Lajos és Marguerite az egykori palotában rendezkedett be a kikötő mellett, ahol valaha Jeruzsálemi Isabelle királynő és a harmadik férje, Henri de Champagne, majd negyedik férje, Henri de Lusignan élt. Itt élte meg egyetlen szerelmes éjszakáját is Thibaut de Courtenay-vel. Feledhetetlen éjszaka volt, melynek titkát a magányos öreg feljegyzése fedte fel Renaud előtt, s melynek az édesanyja, Mélisande az életét köszönhette. A fiatalember mélységes felindulással fedezte fel a hűs termeket, a jázminnal és rózsával beültetett belső kerteket, a csipkés ablakokat, az értékes kövezeteket, melyeken egykor selymes suhogással siklottak gyönyörű nagyanyja brokát-, szatén- és bársonyruhái. Az, hogy Marguerite ennyire hasonlított Isabelle-re, lázálomszerűvé tette a valóságot. Renaud arról kezdett álmodni, hogy egy éjszaka a szeretett hölgy ajtaja megnyílik, hogy csendben belépjen rajta a szerető, és ez a szerető
ő lesz… Azután kezdődne a varázslat. Olyan biztos volt benne, hogy tudja, hogyan szeretné…
A kikötőben megfigyelte Marguerite és férje viszontlátását. A királyné gyönyörű
volt, finom és kecses a sorozatos szülések ellenére, s ragyogó arcát az átélt megpróbáltatásoknak sem sikerült megkeményíteniük. A király, aki szinte a halálból támadt fel, olyan sovány volt, hogy meggörnyedt a háta, arcára rányomta bélyegét a betegség, de megmaradt furcsa kék szempárja, melynek tekintete mintha mindenki fölött szállna, mindenkinél magasabbra, messzebbre látna, oda, ahová az egyszerű
halandóknak nincs bejárásuk. Lajos felemelte a feleségét, hogy megölelje, amikor az térdet hajtott előtte, azután együtt indultak a palotába, ahol visszaáll köztük a meghittség, melynek gondolata egyre elviselhetetlenebb lett Renaud számára. Ha lesz rá ereje, a király biztosan újra teherbe ejti a feleségét két ima között, hisz egy szent nem szeretkezhet anélkül, hogy ne az élet továbbadása lenne a célja. Marguerite-ra pedig újabb kilenc hónap hányinger, rosszullét és elformátlanodás vár, holott ebben a kék tenger és kék dombok közötti, hófehér városban, mely igazi paradicsom az egyiptomi pokol után, minden szerelemre csábít, olyan szerelemre, amilyet a költők megénekelnek: a beteljesülés csak lassú és édes kibontakozás után következhet a simogatások és varázslatok labirintusában… Vannak asszonyok, akiket szinte kultikusan kell szeretni, de nagyon valószínű, hogy Lajosnak elképzelése sincs az ilyen rajongásról…
Az első este nem tartottak éjszakába nyúló ünnepségeket sem a palotában, sem a városban. Mindenki tudatában volt, milyen állapotban érkeztek meg a lovagok az egyiptomi börtönök, a betegségek, vagy mindkettő poklából. Rövid vacsorát rendeztek, és a királyi pár hamar visszavonult. A champagne-i udvari nagy emberei a Szent Mihály-templom szomszédságában találtak szállást uruknak, egy özvegy takácsné házában, és Joinville felajánlotta Renaud-nak, hogy tartson velük. Elég hely volt kettőjüknek, és a költségeken is megosztozhattak. Fontos részlet volt ez az udvarnagy számára, aki igencsak kifogyott a pénzből. Renaud-nak nem voltak gondjai, hisz mióta a király háznépéhez tartozott, a kincstár gondoskodott szükségleteiről.
