Megálltak Marguerite előtt, sapkájukat kezükben szorongatva, s mindannyiuk arcán ugyanaz a makacs kifejezés ült. A királyné érezte, hogy nem lesz könnyű dolga.
– Nos, uraim – kezdte –, azt mondják, önök el akarnak utazni, és magunkra akarnak hagyni minket, megfeledkezve a küldetésről, melyet felséges férjem, a király bízott magukra, aki a kezükbe adta Damiettát, a lakosait és személyi biztonságunkat, ahogyan a hölgyeink és szolgálóink biztonságát. El sem hiszem!
Egy Gambacorti nevű pisai kapitány lépett elő a sorból. Marguerite ismerte: ő volt a Reine parancsnoka. Mostanáig rokonszenvesnek találta, de ebből az érzésből most nem sok maradt.
– Pedig kénytelen lesz, felséges királyné – mondta. – Semmi dolgunk sincs már ebben a kikötőben, hacsak az nem, hogy megölessük magunkat. Csak annyit ajánlhatunk fel, hogy magunkkal visszük önt és a hölgyeit.
– És miért tennék?
– A királyt és a seregét elfogták… Nagyon beteg volt, és az emberei halottnak hitték, ezért megadták magukat.
– Honnan ilyen jól informált, messire Gambacorti, amikor én, a felesége semmiről sem tudok? Egy mameluk hírnököt említettek. Miért nem jött el ide? Maguk talán titkos megbeszéléseket folytatnak az ellenséggel?
– Nem volt semmiféle megbeszélés, madame! A lovas egy nyíllal levelet szegezett a hajóm főárbocára. Elhoztam önnek. Ráadásul felmutatott egy köpenyt is, a királyét!
Átnyújtotta az említett üzenetet, mely frank nyelven íródott, s Marguerite gond nélkül elolvashatta. Az állt benne, hogy a szinte haldokló IX. Lajost elfogták és elvitték Manszurába, ahol fogságban tartják, míg meg nem fizetik érte a váltságdíjat… Miután elolvasta, Marguerite felvetette a fejét, de félig lehunyta a szemét, hogy a kapitány ne láthassa fájdalmát…
– És ezért akarnak elmenekülni, hátrahagyva ezt a várost, melyet magukra bíztak?
Kérem önöket – hangja különösen meghatóra váltott –, ne hagyják el Damiettát! A király, a férjem elveszne, ahogyan mindazok is, akik vele együtt estek fogságba. Én semmit sem tehetek, ágyhoz vagyok kötve, hisz most adtam életet egy kisfiúnak.
Legalább őt szánják meg. Csak addig, míg fel tudok kelni…
– Felséges királyné – felelte a pisai –, nem vagyunk szörnyetegek, és nem akarjuk magára hagyni önt. Igaz, itt maradhatunk, míg felépül, de akkor éhen halunk.
Semmink sincs már.
– Ha csak erről van szó, ne aggódjanak! Megvásároltatok minden élelmet és felszerelést, amire a hajóiknak és maguknak szükségük van, ha mostantól ismét királyi férjem szolgálatában állnak.
– Ebben az esetben várunk… de nem addig, míg a szaracénok elfoglalják Damiettát: egyikünk sem akarja, hogy megfojtsák vagy eladják rabszolgának…
– Damiettát csakis a király szabadságáért cserében adjuk fel. Ha aláírjuk a megállapodást, elmehetnek, és magukkal megyek én is Akrába, ahová remélem, elvisznek.
– Akrába? Miért nem Franciaországba?
– Mert abban állapodtunk meg a királlyal, hogy ott találkozunk, ha el kell hagynom Damiettát. Most menjenek! Kiadom a parancsot, hogy megkapjanak mindent, amire szükségük van.
A megfékezett kapitányok csendben, sőt lábujjhegyen távoztak, olyan nagy hatást tett rájuk ez az egyszerre oly királyi és oly gyenge, gyönyörű fiatal nő. Hersende átadta a kis Jean-Tristant a dajkájának, majd segített a szobalányoknak megszabadítani Marguerite-et díszruhájától, és visszafektetni az ágyba. A királynét az ájulás környékezte kimerültségében. Az orvosnő szíverősítőt adott neki, hogy kiadhassa utasításait a kincstárnokának és a szállásmestereinek.
Mindent meg kell tenniük, hogy a kapitányok bőséges ellátásban részesüljenek.
