báró felsóhajtott, és indulni készült:
– Gondolni fogok rá, lovag, és megpróbálom elfelejteni a lelki békét, melyet azt hittem, megszereztem…
– Illuzórikus béke… hisz továbbra is szereti!
– Igen, kárhozzon el a lelkem, attól félek, szeretem!
Renaud-nak nem maradt ideje felhívni rá a figyelmet, hogy egyedül Isten ítélhet, és nyitva a lehetőség, hogy felé forduljon. Raoul de Coucy beleolvadt a nagy papiruszok árnyékai közé, melyeket az esti szél női ruha susogására emlékeztetőn megszólaltatott.
Miközben az öreg szultán a damiettai menekülteken, elsősorban a Banu-Kinanák emírjein töltötte ki dühét, és mindannyiukat felköttette, a városban, melyet oly könnyedén hódítottak meg, a frankok – némileg megfeledkezve küldetésük szent mivoltáról – vidáman éltek. Damietta roskadozott a gazdagság alatt, bőségesen volt élelem, és a keresztes nagyurak egymás után rendezték a lakomákat és más ünnepségeket, melyekhez hamar csatlakoztak a könnyű erkölcsű, csinos lányok, akiket odavonzott a nyereség reménye. Ezt látva a király úgy döntött, átköltözik a maaloti táborba a katonáival és a lovagrendekkel, átadva a palotát a terhes Marguerite-nek és a szolgálatában álló hölgyeknek. Valójában nem igazán tudta, hogyan tovább, és a nagy, bíbor sátrában összehívott tanácsban gyakran nagy viták alakultak ki. Ha csak Robert lendületére és tulajdon vágyára hallgatott volna, folytatja az utat, és egyenesen ráront Kairóra. Néhány tanácsadója, köztük a templomos nagymester inkább azt akarták, hogy először Alexandriát foglalják el, hogy könnyebben megfojthassák Egyiptomot két mediterrán főállásának birtokbavételével. Lajos mindkét változatot elutasította, mivel kettős aggodalom emésztette: először is az öccse, Alphonse de Poitiers, akiről tudta, hogy megérkezett Ciprusra, még nem jött utána. Ráadásul június végén jártak, és közeledett a Nílus nagy évi áradása. A folyó hamarosan kiont hét torkolatágában, és –
magával sodorva Afrika mélyéről iszapot, hulladékot, ám fűszereket és értékes fát is –
elönti a vidéket, hogy termékennyé tegye a delta földjét. Nem eshetnek a mocsárrá változott vidék fogságába, mely Jean de Brienne hadseregének vesztét okozta.
Maradtak tehát, és a király azzal ütötte el türelmetlenségét, hogy megmagasíttatta az erődítményeket, és kidíszíttette az új Notre-Dame-ot, miközben a szívének kedves szigorú életet élte a táborban.
Nem volt könnyű ez az élet, és kínosan elütött a Damiettában folyó dolce vitától. A fekélyek és sorvadás emésztette szultán, El-Aziz Ajub, akit már nem tudott megtartani feldagadt lába, nem maradt tétlen. Seregének kisebb egységei zaklatták a keresztény tábort, beférkőztek éjszaka, miután elvonult a lovas őrjárat, bejutottak a szélen álló sátrakba és megölték a fegyvertelen alvókat: a szultán egy bizantinust ígért minden keresztény fejért, melyet elvisznek hozzá. Közben El-Aziz Ajub, bármennyire haldoklott is, elhagyta kairói fellegvárát, Szaladin csodálatos építményét, és átvitette magát Manszurába, a Nílus és a Tanisz találkozásánál álló erődítménybe, mely elállta a fővárosa felé vezető utat. Itt erős hadsereget gyűjtött egybe mamelukokból, akiknek kemény kiképzését a halállal viaskodva, betegágyából ellenőrizte…
A táborban a király által elrendelt megerősített gyalogos őrjáratoknak köszönhetően nyugalmasabbak lettek az éjszakák, ám ahogy a vidék megtelt sáros vízzel, melyben kedvükre úszkáltak a krokodilok, unalom és idegesség vett erőt az embereken.