Bájos ház volt. Egy sárga homokkal felszórt, fekete levelű rózsaszín babérral és szőlővel beültetett, négyszögletes udvar köré épült, és néhány, viszonylag kis szobából állt, melyek mind befelé nyíltak a kertre, melyet egy nagy, piros vászon védett az égető
napsugaraktól. Aznap este azonban Renaud nem volt álmos. Hagyta, hogy Gilles Pernon és Basile berendezkedjen, s inkább kiment, hogy belélegezze a régóta várt szülőföld levegőjét… és hogy megszökjön újdonsült lakótársa jajveszékelése elől, aki a szárazföldre érve még betegebb lett, mint a hajón volt, s nagyon úgy tűnt, semmi sem jó neki…
Lesétált a partra, és mint Aigues-Mortes-ban, hosszasan járkált, majd leült egy farakásra, hogy elnézze Akrát, melyet innen szinte teljes egészében belátott. Pontosan emlékezett mindenre, amit nagyapja írt a nagy 1191-es ostromról, amikor Franciaországi Fülöp és Oroszlánszívű Richard harcolt Akra megszerzéséért, hátuk mögött a tengerrel, miközben Szaladin hadserege, elvágva az ország belseje felé vezető utat, szintén ostrom alá vette őket. A harangtornyokká alakított minareteket és az újjáépített városfalakat leszámítva Akra nem sokat változhatott. A fellegvár és a Szent János-templom alatt, melyeken az ispotályosok lobogója lengett, hihetetlen fehérségben terült el a város, hiába voltak néha nagyon sötétek a kis utcák egészen a világítótoronyig, melynek tüze éjszaka a hajósokat segítette. Végül a királyi palota és a kolostorok körül az udvarok és kertek sokasága, melyekben fügefák vagy fekete cédrusok emelkedtek…
Olyan sokáig ott maradt, hogy észre sem vette, véget ért az éjszaka. A tenger felől támadó szellő összeborzolta a haját, beburkolta a testét, és bekúszott nyitott inge alá.
Az ég világosodni kezdett, visszatükröződve a nyugodt vízen, mely békésen ringatta a hajókat. Életre kelt a part, a csónakok folytatták a hajók kirakodását Renaud sóhajtva felállt, és kinyújtózott ideje volt megmosakodni és enni valamit…
Az özvegy háza felé tartva elhaladt a Szent Mihály-templom előtt. A harang az első
misére hívott. Renaud későbbre halasztotta a tisztálkodást. Nagyon fontosnak érezte, hogy imában kérje Istent, segítsen megtalálni a keresztet, melyet ebben a földben ástak el. Belépett a templomba.
Az oszlopok vastartóihoz rögzített fáklyák fényében életre keltek a kőbe faragott pálmák, virágok, és felébredt a karzat, ahol egy fiú nagy, piros gyertyákat gyújtott.
Füstölni kezdtek és erős zsírszagot árasztottak, mely bizonyára nem volt kellemes az Úr számára. Szerencsére az úrfelmutatáskor égetett tömjén illata egy időre elnyomta a bűzt.
Tetőtől talpig muzulmánként elfátyolozott nők léptek be, keresztet vetettek, letérdeltek, imádkoztak… Egyikük magára vonta Renaud figyelmét sötét ruhája visszafogott eleganciájával. Ám még a legsűrűbb, a legsötétebb fátyol sem rejthette el Sancie vörös hajának ragyogását…
Egy kortalan, leginkább bizalmatlan és mogorva duennára emlékeztető, mindent szemügyre vevő asszonnyal letérdelt egy párnára, melyet a kísérője tett elé. Nem vette észre Renaud-t, a lovagnak pedig nem maradt ideje felé indulni. Egy kis csengő
hangjára zöld csuhás pap lépett az oltárhoz, és megkezdődött a mise.
Szép elszántsága ellenére Renaud nagyon figyelmetlenül követte. Tekintete újra és újra visszatért a lehajtott fejre, melynek arcát nem láthatta, és ha sikerült is imádkoznia, nagyon hosszúnak érezte az időt. Az Ite missa est-re megkönnyebbült sóhaj szakadt fel belőle, és a szenteltvíztartó mellett várakozó állásba helyezkedett.
Amikor Sancie odalépett, belemerítette a kezét a vízbe, és a lánynak kínálta, aki összerezzent.
– Kegyeskedne megengedni, hogy elkísérjem a palotáig? – suttogta a lovag. –
Beszélni szeretnék magával.
A lány a szemöldökét ráncolta, de egy kézmozdulattal megállította a kísérőjét, aki máris az alkalmatlankodó és úrnője közé helyezkedett.
– Mi mondandója lehet, lovag?
– Menjünk ki előbb, kérem!
– Ha óhajtja.
Kiléptek a még hűvös reggelbe, mely nagyon hamar felmelegszik majd – május volt
–, és egy ideig szó nélkül lépkedtek, sarkukban a duennával. Sancie kerülte a férfi pillantását, és nagy műgonddal rendezgette fátylát az arca körül. Ibolyaszínű volt, akárcsak vastag selyemruhája.