Renaud azonnal felismerte, nem is annyira a csillogó páncél felett viselt vörös keresztes köpenyről, hanem a szívében eluralkodó haragról. Roncelin de Fos volt. Ha a templomos a meglepetés hatására számított, tévednie kellett: amint meglátta Safedet, Renaud megsejtette, hogy végre találkozik vele. Megvetően vetette oda:
– Mennyi óvintézkedés a találkozáshoz, melyre napok óta törekszem! Az én ízlésem szerint egyszerűbb lett volna kijönnie a párbajpástra, ahová a marsalljánál hívtam, de mivel ez itt inkább gyanús, alvilági hely, nem csodálom, hogy jobban kedveli. Ám legyen! Vonja ki a kardját, és küzdjünk meg!
– Nem ezért vagyunk itt, heves, ifjú kiskakas, hanem hogy egy fontos ügyről beszéljünk. Vagy talán elfelejtette a kapott üzenet tartalmát?
– Madame de Valcroze elrablását? Elhittem, egészen addig, míg magát meg nem 23 Keresztény hitre tért kisegítő katona
láttam, de most úgy gondolom, egyszerű csalétek volt, hogy idejöjjek. Mégis örülök neki. Eleget beszéltünk: küzdjünk meg!
– Csalétek? Gondolja?… Nos, akkor nézze meg!
Roncelin felvette az egyik fáklyát az asztalról, meggyújtotta a gyertya lángjánál, és Renaud előtt megindult a barlang mélye felé. Magasba emelte a fényt:
– Nézze!
Renaud meglátta a szalmán fekvő Sancie-t, összekötözött kézzel és lábbal, a csinos zöld ruhában és aranypaszománnyal szegett kis köpenyben, melyben néhány napja látta. Ha félt is, nem mutatta. Csak tágra nyílt szeme beszélt helyette, és Renaud sosem hitte volna, hogy ilyen hatalmas ez a szempár: két megfejthetetlen mélységű, ragyogó tó, melyből könnyek csorogtak, ahogy felismerték őt. A lány azonban egy szót sem szólt. Nem tehette: tulajdon fátylával tömték be a száját.
– Istenem! – kiáltott fel Renaud. – Maga rabolta el? Ezt merte tenni?
Sancie-hoz akart ugrani, hogy kiszabadítsa, de Roncelin kinyújtotta a karját, és a fáklya elállta az utat, olyan közelről, hogy a láng majdnem elérte a ruha selymes anyagát, mely enyhe égett szagot kezdett árasztani:
– Még sokkal többet is meg mernék tenni a Templom dicsőségére! Ez a nő, ahogyan maga is, csak egy kis bábu a sakktáblámon a játszmában, melyet Lajos király és az övéi ellen folytatok.
– Magasra tör, barátom! – füttyentett Renaud.
– A francia király meg merészelte volna sérteni sir…
– Úgy tett, mintha keresné a nevet – Roncelint…? Ugye így hívják? Illusztris személyiség, igazán! És miféle sértésben volt része?
– Majd később elmondom. Ha jónak látom. Vagy talán nem is… Most másról kell beszélnünk. Az okról például, mely ide juttatta a hölgyet.
– Aljasság őt felhasználnia, mégis jobban örülök, hogy itt látom, és nem útban egy emír háreme felé… Elég lesz kiszabadítanom, miután megöltem magát.
Renaud gyors volt, akár a villám: kardját lándzsaként előreszegezve rárontott Roncelinre, és át is döfte volna, ha a férfi, sokkal inkább ösztönösen, mint tudatos akarattal, odébb nem lép. Támadójának így maradt ideje megfordulni és újra lecsapni.
A barlang sötétségéből négy szolga ugrott elő, megragadták megveszekedett védekezése ellenére is. Néhány pillanattal később összekötözött kezekkel vitték vissza a barlang első részébe, az asztal elé, melyhez ellensége leült.
– Tényleg idiótának tartasz! – sóhajtotta Fos. – Gondolhattad volna, hogy azért hagytam meg a kardodat, mert megtettem a szükséges óvintézkedéseket. No de elég a fecsegésből, fordítsuk komolyra a szót! Sejtheted, pontos oka van annak, hogy ennyi mindent megteszek. A templomosoknak nem céljai hölgyek elrablása, kivéve, ha azok hasznosak lehetnek számukra. Ez a nő pedig cserealap a számomra.
