– Ugyan! A feltételezése szerint hirtelen dühkitörés, pillanatnyi felindulás áll a háttérben, ennek viszont ellentmond a fegyver kiválasztása. Ha közülünk lett volna valaki – feltéve, hogy ez egyáltalán lehetséges, bár szerintem nem az! –, az első kezébe eső fegyvert ragadja feclass="underline" egy tőrt… egy frank fegyvert. A maga elmélete aljas, előre megfontolt szándékot feltételez…
– Talán! Az itt található fegyverek szépek, gazdagon díszítettek, vonzóak, és tudom, hogy nem egy lovag vásárolt belőlük. Ami pedig a szerencsétlen Florát illeti, ha jól tudom, egyetlen rokona volt: a fiatal Courtenay lovag, aki igencsak vonzó… lehet, hogy…
– Semmi sem lehet! – szakította félbe a királyné önmagát is meglepő haraggal. –
Courtenay lovag nem az az ember, aki nőket öl!
– Pedig azt hallottam… Már nem is emlékszem, hol, hogy egykor azzal vádolták, hogy megölte a nevelőanyját, aki Baisieux kisasszony rokona volt…
– Tökéletesen ártatlannak bizonyult… személyesen őszentsége a pápa mentette fel, és elképzelhetetlen, hogy alaptalanul oldozna fel bárkit is ilyen súlyos bűn alól!
– Bizonyára, bizonyára! – morogta Elvira, aki felvette a lantját, és lágyan megsimogatta a húrjait anélkül, hogy hangot csalt volna elő belőle. – Kérem felségedet, ne háborogjon azon, hogy szeretném a lehető legvilágosabban látni ezt a szomorú történetet. Cipruson az volt az érzésem, hogy Courtenay lovag nem igazán örül, hogy az unokahúga az udvarhölgyek sorába lép. Flora nem titkolta, hogy nagyon szeretné követni a kereszteseket… a lovag azonban nem akarta.
A néhány hang, melyet Elvira megszokott ügyességével előcsalt hangszeréből, nem hatott csillapítólag Marguerite-re.
– Elég ebből! – csattant fel. – Ha mellettem akar maradni, a jövőben tartózkodjon az ilyen kijelentésektől! Nem tetszenek és felháborítanak…
– Ó, nem akartam, és könyörögve kérem felségedet, bocsásson meg – nyögött fel szemét lesütve az énekesnő.
Majd mivel Marguerite szó nélkül felállt, hogy kisétáljon a belső kertbe, és az okos és kissé unalmas Eudeline de Montfort-t szólította maga mellé, Elvira nem mozdult a szőnyegéről, és játszani kezdte a zenét, melyet maga szerzett Marie de France, az Angliában élő fiatal költőnő egyik szerzeményére, melynek egy példányát három évvel korábban Eléonor királyné elküldte Marguerite húgának. A lonc dala volt, mely Trisztán lovag és Izolda királyné szép és szomorú történetét beszélte el.
Hersende, aki éppen egy kisinget hímzett a születendő gyermeknek, a dallamot felismerve a fülét hegyezte, de eleinte nem szólt. Elvira zárt szájjal dúdolt. Hirtelen azonban nagyon is kivehetőek lettek a szavak:
– …olyan volt a két szív, mint a lonc, mely összehajol az ablakon…
Megint a szavak nélküli dúdolás következett, majd: – … szép barátném, így vagyunk mi. Se én nélküled, sem te nélkülem…
Döbbenetében – tarthatatlanul szemtelen ez a lány! – Hersende megszúrta a tűvel az ujját, és elengedte az apró ruhadarabot, nehogy összevérezze. Odalépett az énekesnőhöz, és határozott mozdulattal eltolta kezét a húroktól.
– A maga helyében mást énekelnék! Mintha egyenesen keresné a bajt!
– Miért? Nem azt mondják, hogy csak az igazság fáj?
– Ha viszont nem az, rágalomnak hívjuk. Amit pedig a legkevésbé sem ajánlok.
Tudnia kellene, hogy a királyné nem türelmes természetű, és a terhessége a férje távollétével kiegészülve igencsak ingerlékennyé teszi. Ne éljen vissza azzal, hogy szereti az énekét!
– Ahogy gondolja! – sóhajtott fel Elvira. – Egyszerű tréfa volt, nem akartam rosszat.
Maga a mi vidékünkről való, tudnia kellene, hogy a trubadúrok mindig a szépséges udvari szerelemről dalolnak, mely sosem teljesülhet be…
– Tudom! De higgyen nekem! Énekeljen mást! A mi felségünk nem Márk király, és Marguerite királyné szereti a férjét!
