kiáltotta.
– Nem várok meg senkit és semmit! Még őt sem! Néhány percen belül Manszura ura leszek, és felajánlom neki Isten legnagyobb dicsőségére!
Többet hallani sem akart, megfordította lovát, elordította magát, hogy feltüzelje embereit, és vágtatva megindult a város felé. Meggyőződése volt, hogy Fakhr el-Din halála szinte egyetlen kardcsapás nélkül kiszolgáltatja neki a várost. Valójában hatszáz lovasával vakon csapdába rohant, hisz Manszurában ott várta Bajbarsz…
Az, aki egy nap el-Malik el-Zhir Rukhn ed-Din al-Szalih al-Bajbarsz szultán lesz, ekkor még csak az elhunyt Ajub íjászainak parancsnoka. Nem volt sem egyiptomi, sem szír, sem kurd, mint Szaladin. Turkesztánban született kipcsak volt, akinek anyja, ahogyan az egész ország, a mongolok támadását szenvedte, akiknek vérét örökölte, mielőtt eladták volna Damaszkuszba rabszolgának. Kairóba küldve bátorságával, intelligenciájával és hideg kegyetlenségével kivívta az öreg szultán figyelmét, akinek testőre lett, mielőtt megkapta volna az íjászok parancsnoki címét az emíri ranggal együtt. Huszonhét éves volt ekkor…
A szinte tébolyult lendülettől hajtott Robert d'Artois berontott Manszurába, majd megtört a mamelukokon, akik felett oroszlános lobogója lengett. A szűk utcák hálója több csoportra bontotta szét a lovagokat és a templomosokat, akiknek így elaprózott támadását könnyű volt visszaszorítani. Robert is hátrálni kényszerült, de egy pillanatra sem adta fel a megkezdett harcot. Dühödt oroszlánként küzdött, mindössze abban bízva, hogy kitarthat fivére érkezéséig. Azonban a küzdelem túlságosan egyenlőtlen volt. Sisakja alatt a düh könnyei csorogtak, liliomos sodronyingét por és vér lepte be, s lassan hátrált a sikátorokban, melyeknek mintha önálló életük lett volna, hisz a falak védelméből a lakók is közbeavatkoztak. A lovagok egymás után estek el a tetőkről kilőtt nyilak, az ablakokból elhajított kövek záporában:
– Fedezékbe, nagyuram! – kiáltotta Renaud, akinek pajzsa éppen felfogott egy nagy követ. – Csak míg megérkezik a király!
– Helyes tanács! Az a ház…
Leszálltak nyergükből, szabadon engedték lovaikat, és berontottak egy épületbe Croissilles-jal, Fresnoy-val és néhány más lovaggal. Azonban hátrálva és folyamatosan csatázva, hisz a mamelukok követték őket. A folyosón, majd a belső udvarban küzdöttek az egyre nyomasztóbb túlerő ellen… Hirtelen a herceg megértette, hogy innen nem jut ki élve, itt fog meghalni, amikor egy nyílvessző a nyakába fúródott.
Spriccelt a vére, beszennyezte inge kék selymét, de nem esett el, sőt, eltolta magától Renaud-t, aki meg akarta támogatni:
– Nem! Menekülj!
– Én?… Hogy én…
– Menekülj! Mondom! A királynak… meg kell tudnia… és meg kell bocsátania nekem! Meg kell… keresni… a keresztet! Neked egyedül!… Mögöttünk… egy lépcső… a terasz!
A még talpon maradt emberei látva, hogy megsebesült, próbálták védelmezni, de egymás után elestek. Robert d'Artois hallatlan bátorsággal küzdött tovább, hangja azonban csak rekedt kiáltás volt már, ahogy azt üvöltötte:
– Menj!… ez parancs! A királyhoz…
A hatalmas erőfeszítésben a belső udvart övező galéria kövezetére rogyott. Renaud az árkádok árnyékában az udvaron álló pálma mögött keresett védelmet, ledobta a sisakját, és a lépcsőre vetette magát, miközben egy sötét bőrű, turbános férfi diadalmas kiáltással levágta a liliomvirágos köpenyt, és a magasba emelte, akár egy zászlót, hogy Bajbarszhoz vigye. Később megtudták, a katonának meggyőződése volt, hogy a francia királyt ölte meg, s ezzel elterelte mindenki figyelmét, aki még mozgott a házban…
Dobként zengett az épület a diadalmas kiáltásoktól, amikor Renaud a teraszra ért, ahová a lépcső vezetett. Hirtelen az égben találta magát, lába alatt a szűk kis város lapos tetőivel, a citadella tornyaival, a falak mögött pedig a víz és föld alkotta tájjal, a porfelhővel és a fegyverek tompa csörgésével. S legfőképpen szemközt találta magát egy piszkos, szakadt tunikás fiúval, barna arca felett turbánféleséggel. Egy edény mellett ült, melyet sovány karjaival szorosan átölelt.
