– Renaud úr? Tényleg maga az végre? – örvendezett Gilles Pernon. – No de hogy néz ki?! Alig ismerem meg…
– Hosszú történet. Miért megy el a királyné?
– Mert bölcs és előrelátó. A várost átadják, és ki tudja, miféle szélsőségekre ragadtatják magukat a muzulmánok.
– Igen, igen, de úgy hallottam, a király is velük jön. Meg kellene várnia.
– Hogy őt is fogságba ejtsék? Akrában várja majd a férjét. És sajnos a másik nő is vele megy – tette hozzá Pernon állával a fedélzeten tolongó hölgyek felé bökve.
Renaud-nak kérdeznie sem kellett, kire gondol. Fegyvernöke hirtelen elboruló arca Elvirát jelezte.
– Ő ölte meg Flore d'Ercrit – magyarázta. – Megtaláltam a bazárban a kereskedőt, aki eladta neki a kést.
– Ő? De… miért?
– Bizonyára, mert zavarta, ami azt jelzi, hogy valóban rossz szándékok vezérlik.
Készül valamire, csak a megfelelő időpontra vár. Kérdés, mikor lesz az.
– És nem szóltál semmit? Nem figyelmeztetted a királynét?
Gilles Pernon megvonta a vállát:
– A királyné szült. Nem fogadott volna. Talán nem is hitt volna nekem.
Ragaszkodik ahhoz a boszorkányhoz, aki elvarázsolja a dalaival. Figyelmeztettem viszont az öreg Adéle-t, és megígérte, hogy szól Hersende asszonynak.
Megnyugtató volt ez a tudat, Renaud aggodalma mégsem akart csillapulni. Ezen a nőkkel teli hajón, ahol csak a legénység és a király hátrahagyta néhány katona férfi, bármi megtörténhet.
– Annak a boszorkánynak nem lenne szabad ott lennie! – morogta. – Meg kell állítani a hajót! Le kell szállítani. Akár erővel, és…
Már majdnem a vízbe vetette magát, hogy a hajó után ússzon, hisz tudta, hogy a tengeren a legapróbb incidens is katasztrofális lehet, és könnyű balesetnek álcázni egy bűntettet. Pernon azonban megsejtette a szándékát, és a ruhájánál fogva visszatartotta:
– Maradjon nyugton! Nincs szükségük magára. Mondtam, hogy Hersende asszony és Adéle éberem figyelnek. És… van más is.
– Kicsoda?
Pernon kinyújtotta a karját:
– Látja azt a szürke fátylas hölgyet, aki kissé távolabb áll?
Egy karcsú alakra mutatott, aki szinte beleolvadt a ködbe. Szálfaegyenesen állt az élénk kékre festett korlátnál, és az arca elé vonta a fátylát, talán a nap elleni védekezésül. Renaud-nak ideje sem maradt, hogy feltegye a természetesen adódó kérdést, Gilles Pernon máris folytatta:
– Valcroze asszony az. Egy hete érkezett Ciprusról egy velencei hajóval, mely datolyát és vásznat akart vásárolni Damiettában.
– Igen? – jegyezte meg közönyösen Renaud. – Mivel nem ismerem a hölgyet…
Ebben a pillanatban hirtelen szél támadt a kikötőben, felfújta a hajó nagy vitorláit, kifeszítve az arannyal és pirossal rajzolt keresztet. A nemes hölgy kezéből kicsúszott a muszlinkendő, felfedve a vörös hajfonatot, melyből kieshettek a csatok. Pernon elnevette magát:
– Szerintem nagyon is ismeri.
Renaud nem felelt: nézte a távolodó, karcsú nőalakot, és nem mert hinni a szemének. A szemének, mely ilyen távolságból képtelen volt kivenni a hölgy arcát, de egy belső hang megsúgta a nevét:
– Sancie…? Sancie de Signes! Ő az?
– Valcroze asszony… de nevezhetjük így is.
– Visszajött! Istenem, micsoda öröm!
Basile, aki kezdte úgy érezni, túlságosan megfeledkeznek róla, meghúzkodta a ruhaujját:
– Ő az a hölgy, akit szeretsz?
Renaud mintha álomból ébredt volna.
– Én… nem. Egy… egy barát – felelte azzal az érzéssel, hogy nem az igazat mondja.
A kis csúfság visszatérte túlságosan nagy örömöt okozott ahhoz, hogy egy ilyen egyszerű szóval írja le, de szűkös görög szókincse nem kínált más lehetőséget…
– És ez? – kérdezte Pernon, aki mostanáig nem vette észre a fiút. – Ki ez?