Amikor ismét egyedül maradt az udvarhölgyeivel, Marguerite kétségbeesett zokogásban tört ki: úgy érezte, sosem látja viszont a férjét, hisz tudta, milyen törékeny az egészsége.
– Hogyan élné túl így, megfosztva az ápolástól, fogolyként, ellenségektől körülvéve? Ha még nem halott, hamarosan az lesz!
– Jó orvosaik vannak – próbálkozott Hersende –, és nem érdekük, hogy hagyják meghalni. Ha királyi váltságdíjat remélnek, nem olyan ostobák, hogy ne tennének meg mindent, hogy életben maradjon.
Marguerite azonban süket maradt minden vigaszra. Hersende jobbnak látta, ha hagyja sírni. Gondoskodnia kellett Charles d'Anjou és Alphonse de Poitiers feleségéről is, akik még annyit sem tudtak férjük sorsáról, mint a királyné. Különösen Beatrix szorult támaszra. Az aggodalommal visszatértek hányingerei is, és makacsul tartották magukat.
Lajos és emberei egy „Marcel nevű őrmester” hibájából estek fogságba, aki hirtelen berontott a sereg közepére és kikiáltotta, hogy a király halott. Ezzel elvette a lovagok bátorságát, akik készen álltak életüket áldozni királyukért, így azonban úgy érezték, elhagyta őket az ég, és szinte harc nélkül hagyták, hogy elfogják őket. Manszurába vitték őket, ahol a sebesülteket megölték. Ott találták a királyt. A félholt Lajosra kálvária várt, melyet megmaradt erejével sikerült szelíd méltósággal megélnie, hisz úgy gondolta, így közelebb kerülhet Krisztus szenvedéséhez.
A többiekkel együtt egy karavánszeráj udvarára zárták, és Ysambart támogatásával fel kellett vonulnia Szadzsar el-Door, a néhai szultán merész ágyasa és új szeretője, Dzsennan el-Din emír előtt. Azután egy eunuch felügyelete alatt meztelenül megláncolták Ibrahim-ben-Lokman házában. „Olyan beteg volt, hogy mozogtak a fogai a szájában, bőre pedig sápadt és foltos volt. Olyan erős volt a hasmenése, és olyan sovány volt, hogy hegyesen meredtek a hátán a csontok. Olyan szánalmas látványt nyújtott, hogy egy öreg szaracén ráborított egy mókusprém köpenyt.
Ebben az állapotban folyamatosan faggatták, arra kérték, hogy adja ki a templomosok és az ispotályosok; sőt a szír bárók várait. Végtelen türelemmel mindig azt válaszolta, hogy nem áll hatalmában. Kínzással fenyegették: azt mondták, eltörik a lábát. Erre azt felelte, hogy mivel a foglyuk, azt tesznek vele, amit akarnak…
Ennyi emelkedettségtől legyőzve Turan-Sah engedett a nyomáson. A remélt váltságdíj volt a legfontosabb számára, és végre elszánta magát, hogy elrendelje a király gyógyítását Méltó ruhákat adott neki, sőt visszaadta a káplánját és az imakönyvét is. És folytatták a beszélgetéseket.
A szultán mohó ember volt, de nem annyira, mint Bajbarsz emír, aki hataloméhségében túlságosan puhánynak tartotta feljebbvalóját, és összeesküvést szőtt ellene a mamelukokkal, akik vezérüknek tekintették. Az egyik lakomán, melyen az emírjeit látta vendégül, egy szablyával rátámadtak Turan-Sahra. Az első csapásokat kivédte, de el kellett engednie a fegyverét, amikor több ujját lemetszették. Egy elhagyatott fatoronyba menekült a Nílus partján. Felgyújtották. A folyóba vetette magát, de a gyilkosai követték, és nyílzápor alá vették. Sebesülten a Próféta nevében kért segítséget, a törvények tiszteletére szólítva fel a jó muzulmánokat, ajbarsz azonban megittasult a vértől, és amikor a szultán segítséget remélve a parthoz közeledett, hogy kimásszon, magával a lázadóval találta szemközt magát, aki lemetszette a felé nyújtott kart, és visszalökte a testet a vízbe, ahol a szerencsétlen szultán elvérzett. Amikor meghalt, holttestét kihúzták a partra, és ott hagyták, míg a bagdadi kalifa, minden hívők vezére szigorú utasítással el nem érte, hogy őséhez méltó nyughelyet kapjon. Halála Egyiptomban a Szaladin alapította dinasztia végét jelentette.