– Öt mérföldre északra Tibériástól? Az egészen közel van…
– Nem értem! Mi köze mindehhez Tibériásnak?
– Majd később elmagyarázom! Most megyek a királyhoz…
– Jó gondolat! Megyek én is! – helyeselt belépve Joinville.
Renaud elfojtotta grimaszát: csak kettőjükre tartozott, amit IX. Lajosnak mondani akart.
– Csakhogy… komoly ügyről szeretnék beszélni vele.
– Én is! – jelentette ki a másik. – Máshol kell elszállásolniuk minket: szemtelenek a cselédek, és ehetetlen ételt tálalnak fel azzal az ürüggyel, hogy nincs elég pénzünk.
Ráadásul nem tudom, maga hogy van vele, de én képtelen vagyok pihenni: az ágyam pont annál a falnál áll, amelyik szomszédos a templommai, ahol harsogva éneklik a Libera me Dominé-t, ahányszor eltemetnek egy halottat, és mintha a város összes halottja itt akarna temetkezni. Ketten jobban felléphetünk! Menjünk!
Nem volt kibúvó, Renaud kénytelen volt beletörődni: ha az udvarnagy végére ér háztartási sirámainak, talán rá is jut majd egy kis idő. Végül azonban egyikük sem tudta előadni az őt érdeklő kérdést: egy tanácskozás kellős közepébe csöppentek. Egy nagyon viharos tanácskozáséba, melyen a szentföldi bárók csaptak össze azokkal a nemesekkel, akik elvben a segítségükre érkeztek. Természetesen ott volt a templomosok és az ispotályosok nagymestere, Renaud de Vichiers és Guillaume de Châteauneuf, valamint a pápai legátus, és bőszen vitatkoztak. Joinville, aki mindennél jobban szerette a szócsatákat, boldogan belevetette magát a hangzavarba, Renaud azonban csak hallgatott.
Azt tárgyalták, mi lesz a megfelelő magatartás, ha visszakapják a kairói foglyokat.
Egy Franciaországból érkezett levél erősen nyugtalanította a királyt: az édesanyja emlékeztette rá, hogy most már hatvanéves, kezd fogyatkozni az ereje, és talán ideje lenne hazatérnie az országba, melyet újabb veszély fenyeget. Angol veszély! A kedves sógor, III. Henrik, az egyik Provence húg férje, nem tudott tovább ellenállni a kísértésnek, hogy rávesse magát Franciaországra, míg Lajos távol van. Portsmouthban nagy megszálló flottát gyűjt egybe.
Másrészről a szíriai bárók, az Ibelinek, a Gibelet-k, a tripoliszi és az antiochiai gróf
– bár birtokuk a felére vagy még kisebbre csökkent – könyörögve kérték a királyt, hogy maradjon: egyedül ő teremthet rendet ebben az országban, a király nélküli királyságban, mely leginkább anarchikus köztársaságra emlékeztet, ahol mindenki azt csinál, amit akar, és nem törődik a többiekkel.
– Arra van szükségünk, hogy királyi kezébe vegye az országot, felség. Ha elmegy, elveszünk a mostani megosztottságban, és a szaracénok, akik tudják ezt, egyenként fognak megtámadni, ahogy erőtlenek vagyunk.
– Csak akkor támadnak meg, ha nem vagyunk olyan bölcsek, hogy kiegyezzünk velük – vágott vissza Renaud de Vichiers. – Szaladin unokaöccsei uralkodnak most is Aleppón, Moszulon, Damaszkuszon, és gyűlölik az egyiptomiakat, épp ugyanannyira, mint mi. Szükségük lesz ránk, ahogy nekünk is szükségünk van rájuk…
– Nagymester – vörösödött el a király dühében –, azt hittem, Cipruson megértettem magával, hogy semmiképpen sem akarok összefogást a hitetlenekkel.
Felérne azzal, hogy átadjuk nekik az országot, Isten ne adja! Tudom, hogy ha távozom, maguk azonnal kitárják feléjük a karjukat, és átadják magukat a hosszú, filozofikus tárgyalásoknak az ő nyelvükön, melynek írásbeliségét oly nagyra értékelik. Nem fogom hagyni!
– De felséges bátyám – avatkozott közbe Alphonse d'Anjou –, gondoljon a sok száz lovagra és katonára, akit elveszítettünk! Gondoljon azokra is, akik megmenekültek, és akik már csak arra vágynak, hogy hazamenjenek, és rendbe hozzák ügyeiket, de leginkább egészségüket. Gondoljon az édesanyánkra!
