– Szegény ártatlan lélek! Bőven vannak keresztény hölgyek, akik önként átadták magukat. Például az anyád…
Az őröknek ismét vissza kellett fogniuk Renaud-t, aki kötelékei ellenére ellenségére akarta vetni magát…
– Nyomorult! A pokolban fogsz égni az idők végezetéig! Hol van a lovagi esküd?
– Éppen a megfelelő szót használtad: ég! Elégették a lovagi eskümet azon a baljóslatú napon, amikor Isten ege alatt a francia király fegyveresei, akinek állítólagos szentségét oly nagyon tiszteli birka népe, több mint kétszáz embert, férfiakat, nőket és öregeket vetettek bele a Montségur domb oldalában ásott tüzes árokba! Figyelj jól, Renaud de Courtenay! A megégetett katárok között ott volt a várúr felesége, Corba de Perella, és a lánya, Esclarmonde… egy kecses, szép, gyengéd angyal… Tizenhat éves volt… és szerettem! Láttam, ahogy beledobják a tűzbe, és lelkem üdvére megesküdtem, hogy megfizettetek a véres könnyekért Lajos királlyal, és elpusztítok mindent, ami csak kedves számára az életben…
Renaud döbbenten, iszonyattal, s egyben különös szánalommal nézte ezt a gyűlölettől sugárzó férfit, akinek kétségbeesésében mégis volt valami megindító… Hogy megnyugtassa, és talán megkímélje Sancie-t, arra gondolt, hogy jót tehet, ha beszélteti, és megkérdezte:
– Akkoriban már templomos volt?
– Akkoriban? Nem volt az olyan régen. Tavaly márciusban volt hat éve, hogy elkövették azt az aljasságot. A hónap tizenhatodik napján…
Éppen aznap, amikor Párizsba indultam – gondolta magában Renaud, aki számára olyan szép reményekkel teli volt az a nap, hogy megőrizte emlékezetében a dátumát.
Hangosan azonban csak annyit mondott:
– Voltak templomos házak azon a vidéken, ahol annyira harcoltak az eretnekség ellen?
– Elég sok volt. A rend jól megvetette a lábát Foix és Toulouse grófok, Trencavel vikomt birtokain.
Az állítólagos eretnekek sosem zavartak, éppen ellenkezőleg. Szép és tiszta volt a hitük, példás életet éltek, és megismertük őket… Egy nagybátyám miatt, aki előttem ott élt, két éve a foix-i parancsnokság tagja voltam, ahol lelkesen tanultam, amikor elkezdődött Montségur végeérhetetlen ostroma. Az utolsó hónapokban ott szorultam, olyan körülmények között, melyek nem tartoznak rád. Akkor pillantottam meg Esclarmonde-ot. Érte, egyetlen mosolyáért kész voltam mindent odaadni, mindent megtagadni… és azok közé tartoztam, akik segítettek a végső támadás előtt kijuttatni a kastélyból azt, ami a katárok igazi kincse volt: az írásaikat, a szent könyveiket, a hitük leírását… nem féltettem Esclarmonde-ot, mert amikor elmentem, nem tartozott a katárokhoz. Ahogyan az apja, Raymond és a nővére sem. Egyedül az anyjuk lett
„tökéletes”, ahogy ők nevezték, és később megtudtam, hogy az utolsó éjszakán Corba de Perella meggyőzte a lányát, hogy vegye fel a consolamentumot, az egyetlen szentségüket, hogy örökre megőrizze a tisztaságát, magával víve azt a halálba. És tönkretett kastélya küszöbéről Raymond de Perella, a lánya és a veje, Gerard de Mirepoix látták, amint megláncolva elvezetik őket az ösvényen, melynek végén a máglya lángoló pokla állt. Az anya támogatta a lányt, aki enyhén – ó, egészen kicsit –
sántított. Én is láttam őket…
Hirtelen elhallgatott, és megrázta magát, mintha rossz álomból ébredne.
Bizonytalanul végigsimított a homlokán, a hangja azonban nem remegett, ahogy felmordult:
– Miért mondom el neked mindezt? Mintha megérthetnéd…
– Talán. Az a felfedezés lep meg leginkább, hogy képes vagy szeretni. Csakhogy általában a szerelem jobbá tesz. Feltéve persze, ha kölcsönös… És az a lány biztosan nem szeretett téged!
– Mit tudsz te erről?
– Ilyen fiatalon a borzalmas halált választotta! A boldog szerelem nem fogadja el ilyen könnyen az önfeláldozást.
– Pedig szeretett… lélekben! A test undorral töltötte el.
– Te viszont akartad őt? Azt hiszem, most már értem… Inkább meghalt, mint hogy elbukjon. Szép..: de ez még nem ok rá, hogy az egész világra haragudj!
– Nem is az egész világra. Kevésbé gyűlölöm azokat a mocskokat, akik meggyújtották a máglyát, mint azt, aki megparancsolta! A még meleg hamvak felett, melyeket az arcomba sodort a szél, megesküdtem, hogy bűnéhez méltó bosszút állok rajta. Ezért akarom a keresztet, melyre oly büszke lenne: mindenfelé magával vinné, és gondolom, azt tervezi, hogy nemsokára nagy pompával eljön érte!