– Mihez?
– Az Igazi Kereszthez. Egyedül te tudod, hol ásták el!
Renaud hallgatott, próbálta megérteni, mit keres az Igazi Kereszt ebben az ügyben.
– Miből gondolja? – suttogta végül.
– Ugyan, hát a kéziratból! Thibaut de Courtenay kéziratából, melyet megtaláltam –
és elolvastam! – a joignyi parancsnokságon. Azért mentem oda, hogy átnézzem az archívumot, és lássam, mit hagyhatott maga után az a vén róka Adam Pellicorne.
– Magának nálam is jobban kellene tudnia, hogy a templomosoknak nincs semmijük, és semmit sem hagynak haláluk után…
– Tudom, Adam testvérnek mégis birtokában volt a rend legnagyobb kincse, hisz ő
hozta el a Szentföldrőclass="underline" a törvénytáblák, melyeket Isten saját kezűleg írt, s melyek nem voltak a frigyládában, amikor Hugues de Payns és a szegény lovagjai elvitték Franciaországba. Senki nem tudja, hol van most a frigyláda, és azt reméltem, valami írásos nyomot találok. De nem hagyott semmit, semmit! – tört ki dühösen Roncelin.
– És senki nem tud róla semmit? – kérdezte Renaud, akit akarata ellenére is magával ragadott ez a történet, mely visszaröpítette a kézirat világába.
– Adam testvér nem rejtegethetett egyedül egy ennyire fontos kincset, ráadásul biztosan beavatott valakit a titokba! A nagymester…
– A nagymester? Ő, Adam Pellicorne volt a nagymester, szerencsétlen ostoba! A titkos nagymester, aki nem tartozik elszámolással senkinek, még a pápának sem! Tehát ezt akartam megtudni, de Thibaut testvér kézirata más titkot fedett fel előttem: azt, hogy a hattini csata pokla előtt a rend marsallja megparancsolta, ássák el a keresztet egy olyan helyre, melyet csak két templomos ismer. Az egyiküket másnap megölték, a másik azonban tovább élt, s vele együtt a titok is. Ezen a ponton egyértelmű a kézirat!
– tette hozzá Roncelin feje fölé emelve mutatóujját, amitől úgy festett, akár egy őrült próféta.
– Csakhogy… hiányzik néhány oldal!
– És ezeket a hiányzó oldalakat kerested az elfeledett toronyban, te nyomorult! –
mordult fel Renaud, aki egy csapásra mindent megértett. – És annyira kerested, hogy még a sírt is kikutattad, nem féltél a szentségtöréstől…
Fos megvonta a vállát, és tekintetébe visszatért a fakó szürkeség:
– A halottak, halottak, egy egyszerű látogatás nem zavarhatja őket. Ha ott jártál, láthattad, hogy nagyon gondos voltam.
– Talán mondjak köszönetet? – csattant fel felkavarodó gyomorral Renaud. –
Máglyát érdemel, aki megszentségtelenít egy sírt!
– Ó, a nagy szavak! Fogd vissza magad kissé, kölyök, mert tőled akarom megtudni, mi áll a hiányzó lapokon.
– Nagyon homályos volt. Nem is emlékszem rá…
– Igazán? És azt gondolod, ezt elhiszem?
– Miért ne? Az emlékezet törékeny. Thibaut testvér többet dicsőíti a keresztet, mint amennyi részletet közöl a helyéről… melyet talán azóta ki is raboltak. Majdnem hetven éve már a hattini csatának… lehet, hogy valaki megtalálta a keresztet…
Fos hirtelen elvesztette a hidegvérét, egészen közel hajolt foglyához, aki így érezhette fokhagymától bűzlő leheletét:
– Márpedig én azt mondom, nem! És azt mondom, odavezetsz. Nincs messze.
Megmutatod nekem a helyet, és ásni fogsz, ásol akár addig, míg le nem kopik a bőr a kezedről, és megtalálod! Különben…
– Különben? – fordította el a fejét Renaud egy grimasszal.
– Különben a barátnőd – barátok vagytok, nem igaz… vagy talán több is –
Damaszkuszba megy, a nagy fehér városba, hogy al-Nazir Juszuf malik, Szaladin unokája kéjét szolgálja – ami nem semmi, ismerd el…
– Kiadna egy keresztény hölgyet egy hitetlennek? Ez megbocsáthatatlan bűn!