– Felesleges tovább kutatnunk. Már láttam ilyen fegyvert. A szaracénok kandzsarnak nevezik. Biztosan a gyilkosok egyikéé, akiket az átkozott szultán ránk küldött, és akik ellen oly nehéz volt védekeznünk. Szép áldozat a vérszomjas Allahnak!
De nyugodj meg, százszorosan megfizettetünk velük ezért a gyilkosságért!
Miközben a gróf kiadta a parancsot, hogy hozzanak egy hordágyat, hogy visszavihessék Flore-t a királynéhoz, aki majd elrendezi a temetését, Renaud elnézte a szép arcot, és végtelenül gyengéd mozdulattal lefogta a szemét. Az arcot, mely nem félelmet, hanem meglepetést tükrözött. Ráadásul a kés drága fegyver volt. Meglepő, hogy a gyilkos, ha muzulmán volt, csak úgy hátrahagyta egy egyszerű nő testében.
Hacsak nem azért tette, hogy elterelje a gyanút? Minél többet gondolkozott, annál inkább úgy érezte, hogy a gyilkos kéz nem El-Aziz Ajub emberéé volt…
Hercege nyomában némán követte a hordágyat, melyet két őrmester vitt, miközben az őrjárat folytatta útját. Érkezésük nagy felfordulást keltett a palotában, de Marguerite-tel nem találkozhattak. D'Escayrac lovag, s főként Hersende asszony nem engedték felébreszteni.
– Csak most aludt el – magyarázta az orvosnő.
– Fájdalommal tölti el a férje elutazása. Kímélni kell! Ami pedig a szegény Baisieux kisasszonyt illeti, kevéssé ismertem. Zárkózott természetű volt, aki teljes lényével a királynét szolgálta. Ráadásul olyan ez a palota, akár egy malom: ki-be járhat mindenki kedvére, mostanáig azonban sosem vettem észre, hogy Flora elment volna éjszaka. Ma éjjel biztosan ő is el akart búcsúzni valakitől – tette hozzá Renaud-ra pillantva.
– Nem tőlem! – szakította félbe a fiatalember.
– Én Robert nagyúrral sakkoztam…
– Akkor nem tudom! Most menjenek vissza a táborba. Én hívom a káplánt, és gondoskodom a holttestről. Madame Marguerite-et majd a sereg indulása után értesítjük. Azután tartjuk meg az illendő temetést is. Nagyon sajnálom, Renaud!
A fiú a kezét megérintve mondott köszönetet, majd letérdelt a test mellé egy imára, s végül csókot lehelt a tiszta, szép homlokra, melyről senki sem sejtette, micsoda viharokat rejtett…
– Imádkozunk érte! – fogta meg lovagja vállát Robert d'Artois. – Gyere! Vissza kell mennünk a táborba. Majd beszélek erről a királlyal, ha elindultunk… Vagy inkább nem is. Nem mondok neki semmit! Nagyon rossz előjel a csata előestéjén kiontott vér.
– Az ókori görögök és rómaiak vért ontottak, mielőtt háborúba indultak – jegyezte meg elgondolkozva Hersende. – Így remélték kivívni maguknak az istenek kegyét.
– Mindenható urunk csak azok vérét fogadja el, akik érte harcolnak – vetette ellen emelkedetten Robert – Az ártatlanok vérének kiontása irtózattal tölti el. Nem mondok semmit királyi fivéremnek! Túlságosan magasan szárnyal ahhoz a szelleme, hogy földi nyomorúsággal terheljük. A mi feladatunk megfizettetni a hitetlenekkel, amiért megölték ezt a szerencsétlent!
– … és imádkozni érte! – zárta le Renaud, megrémülve a gondolattól, hogy Flore egyáltalán nem volt ártatlan, és halála előtt nem volt ideje bűnbánatot gyakorolni…
Vajon csak azért menekült meg az emberek máglyájától, hogy végül a pokol örök tüzén égjen? Gyűlöletes volt a gondolat, rájött azonban, hogy mellette valakit jobban izgat a földi valóság, mint a túlvilági sors.
Ahogy lezárta a csomagokat, Gilles Pernon lépett oda hozzá:
– Tudna nélkülözni egy ideig, Renaud úr? Szeretnék itt maradni egy keveset, miután maga elment…
– Te? Dezertálni akarsz a csata előtt? – képedt el a lovag. – Hihetetlen!
– Nem. Szeretném megpróbálni kideríteni, ki ölte meg azt a lányt… Nem szerettem, és nagyon haragudtam rá azért, amit tett, de felháborít ez a gyáva gyilkosság.
A lovag hirtelen kőkeményre váltó tekintete az öreg fegyvernökébe fúródott:
– Örömmel hallom. Egy pillanatig azt gondoltam, te is lehettél!