– Nem ismeri a titkot… Egyedül Artois gróf tudta.
– Különben már a helyszínen lenne, mezítláb, forró könnyeket hullatva, személyesen ásva a földet? Nos, ettől a nehézségtől megkíméljük, mások várnak még rá. Eleget beszéltünk. Kapsz enni, hogy erőre kapj, és amikor besötétedik, elmegyünk a Hattin-szarvhoz…
Talán hogy elkerülje a további beszélgetés kísértését, Roncelin néhány rövid, torokhangú parancsot vakkantott, majd távozott. Az emberei felszolgálták a fogolynak az ígért ételt, majd leültették a fal mellé, ahol kikötötték egy karikához. Felesleges volt az övi intézkedés, hisz alighogy befejezte az evést, ellenállhatatlan álmosság tört Renaud-ra. Éppen annyi ideje maradt, hogy megértse, valamit kevertek az ételébe, máris aludt. Amikor felébredt, mégsem volt ködös az agya: Megint esteledett, és indulni készültek. Még mindig háta mögött összekötözött kézzel felültették a lovára l melyet az egyik turbános a kantáránál vezetett.! Roncelin de Fos azt a lovat irányította, melyen Sancie ült, sűrűn elfátyolozva, de elöl összekötözött kézzel, hogy kapaszkodhasson a nyeregben.
– Miért hozza őt is? – kiáltotta Renaud. – Muszáj tovább gyötörni?
Látta, hogy a lány felé fordul, de nem szól. Valószínűleg a fátyol alatt még mindig be volt kötve a szája.
– Mert ha a szemed előtt van, jobban engedelmeskedsz a parancsaimnak. A jelenléte eszedbe idézi, hogy mi vár rá, ha nem engedelmeskedsz…
– Engedelmeskedem… de legalább hagyd lélegezni! Betömöd a száját, sűrű a fátyla…
– Nyugodj meg. Csak az akaratom zárja le a száját. Tudja, mi lenne, ha megszólalna… És neked is azt tanácsolom, hallgass. Gyerünk!
Megindult a kis csapat élén, dél felé vették az irányt. Ismét belemerültek a hegyek világába, melyek várfalakként emelkedtek a Tibériás-tó körül, melynek türkizkék felszínét Renaud még megpillanthatta a teljes sötétség beállta előtt két hegyvonulat között. A sivár vidék szigora éles kontrasztot alkotott a „galileai tenger” burjánzásával.
Krisztus idejében idevonzotta azokat, akik közelebb kívántak kerülni Istenhez. Csak csupasz sziklákat, kiszáradt fűcsomókat láttak, melyeknek illata a naptól átmelegedve még mindig az esti levegőben úszott. Órákig tartott, míg megtették az öt mérföldet, mely elválasztotta Safedet attól a ponttól, ahol Renaud-nak ásnia kell majd. Ezalatt végigkutatta emlékezetét a támpontok után, melyeket Thibaut adott a halála előtt, s melyek természetesen nem szerepeltek a kéziratban. A két lap kitépésével Renaud mindössze egy homályos utalást tüntetett el, mert még azt is soknak találta: a marescaliai romos épületet, a göcsörtös akáciát, melynek odvába Thibaut a Próféta Pecsétjét rejtette egy pillanattal azelőtt, hogy bekapcsolódott volna a kétségbeesett rohamba, melyet a keresztesek indítottak a halál felé Szála katonáinak görbe kardjai és nyilai veszedelmében… Ha a környék nem változott sokat, biztos volt benne, hogy könnyen megtalálja a sírt, melybe az Igazi Keresztet rejtették…
Többórányi út után látta, hogy megérkeztek, és semmi nem változott. Habozás nélkül felismerte a Hattin-szarvat: két ikercsúcs egy tágas mélyedés körül, mely egy egykori vulkán krátere volt. Itt állt Guy de Lusignan, az utolsó Jeruzsálemen uralkodó király seregének utolsó tábora. 1187. július 3-án… A hold magasan állt, ragyogó fényében aznap este túlviláginak hatott a táj, és Renaud-nak le sem kellett hunynia a szemét, hogy képzelete benépesítse a sivatagot… Ott volt a nagy frank hadsereg, pompásan, a páncélok vasa felett lengő díszes köpenyek susogásában. Hallotta a sodronyingek recsegését, a lovak lassú léptét, akiket kimerített az éjszaka sem csillapuló pokoli hőség és a vízhiány. A sephoriai kutak óta nem ittak. Szaladin gondoskodott róla, hogy minden kút száraz legyen, még a marescaliai erődé is, az utolsó reménységé, melynek leomlott falait Renaud tisztán kirajzolódva látta egy torony maradványainak lábánál. Odalent azonban ott volt a tó, a szerencsétlenek látták vizének csillogását, s hatalmas volt a kísértés, hogy odafussanak hozzá. Köztük és a friss víz között azonban ott állt Szaladin serege. Azután tűz növelte kínjaikat, amikor a szultán megparancsolta, hogy gyújtsák fel a bozótot a szarvhoz emelkedő hosszú lankán. Meg kellett várni, míg kialszik, csak azután indulhattak a hősies, csodálatos, de reménytelen rohamra Isten katonái Allah nyilai és szablyái ellen…