A lovag azt hitte, elveszett. A fiú biztosan segítségért kiált. Ugyanakkor a gondolat, hogy megöljön egy védtelen és szemmel láthatólag nyomorgó gyereket, elképzelhetetlen volt. Hogyan tárgyaljon azonban vele, amikor a nyelv sorompója húzódik közöttük? Arra készült, hogy véres kardját maga és a fiú közé szegezve átugorjon a szomszédos tetőre, amikor a gyerek Homérosz nyelvén, melyet a lovag a Balduin mellett töltött idő alatt tanult meg, megszólalt:
– Frank vagy, természetesen?
– Természetesen, de…
– Igyál! Szükséged lehet rá!
A fiú belemerített egy tálkát a vízzel teli edénybe, és felé kínálta. Túlságosan csodálatos volt ez, s Renaud túlságosan szomjas ahhoz, hogy visszautasítsa. Soha nem érzett gyönyörűséggel ivott, azután visszaadta a tálkát.
– Hálásan köszönöm! Ki vagy?
– Basile Leandros volt a nevem, mielőtt rabszolga lettem – felelte a fiú megmutatva vasláncát. – Ha beszélni akarsz, nem maradhatunk itt. A gazda és a többi szolga nincsenek itthon, de hamarosan megjönnek…
– És tudod, hova mehetünk? – hordozta körbe tekintetét Renaud.
– Igen. Oda! – felelte Basile soványka karját egy kis minaret felé emelve, mely egy ütött-kopott szürke épület felett állt. – Egy régi kopt kápolna, nagyon régen épült, és már nem használják. Alatta azonban van egy föld alatti járat, mely kivezet a falon túlra…
– Ha így van, mit keresel még itt? Ha módodban áll megszökni, miért maradtál és vártál… kit tudja, mire?
– Reméltem, hogy elfoglaljátok a várost. Látni akartam, hogyan alakul… Most gyere! Mennünk kell… Igyál még egy keveset!
Renaud engedelmeskedett. Basile szintén ivott. Azután a korsót hátrahagyva lendületet vett, és egy könnyed ugrással a szomszéd teraszon termett, ahol azonnal lekuporodott. Renaud követte a példáját, és folytatták tovább az utat: egy ugrás, egy kis pihenés, egy ugrás… Alattuk folytatódott a mészárlás, üvöltések, testek puffanása és fegyvercsörgés lármájában. Az ölési be belefeledkezve a manszuraiaknak eszükbe sem jutott felnézni a tetőkre. A két menekülő elérte a régi kápolnát, mely ugyanolyan lapos volt, mint a környezete. Tel raszáról, mint az összes többiről, lépcső indult, mely a félig összedőlt minaret lábához vezetett. Renaud és vezetője nem sokkal később belevetették magukat az egykori kopt szentély sötét, poros, de istenien hűvös mélyébe.
A kis épületet négy erős oszlop tartotta, és Basile ezek egyikéhez ült le, maga mellé hívva a társát…
– Megvárjuk a sötétet – mondta. – Így óvatosabb. Látod, ott a kripta bejárata, az oltár mögött. Onnan indul a járat…
– Ha mindezt tudod, miért maradtál?
– Azt vártam, hogy megnőjek: fel kell emelni egy kőlapot, és egyelőre túl nehéz nekem – sóhajtotta Basile. – Egyébként pedig, azelőtt, hogy a hadsereged ideérkezett, bent vagy kint ugyanaz volt: muzulmánok és megint csak muzulmánok, mindenhol muzulmánok… Én pedig a rabszolgaláncot viselem…
Nem volt nehéz megérteni. Renaud megsimogatta a fiú kócos haját.
– Hova mennél, ha szabad lenne az út?
– Haza, Alexandriába. Az apám hímzett szőnyegekkel kereskedett, de balszerencséjére nem tetszett a város kormányzójának, mert túl jól ment az üzlet.
Lopással vádolták, sőt azzal, hogy megölte az emír egyik őrét. Kivégezték, és az anyámat, a nővéreimet és engem eladtak rabszolgának… nem tudom, mi lett velük…