Végre a folyó visszatért medrébe, hátrahagyva a bőséges termést eredményező, zsíros iszapot. Végre Szent Mihály napján Poitiers gróf vitorlái is feltűntek a kék horizonton. Végre elindulhatnak, megszökhetnek az állandó hőség elől – melyet a tenger közelsége enyhített kissé –, és a lázat terjesztő szúnyogoktól, melyekkel nem tudtak megbirkózni…
Vidám készülődés kezdődött a táborban és a városban egyaránt, ahol egyházi énekek váltották fel a kocsmadalokat. Mindenkinek eszébe jutott, hogy az eljövendő
harcokat Istenért vívják, és igyekezett békét kötni az Úrral.
Szent Katalin napjára, november 25-ére tűzték ki az indulást. Előző este Lajos a felesége gondjaira bízta Damiettát. Szó sem lehetett róla, hogy magukkal vigyék a hölgyeket a bizonytalan csatamezőkre. A városban maradnak, ahol semmiben sem szenvednek majd hiányt, a sereg genovai, pisai hajóskapitányainak és a kopt lakosságnak a védelmében. Marguerite természetesen maga mellett tartotta a kíséretét, valamint egy öreg lovagot, d'Escayrac urat, akinek „a has felügyelete” volt a feladata. A fiatal királyné gyermeket várt, és Damietta kormányzója lett.
A tábor védelmére kirendelt őrjárat éjfél felé talált rá Flore d'Ercri, vagyis Flora de Baisieux holttestére. Szeme tágra nyílt a váratlan örökkévalóságra, a homokban feküdt, félig a nád rejtekében: akár egy kék pillangó, a földhöz szögezte a hosszú egyiptomi kés, mely átdöfte a szívét.
Az őrjárat íjászai azon az estén d'Artois gróf emberei voltak. Őt értesítette tehát a parancsnok, hozzátéve, hogy úgy hiszi, a királyné hölgyei közt látta az áldozatot.
Mint a csaták előtt gyakran, Robert azon az éjszakán sem tudott aludni, és Renaud-val sakkozott. Mindketten követték a tisztet, s a lehető legkisebb zajt igyekeztek csapni. A holttest mellé érve, melyet kegyeletből letakartak a fátylával, Renaud-nak elakadt a szívverése, hisz azonnal felismerte kék ruhájáról. Leguggolt és furcsán felcsuklott, ahogy megállapította, hogy valóban Flore fekszik előtte holtan. Robert, akinek egyetlen szép lány sem kerülte el a figyelmét, szintén azonosította:
– A sógornőm egyik udvarhölgye! Ha jól emlékszem, valahogy rokonod is, ugye, Renaud?
A lovag alig habozott: ha nem akart iszonyatos botrányt kavarni alig néhány órával a hadsereg indulása előtt, folytatnia kellett a hazugságot:
– Igen – sóhajtotta. – Unokahúgom… pontosabban a nevelőanyám unokahúga: Flora de Baisieux. A királyné udvarhölgye… de vajon mit csinált itt, távol a palotától?
– Talán gyengéd búcsút akart venni tőled? Ha nem tudtam volna, hogy a kedvesed, szívesen udvaroltam volna neki. Micsoda szépség!
– Nem, nagyuram! Valójában egyáltalán nem szerettem, és azt sem értem, miért jött el ide.
– Ha nem miattad, hát valaki másért. Ez az egyetlen lehetséges válasz. Csak azt kellene tudni, ki az a másik… és ha nem jelentkezik önként, nem sok időnk marad, hogy megkeressük. Nemsokára hajnalodik…
Renaud megvonta a vállát, és lehajtotta a fejét. Pontosan tudta, kinek a neve jutott azonnal az eszébe, de úgy érezte, nincs joga kimondani. Flore természetesen Coucyt kereste…
– Flora származását tekintve – morogta végül – csakis egy lovag lehetett, és bárki is volt, nem tudnánk meg, ki ölte meg. Biztosan nem… a szeretője. Mindannyian gyóntunk és áldoztunk tegnap. Ki követne el ilyen bűntényt azután, hogy magához vette az ostyát?
Valójában önmagát igyekezett meggyőzni, küzdve a borzalmas gondolat ellen: Coucy, hogy végleg leszámoljon a szerelemmel, melyben a vesztét látta, csak nem követhette el a felszabadító gyilkosságot?… Őt nem látta gyónni! Szerencsére d'Artois gróf gondolatai új irányt vettek. Óvatosan kihúzta a tőrt a sebből, és egy fáklya fényénél megvizsgálta.