Valójában Hersende annál is erőteljesebben állította ezt, mert ő maga a ciprusi tartózkodás óta már nem volt biztos benne. Különösen azóta nem, hogy színre lépett a szerencsétlen Flora de Baisieux. Vele együtt Renaud képe is része lett a királyné környezetének. Marguerite – az orvosnő ezt pontosan tudta! – mindig is érdeklődött a fiatalember iránt. Eleinte csak azért, hogy ellenkezhessen Kasztíliai Blankával.
Azután pedig a szerelem miatt, mely a kis Sancie de Signes-ben ébredt, akiről régóta semmit sem tudtak. Az „unokahúg” kirobbanó szépsége új dimenzióba állította a vonzerőt, melyet Renaud gyakorolhat egy nőre, legyen akár királynő. Hersende gyakran eltűnődött azon, hogy IX. Lajos felesége a férje iránti szerelme ellenére nem álmodozik-e néha a szép lovagról, akinek barna bőre szerencsés kontrasztot alkot világos hajával. Renaud, ezt a poissyi éjszaka óta tudta, tüzes, szenvedélyes szerelemben égett Marguerite iránt. Egy ilyen férfi szerelme pedig nagy vonzerő egy olyan fiatalasszony számára, akit sokáig csakis a gyermekszülésért tartottak fontosnak…
Marguerite is hallotta a merész dalt, de nem volt bátorsága, sem kedve tiltakozni.
Túlságosan nagy fontosságot tulajdonított volna a rosszindulatú szándéknak, ha most, utólag háborodik fel az udvari szerelem mesterművén, melyért egyébként, ahogyan nővére költőnőjének más szerzeményeiért is, rajongott. Akkoriban még nevetett is rajta: a legkevésbé sem hasonlított a szőke Izoldára, ahogyan az öreg Márk király sem a királyi férjre, a harmincéves Lajosra. Később a dolgok észrevétlenül megváltoztak, és bár eleinte mélységes örömmel töltötte el, hogy elhagyják Franciaországot, s megkönnyebbült, hogy megszabadul mindenre rátelepedő anyósától, az utazás és a hosszú ciprusi tartózkodás bebizonyította számára, hogy akár jelen van Kasztíliai Blanka, akár nincs, Lajos mellett az élet mindig szinte szerzetesi szigorral szerveződik.
Az illatos szigeten, ahol minden életörömre és szerelemre hívott, Lajos egy pillanatra sem felejtette el, hogy szent háborúba indult, nem pedig nyaralásra. Mindennek Isten felé kellett fordulna mindent Istennek, Szűz Máriának és az anyaszentegyháznak kellett szentelni, és Marguerite úgy sejtette, azért ejtette teherbe a férje, hogy kivonja kissé az udvari életből és az ünnepségekből. Bár kevesebb lelkesedéssel, mint egykor, de még mindig csodálta és szerette a férjét, ezért megtiltotta magának, hogy Courtenay lovagra gondoljon, akinek titkát női érzékkel megsejtette. Az a férfi olyan szenvedéllyel szerette, amilyet Lajostól remélt volna, amilyet a poissyi lépcső korszakában ismert meg. Vannak pillantások, melyeket nem lehet nem megérteni…
Mostanra nem volt itt sem egyik, sem másik férfi, elmentek meghódítani egy mesésen gazdagnak mondott várost, hogy csereként felajánlják Jeruzsálemért. Ő pedig itt volt, Damiettában, melytől nem tudta, mit remélhet vereség esetén, két hónappal a szülés előtt, körülötte többé-kevésbé nyugodt hölgyekkel, az első hányingerekkel küszködő húgával, a sógornőjével, Jeanne de Toulouse-zal, aki előszeretettel vonult félre, máskor pedig ásítozott unalmában, és az öreg lovaggal, aki egy lépésre sem távolodott el tőle, kivéve éjszakára, amikor az ajtaja előtt aludt. Védelmére pedig kapitányok maradtak, a flotta személyzete, olaszok, akikről nem tudta, számíthat-e rájuk, ha baj van. Ki mondhatná meg, hogy nem fenyegeti-e a hölgyeket a veszély, hogy ugyanolyan rútul meggyilkolják, mint a szegény Flora de Baisieux-t? Proven e-i Marguerite bátor volt. Mindig is az volt, de most néha értelmetlen félelmek, rémálmok törtek rá, melyekben a borzalmas halál elől menekülve egy férfi karjában keres menedéket, aki nem a király…