utat. A kettő között pedig ott állt Fakhr el-Din egyiptomi serege.
Ahhoz, hogy elérjék őket, át kellett kelni, az átkeléshez pedig gátat kellett emelni a csatornán. Felállt a tábor, és megkezdődtek a földmunkák.
A végeérhetetlen utazás alatt Raoul de Coucy különös módon közel került Robert d'Artois-hoz, akinek végletes dühkitörései mintha visszhangra találtak volna benne.
Még inkább Renaud de Courtenay-hoz húzott. Az indulás napján az esti pihenőnél a lovag képtelen volt visszafojtani felháborodását, és a báró képébe vágta Flore halálát, szinte megvádolta a gyilkossággal, olyan kifejezésekkel, melyek nyomán békeidőben egészen bizonyosan karddal a kezükben, párbajban találják magukat a mezőn. Renaud egyébként azonnal megbánta szavait, hisz a báró fájdalomtól széteső arcából megértette, hogy őszinte a meglepeted se. Ráadásul a harag kitörése helyett könnyeket látott. Raoul elhúzódott, háta meggörnyedt a furcsa átok terhe alatt, melyet a szerelem rótt rá.
Másnap Renaud, aki nem tudta elviselni a gondolatot, hogy növelje valaki szenvedését, odament hozzá, és egyszerű szavakkal bocsánatot kért éles mondataiért.
Attól kezdve a két férfi szívesen találkozott, mindenféléről elbeszélgettek, s gyakran hallgattak egy harmadik férfit is, akit Coucy jól ismert: Joinvillel urat, akinek a felesége, Alix de Grandpré, Soissons grófjának, közeli szomszédjának és barátjának az unokahúga távoli rokona volt.
Különös fiú volt ez a Joinville. Champagne marsalljaként neki kellett a champagne-iak élén haladnia, hisz ő képviselte a hűbérúr grófot, aki nem jött el a hadjáratra. Ez jelentős személyiséggé tette, és igencsak megelégedésére szolgált. Kellemes társ volt és nagy életigenlő – Cipruson a király a szemére vetette, hogy kissé túlzottan szereti a bort! –, imádta a pompát, a zöld színt, a szürke prémeket, melyek remekül illettek friss arcbőréhez és vörösesszőke hajához, az ékszereket – a pecsétje egy csodálatos, homorúan vésett szardonix volt –, és a szép történeteket, különösen azokat, melyek nagy harci hőstettekről szóltak… Tizennyolc éves kora óta szinte imádattal övezte a királyt, bár nagyon ritkán látta. Ő maga is mélyen vallásos volt, és határtalan csodálattal töltötte el Lajos személyisége, aki körül máris a szentek glóriáját látta, melyet ő maga sosem remélhetett. Emellett furcsa módon, akár egy macska, gyakran vesébe látó tekintettel figyelte az embereket és a dolgokat, melyben a keresztényi könyörületnek nem sok hely maradt. Vitéz lovag volt, a természet rendkívüli erővel, harsány nevetéssel és a korát megelőző kényelemvággyal áldotta meg. Például ahogy megtapasztalta, hogy a keleti napsütésben a súlyos, henger alakú sisak viselése olyan, mintha forró üstöt húzna a fejére, készíttetett magának egy vászonnal bélelt fémkalapot peremmel, melyet az acélsodrony fölé vett feclass="underline" szabadon lélegezhetett benne, s még a szemét is védte némileg a tűző naptól. Sokan megvető pillantásokkal fogadták a szokatlan fejfedőt, de Joinville nem törődött velük. A király beérte egy félig vidám, félig elgondolkodó mosollyal, s ennyi elég volt.
A csatorna kiszárítására tett erőfeszítések hamar hasztalannak, sőt veszélyesnek bizonyultak, annak ellenére, hogy Lajos egy fa toronyféleséggel és katapultokkal igyekezett védeni munkásait. Ekkor ismerkedtek meg a görögtűzzel, a lángoló edényekkel, melyek kegyetlen sebeket okozva felgyújtottak mindent, amit csak érintettek, s még a vízben is tovább égtek.
– Az ördög masinája! – kiáltotta Joinville háromszor keresztet vetve, amikor az elsőt megpillantotta, és láthatta hatását. – Olyan, mint egy vinkós hordó, aminek lándzsa hosszúságú lángoló farka van! Olyan hangja van, mint az égzengésnek… vagy egy… vagy egy repülő sárkánynak!