Talált a csapás. Pernon napbarnított bőre furcsa szürkére váltott, és a felindulásban egy vastag ér lüktetni kezdett a halántékán:
– Jaj, nem! Nem, uram! Nem hihette, hogy képes vagyok ilyesmire! Vagy akkor nem ismer… semmi szüksége olyan szolgálóra, akitől tart.
– Ne haragudj! Épp csak megérintett a gondolat. De miért akarsz maradni? Amint elindulunk, elszökik előled a gyilkos. Azt hiszed, Coucy báró…
– Ő? Nem! A bűnbánat és az égető vágy között meghasadt szívvel eljuthatott volna idáig, de ő tulajdon kezével vagy tőrével tette volna, és nem keres hozzá arab fegyvert…
– És miből gondolod, hogy a gyilkos nem azok egyike, akik korábban a szélső
sátrakat támadták?
– Nem hagyta volna hátra a fegyverét. Azt akarják elhitetni velünk, hogy egy muzulmán volt, akit Flore meglepett, de szerintem inkább a városban kell keresnünk.
Elég szép fegyver, nem találja? – tette hozzá Pernon zsákjából elővéve a tőrt.
– Te tetted el?
– Elég ügyes a kezem – mosolygott szerényen Pernon. – Eltüntettem, amikor elvitték a halottat… és úgy érzem, sok mindent megtudhatok belőle.
Renaud csak egy pillanatig gondolkodott:
– Ebben az esetben tégy, ahogy jónak látod. És rejtőzz el, ahol akarsz. Majd jó hangosan kikiabálom, hogy biztosan elaludtál, miután lerészegedtél egy kocsmában.
Ha megtudtad, amit akartál, utánam jöhetsz… De vigyázz magadra!
Amikor a keresztes sereg másnap útnak indult, nem tudta, hogy a fekélyes szultán öt nappal azelőtt meghalt Manszura erődjében, s még sokáig tudatlan maradt e kérdésben, hála egy asszony, a kedvenc ágyas, a szépséges Sahdzsar ed-Door lélekjelenlétének. Az eunuchokkal és a hadsereg parancsnokával, Fakhr el-Dinnel egyetértésben sikerült titokban tartania az öreg szultán halálát. Az egyetlen fia, az örököse, Turan-Sah távol volt, mezopotámiai földjein, és nemcsak értesíteni kellett, de időt hagyni számára, hogy megérkezzen. Ha mindezt tudja, a francia király, talán jobban siet, mint így tette.
Lajos természetesen tartott a Nílus deltáját behálózó csatornáktól és élő vizektől.
Lassú haladást parancsolt, hogy a legnagyobb biztonságban tudja hadseregét. Úgy határozott, hogy a folyó jobb partján vonulnak a kis teherhajók ritmusára, melyek a hadsereggel együtt megindultak, hogy biztosítsák az ellátást, s egyben védelmet nyújtsanak egy esetleges támadás ellen a bal partról. Az evezők nehezen haladtak az áramlattal és néha a széllel szemben, gyakran alig egy mérföldet tettek meg egy nap, és beérték azzal, hogy figyelik a horizonton vágtató mamelukokat. Ilyen ütemben egy hónapba is beletelik, míg elérik úti céljukat. A türelmetlen lázban égő frank katonák körében egyre nőtt a harag. Különösen a templomosoknál, akik a hagyomány szerint az élen haladtak a kereszttel, közvetlenül a nyomukban d'Artois gróf embereivel…
Körülbelül félúton jártak, amikor robbanás történt. December 6., Szent Miklós napja volt. Renaud de Vichiers marsall templomosait hirtelen törökök támadták meg, és kivetették a nyeregből az egyik lovagot. Ezt látva Vichiers annak ellenére, hogy a király megtiltotta az összecsapásokat, éktelen haragjában elkiáltott magát:
– Isten nevében támadás! Az Úr nem tűrheti ezt!
Harcba vitte embereit, és mivel az ő lovaik frissek voltak, nem úgy, mint az ellenség hátasai, hatszáz „pogányt” megöltek és a folyóba dobtak. A templomosok s velük együtt az egész sereg égett a türelmetlenségtől a hadjárat lassúságában. Végre elérték a leendő hadszínteret, mely pontosan ugyanaz volt, mint Jean de Brienne idejében: egy erősen öntözött háromszög, melyet északon a Menzaleh-tó, nyugaton a Nílus, délkeleten pedig a Tanishoz csatlakozó Bahr esszegir-csatorna övezett. Ez utóbbi mély árka mögött emelkedett Manszura erődítménye, elállva a Kairóba vezető