– Megvásárolt? – döbbent meg Renaud. – Ilyen szent dolgok is alkudozás tárgyát képezhetik?
– Ó, van ennél rosszabb is! Szegény II. Balin, akiről Thibaut testvér már mesélt magának, annyira pénzszűkébe került, hogy elzálogosította őket Nicolas Querininél, egy zsidó uzsorásnál. Lajos király kiváltotta és Franciaországba hozatta a kincseket. Öt évvel ezelőtt Sens határában vette át őket.
– De az Igazi Kereszt nem lehet nála – il a ózott Renaud.
– Említettem volna? Az ereklyék között úgy tűnik, itt van egy kis darabkája, de semmi ahhoz fogható. Amelynek most már csak maga tudja a titkát…
Bizonytalan talajra léptek, és Renaud inkább témát váltott:
– Thibaut lovag szerint a császár éppen a királyságban tartózkodik.
– Már nem. Itt volt, de mostanra biztosan elutazott. Talán őszentségéhez a pápához.
– Miért ez a sok utazás?
– Mindig nagy pénzszűkében van. Azt hiszem, ő a világ legnincstelenebb uralkodója.
– A konstantinápolyi császár? Azt hittem, gazdag!
– Már nem a Komnenoszok pompás korában vagyunk. Mióta a velencei dózse a saját hasznára eltérítette a negyedik keresztes hadjáratot Bizánc felé, megváltozott a helyzet. A maga császára és Courtenay rokona a legvégső eszközökhöz kénytelen nyúlni. Még courtenay-i birtokát is áruba akarta bocsátani. A király megtiltotta neki, és rá kellett bíznia az irányítását fiatal feleségére, Marie-ra, Jean de Brienne lányára. Azért csak kapott kölcsön pénzt, de cserébe, zálogba kellett adnia felséges urunknak a namuri márkiságát. A szerencsétlen állandó hadban áll két nagy, görög csoportosulással, akiket a dózse kisemmizett. Biztosan hamarosan eljön megint vendéglátásért, jó tanácsért… és anyagi támogatásért.
– Őszintén megmondom – kiáltott fel Renaud –, öröm önnel beszélgetni! Úgy látom, mindenkiről mindent tud!
– Sokat megéltem – felelte nevetve Adam testvér –, sokat láttam és sokat tanultam.
Ráadásul a Templomnak a lehető legtöbbet kell tudnia mindarról, ami az Akra-Jeruzsálemi királyság – ahol fő rendházunk van – és ami a nyugati országok között történik. Ó, mi történt?
A Nagy híd főjénél, mely a Cité szigetet a Szajna jobb partjával köti össze, veszekedés tört ki két teherhordó között: jó okuk lehetett az egymás iránti haragra, amennyire azt ökölcsapásaik erejéből sejteni lehetett, a bámészkodók legnagyobb örömére, akik mindig kéjes lelkesedéssel fogadták a hasonló jeleneteket: kör képződött a küzdők körül. Elég gyakori jelenség volt ez, és a palota őrei nem siettek a közbeavatkozássaclass="underline" tudták, hogy a lovaikon tiszteletet parancsoló látványt nyújtó templomosok közeledtére visszatér majd a rend. Valóban, a bámészok köre szétnyílt előttük, és a két szereplő a világ legtermészetesebb módján úgy döntött, más helyszínen folytatja nézeteltérése rendezését. Miután igen udvariasan köszöntötték a lovagokat, továbbálltak az Herbes rakpartra. A templomosok haladhattak tovább az erős fahídon, melyet vastag deszkák tartottak, és malmok szegélyeztek.
A jelenet, s különösen a végeredménye, elszórakoztatta Renaud-t.
– Milyen meglepő!
– Engem kevésbé lep meg, mint magát. Nem tudom, Lajos király hatása-e, akit sokan máris szentnek tartanak, de mióta ő uralkodik, a párizsiak mintha megfogadták volna, hogy a világ legudvariasabb emberei lesznek.
– Pedig az a két rakodó nem éppen udvariaskodott egymással.
– A vitákat valahogy csak le kell rendezni… és nem mondtam, hogy minden párizsi glóriát érdemelne…
A Nagy híd végén egy kis erődítmény emelkedetté egy sötét és ijesztő, öreg épület, a Châtelet, mely egyszerre volt a felügyelő lakhelye és egyben börtön. Ezek voltak a furcsa város egyedüli fekete falai, hiszen az épületek újnak látszottak, ha éppen nem most álltak építés alatt. Például a Szajna bal partját őrizendő egy hatalmas torony fenyegető kontúrja ostromolta az eget, tiszteletet parancsoló, kisebb tornyokkal szabdalt hármas körfallal körülvéve.