A tűzgolyók ráadásul szinte nappali világosságba vonták az éjszakát. Amikor az emberek megpillantottak egyet a pokoli eszközök közül, térdre és könyökre ereszkedtek. Egyedül a király maradt állva, és könnyes szemmel tárta imára karját az ég felé:
– Istenem! Őrizd meg az embereimet!
Isten útjai kifürkészhetetlenek, s az Úr az egyik legcsúfabb eszközt alkalmazta: egy árulót.
Egy beduin volt, aki pénz ellenében felfedte Lajosnak, hogy létezik a tábortól egy mérföldre keletre egy gázló, melyet Manszura védői alig vagy egyáltalán nem felügyelnek, mert azon a szakaszon igen meredek a part.
A február 7-ről 8-ra virradó éjszaka a király a burgundi hercegre bízta a tábort, és a legnagyobb csendben a gázló felé vezette seregét, hogy átkeljenek a csatornán. Nem volt könnyű, éppen a meredek partok miatt, melyek ráadásul csúszósak voltak, és a manőver sok időbe telt. Még hajnalra sem végeztek.
Lajos pontos parancsokat adott: mielőtt az egyiptomi tábor megtámadására indulnak, meg kell várni, hogy mind átérjenek. A várakozás azonban olyan szó volt, melyet Robert d'Artois nem tudott elviselni. A templomosokkal ő alkotta az előőrsöt, azonban alighogy lovai partot értek, megsarkantyúzta a magáét, és embereit maga után vonva rárontott az ellenséges sátrakra, miközben egyetlen pillantást sem vetett a templomosokra, akik előtt villámként suhant el. Lendülete kifizetődőnek bizonyult: néhány perc alatt hatalmas lármában elsöpörték a tábort, és azok, akiket nem mészároltak le, Manszura felé menekültek, melynek kapuja megnyílt előttük…
– Utánuk, utánuk – üvöltötte teli torokból a harci démonként átszellemült Robert.
Kardja nyomán úgy repkedtek a fejek, mint a búzaszemek az aratáskor. Saját kezűleg végzett Fakhr el-Din emírrel is. A feltartóztathatatlan támadás pillanatában az egyiptomi vezér éppen a fürdőben ült, és hennával festette a szakállát. Kilépett a vízből, meztelenül épp annyi ideje maradt, hogy felkapja fegyvereit, és lóra pattanjon, hogy szembenézzen Artois-val. Fakhr el-Din vitéz férfi volt, félelmetes katona, ám a Robert-en eluralkodott szent düh ellen semmit sem tehetett. A herceg kardja átdöfte az oldalát. A véres sárba hanyatlott, Renaud lova elé, akit magával ragadott a vágtázó harc szédülete, melyben feloldódott minden türelmetlensége, és árnyékként követte urát. Leszállt a nyergéből, hogy felvegye a görbe aranykardot, és a hegyénél fogva a csillogó szemű Robert-nek nyújtotta.
– Vegyék fel a testet – parancsolta a herceg –, és kezeljék rangjához és hősiességéhez méltón… te pedig, Renaud, vissza a nyeregbe! Megyünk tovább!
Guillaume de Sonnac, a templomos nagymester, aki ebben a pillanatban ért oda, látva, hogy Artois a város bejárata felé indul, megpróbálta visszatartani:
– Minket illetett volna a támadás, nagyuram! – vetette a szemére. – Ám az ön hőstette fényében ennek nincs jelentősége. Ugyanakkor nem kellene tovább menni, azzal megszegnénk a király parancsait!
Artois-ra nem hatott a józan érvelés:
– A mindenit, nagymester, menjen innen és engedjen utamra! Folytatnom kell, amit elkezdtem. A király öccse vagyok! Kövessen, ha nem gyáva nyúl!
Az öregember belesápadt a sértésbe, és a kardjához kapott:
– A templomosok nem félnek, d'Artois gróf. Magával megyünk… De tudnia kell, hogy egyikünk sem tér vissza!
– Ez Isten dolga! Harcoljanak jól, és élni fognak! Mi van még?
Ebben a pillanatban ért oda hozzájuk Humbert de Beaujeu főparancsnok vagy tucatnyi lovaggaclass="underline"
– A király azt parancsolja, hogy álljon meg, nagy uram! Meg kell várnia! Követeli! –