– Az édesanyánk egyedül is a legjobb uralkodó – vágott vissza Lajos. –
Szembenézett már nagyobb gaztettekkel is angol rokonunk részéről…
– Akit egyébként őszentsége a pápa kérésemre rendreutasíthat, és rávehet, hogy maradjon otthon, ha nem akarja a kiátkozást kockáztatni, amiért egy olyan országra támad, melynek királya keresztes háborúban van… – tette hozzá a bíboros legátus.
– Végül – szólt bele Joinville is, aki egy ideje hiába próbálta hallatni a hangját –, a király nem okozhat csalódást ennek a jó népnek, mely oly szépen és nagylelkűen fogadja. Nem értenék meg, hogy az, akibe minden reményüket fektették, ha visszanyeri egészségét és kiváltja a foglyokat, magukra hagyja őket…
– Nem törődne inkább azzal, ami magára tartozik – morogta a templomos. –
Egyfolytában nyög és siránkozik, mégis itt akar maradni! Igaz, a király enged minden kérésének…
– Ó!
Ebben a hangnemben a beszélgetés majdnem veszekedéssé fajult, amikor Vichiers
„mohó csikónak” bélyegezte Joinville-t, ahogyan a Szentföldön született frankokat elítélőleg nevezték. Az udvarnagy azonban visszavágott:
– Inkább legyek csikó, mint elgyötört gebe, mint maga! – vágta az arcába.
A két férfi kivonni készült kardját, de a király közbelépett:
– Elég ebből! Parancsoljuk, hogy maradjanak nyugton… minden téren! – tette hozzá jelentőségteljes pillantással Vichiers felé. – A következőképp határozok: akik haza akarnak menni, megtehetik. Mi, akik azért jöttünk, hogy felszabadítsuk a szent helyeket, és lehetővé tegyük a zarándokok számára, hogy nyugodtan imádkozhassanak, maradunk, ameddig kell a királyság újraszervezéséhez és a védelmi rendszerek, falak és erődítmények újjáépítéséhez. Vissza kell állítani az északi frank kerítést is, kibékítve az antiochiai-tripoliszi hercegséget az örmény királyságokkal…
– Nem lesz rá ideje, felség! – nevetett keserűen Vichiers. – Az iszlámnak olyan fegyverei vannak, melyeket ön nem ismer: a Hegy Öregje önre zúdítja az asszaszinjait, és itt fog meghalni, anélkül, hogy bármit is megoldott volna. Talán előbb még a királyságát is elveszíti! De bizonyára nem tudja, kicsoda a Hegy Öregje – tette hozzá megvető mosollyal.
Eudes de Cháteauroux, a legátus rémülten közbe akart lépni, de a király csendet parancsolt. Felállt, és magas, karcsú alakja jó egy fejjel a nagymester fölé magasodott:
– Többet tudunk róla, mint gondolná, Renaud de Vichiers testvér. Így azt is tudjuk, hogy félre akar vezetni, amikor az iszlám szolgálatában álló asszaszinokkal fenyeget. A Hegy Öregje a Bagdadban vagy Kairóban gyakorolt iszlám ellensége. Tanulmányoztam az összes irányzatot. Magának ellenben van mitől tartania, hisz a gyűlölet, melyet kölcsönösen táplálnak egymás iránt, nem huny ki egyhamar… Mondja meg, ha tévednénk!
A nagymester dühösen elhagyta a tanácstermet Hugues de Jouy-val és az őt kísérő
testvérekkel. IX. Lajos félmosollyal pillantott utánuk, mely különös módon megkeményítette arcát.
– Nos, így határoztam, uraim! – mondta végül felemelve a hangját, hogy mindenki pontosan megértse. – Itt maradunk, hogy rendet tegyünk, helyreállítsuk a békét és a biztonságot a zarándokutakon.
Renaud reményteljes örömmel figyelte a szócsatát a király és a nagymester között.
A történtek után jobbak az esélyei, hogy meghallgatásra talál Roncelin del Fos elleni panasza. Követni akarta a királyt a lakosztályába, miután Lajos lezárta az ülést, de Geoffroy de Sergine, aki a manszurai tragédia óta szigorúan vigyázott a felséges személyre, útját állta.