– Ő is… egy barát… és főként a megmentőm!
Trombiták, dobok és üvöltések távoli visszhangja rémítette meg a kikötői tömeget, és fojtotta Renaud-ba a szót. A Nílus felé fordultak, ahonnan a fenyegető lárma áradt: hamarosan feltűnt a négy gálya a folyón, melyek egyike a fogoly királyt hozta… A vitorlás gyorsan távolodott a szélben…
XII. fejezet
Végre, a Szentföld!
– El sem tudja képzelni, mit állt ki a király ezektől a gazemberektől – sóhajtotta Joinville kényelmesebb testhelyzetet keresve a fedélzeti épület lépcsőjén, ahová Renaud-val telepedett. – Ha belegondolok, hogy bemerészelték vonszolni Manszurába, szinte félholtan, csak hogy örömöt szerezzenek egy borzalmas nőszemélynek, a néhai szultán ágyasának. Nevetett, hogy ilyen nyomorúságos állapotban látja. Tudja, szép nő, de szívtelen. Úgy nevetett, akár egy hiéna. Ami a felséges urunkat illeti… csakis csodálatra méltónak nevezhetem a módot, ahogy mindezt elviselte!
– Maga is száz halálon mehetett keresztül egy ilyen aljasságban! Hisz osztozott benne, ugye?
– Nos, én nem voltam ott. Sebesült voltam és beteg, felraktak az egyik hajóra, mely Damiettába vitte azokat, akik nem tudtak lóra szállni. A többiekkel együtt voltam ott, de éppen azelőtt, hogy elfogtak, sikerült a folyóba dobnom az ékszereimet. Kegyetlen dolog volt! Olyan szép tárgyak voltak… és ragaszkodtam hozzájuk!
– Valóban sokat szenvedhetett!
– El sem tudja képzelni, mennyire! És még inkább, amikor elmesélték királyunk kínjait! Ő igazán szent, tudja! Már régóta mondják, de mostanra egészen biztos vagyok benne…! Ha megengedi, felállok és teszek néhány lépést. Elzsibbadt a lábam! Rosszul gyógyult a sebesülésem! Ó, micsoda nyomorúság!
Renaud felállt, és a kezét nyújtotta, hogy segítsen. A champagne-i udvarnagy fájdalmas nyögéssel kinyújtóztatta magas alakját, mely sokat veszített széles kiterjedéséből. Azután kart karba öltve megindultak, óvatos léptekkel, hisz a tenger csúf szürke színt öltött a korlátokon túl, ahova végül kisétáltak. Nem messze előttük a templomosok vezérhajója, melyen a rossz időre készülve lassan bevonták a fővitorlát, szelte a vizet: a vásznat azonnal falapátok váltották fel, akár egy tengeri százlábú végtagjai. Joinville dühödten felmordult:
– A Templom! Mióta kifizették a váltságdíj első részét, tűnődöm, vajon kinek az oldalán állnak! Olyan régóta keleten élnek, hogy közelebb vannak már a muzulmánokhoz, mint a keresztényekhez! Tudja, mi történt, amikor tízezer fontonként lemérték az aranyat?
– Úgy hallottam, hiányzott néhány font.
– Harminc, amit a király Renaud de Vichiers-től, a Templom marsalljától kért, aki mindent irányít, mióta a nagymester Manszurában meghalt. Ő pedig megtagadta!
– Megtagadta? A királytól?
– Nos, igen. Azt állította, hogy a pénzesládák, melyek a fedélzetükön vannak, nem a sajátjaik, hanem magánszemélyek tulajdonai, így nincs joga rendelkezni felettük.
Hajszálon múlt, hogy meg nem fojtottam ezért a válaszért. Ekkor szája sarkában kis mosollyal azt mondta, hogy kölcsön bár nem adhatja, ami náluk van, de nincsenek elegen – hisz csak négyszázan kerülték el a manszurai csapdát –, hogy megakadályozzák, hogy elvegyük tőlük. Azt hittem, gúnyolódik. Elkapott az indulat: lementem a raktérbe, ahol gondosan lezárt nagy ládák sorakoztak. Felragadtam egy baltát, kijelentettem, hogy a király érdekében járok el, és lecsaptam a lakatokat…
Renaud testvér mellkasán összefont karral, furcsa mosollyal nézett, de oda sem figyeltem rá: elvettem, amire szükségem volt, egy garassal sem többet, és átadtam a pénzt a királynak! Mit gondol erről a furcsa eljárásról?