– A Louvre. – magyarázta a parancsnok. – Fülöp Ágost – megint csak ő! – azért emeltette, hogy megvédelmezze Párizst az angolok mohóságától, akiknek normann földjei nincsenek messze innen. Látja, nem aprócska urak a királyaink!
A hídon és a fülsüketítő zajjal dolgozó malmokon túl terült el a város legfiatalabb része. Egymás mellett épültek házak, paloták, műhelyek és üzletek, nem is beszélve a nagy piacról, melyet Vásárcsarnoknak neveztek. A hat lovas jobbra fordult, és elhaladt a Polgárok fogadóhelyisége előtt, mely a vízkereskedők kikötői tevékenységének központja volt. Kikötőjük a Grève térnél volt, ahol a kivégzéseket is tartották. Mögötte állt a Saint Gervais „halom”, a Szent Anasztázia kórház, ahol a kapucinusok fogadták a szükséget szenvedő betegeket. Itt emelkedett a Templom is: egy megerősített ház a vízparton2. Renaud meglepetten figyelte:
– Tényleg ez a párizsi templomos rendház? Kisebb, mint az ön parancsnoksága, nagyuram…
– Ezért lesz nemsokára másik házunk. Négy éve a birtokunkban van egy nagy, mocsaras és homokos földterület nem messze innen, melyet kiszárítunk, és művelés alá vonunk, hogy szép birtokká alakítsuk, falakkal, tornyokkal és egy nagy donjonnal, ahol a kincstár védettebb lehet a párizsiaknál néha előforduló, őrült ötletek ellen. Az a rendház méltó lesz a templomosok franciaországi központja névre. Egyelőre azonban ez is elég.
Renaud mindig éber kíváncsiságában majdnem megkérdezte, hogy Adam testvér a kincstár alatt a rend pénzét érti-e, vagy azt, amit a Szentföldről hozott el, de még időben megérezte, hogy úgysem kapna választ. Ráadásul Adam testvér éppen egy vadonatúj, még egészen be sem fejezett palotára hívta fel a figyelmét a Szent Anasztázia kórház mellett:
– Ez Coucy báró párizsi otthona. Ha minden jól megy, maga holnapra itt lesz.
– Vagyis ha befogadnak? És… ha minden rosszul megy?
– Nagyon meglepne.
A fiatalember elfogadta a megnyugtatást. A király nagy városa elkápráztatta, és erősen vágyott rá, hogy itt éljen. Nem annyira rendkívüli gazdagsága, mint nyüzsgése, túláradó életkedve miatt. Izgalmas lehet ilyen forgatagban élni.
Igen, ez volt a megfelelő szó: hallatlanul izgalmas. Aznap éjjel a fiú alig aludt a templomos rendházban, ahol egy évszázaddal korábban Beckett Tamás II. Henrik angol király haragja elől menekülve védelmet talált. Abban az esetben, ha Coucy báró nem hajlandó a szolgálatába fogadni, el sem tudta képzelni, mi lesz vele. Főként, ha kizárja azt a lehetőséget, hogy belép a templomosokhoz – ami egyre kevésbé vonzotta, mióta meglátta Párizst. Ha legalább az a furcsa császár még itt lenne, ahogy azt Thibaut lovag gondolta, beállhatna az ő szolgálatába. Ha azonban valóban olyan szegény, biztosan nem vágyna arra, hogy a nyakába vegyen egy időben és térben egyaránt távoli rokont. Különben is, semmi izgalmas nem lenne abban, hogy egy pénzért kuncsorgó uralkodó kíséretéhez csatlakozzon.
Ilyen gondolatok foglalták le Renaud-t. Végül megnyugvást merített a tudatból, hogy Adam testvér mellett van, aki nem az az ember, aki magára hagyná a bizonytalan jövővel szemben. Annál is inkább, mert úgy tűnt, nagy tisztelet övezi a rendben. Talán titkos posztot tölt be? A fogadtatás, melyben érkezésekor részesítették, majdnem olyan pompás volt, amilyen a Nagymesternek járna, ha Franciaországba jönne, és Renaud néhány jelből felmérhette, hogy nem csak élemedett korának köszönheti…
A fiúnak hevesen dobogott a szíve, amikor másnap a mise után Adam testvér nyomában belépett az erőteljes falak körülvette kis gyümölcsöskertbe, melyre Coucy 2 1255-ben. tizenegy évvel később került a templomosok birtokába a híres erődítmény.