– Nos, itt vagyunk – mondta Roncelin de Fos. Kemény, reszelős hangja végigjárta Courtenay feszült idegeit. – Merre induljunk?
– A romok felé… volt ott egy kút.
– Egy kiszáradt kút, tudom, de azután?
– Az Igazi Keresztet öt templomos lovag gyűrűjében, akik állva, nagy kardjukra támasztott kézzel őrizték, a kút mellett állították föl.
– Ott ásták el? Meglepne. Arra már kerestem.
– Ebben az esetben miért kérdezi? Nem, természetesen nem ott, és csak két templomos kapta a parancsot, hogy rejtsék el, nehogy a hitetlenek kezére kerüljön.
Megesküdtek, hogy sosem fedik fel a titkot, még kínvallatás alatt sem. Csakis Jeruzsálem királyának vagy a Templom nagymesterének árulhatták el. Geraud testvért néhány órával később megölték…
– És Thibaut de Courtenay gőgjében megtartotta magának a titkot – nevetett föl gúnyosan Roncelin. – Most azonban eljött az idő, hogy kiszabadítsuk az ereklyét a föld fogságából! Mutasd az utat!
– Menjünk a romok felé…
Hajnalodni kezdett, ahogy a toronyhoz értek, s a bizonytalan fényben szürkeségbe olvadtak a tárgyak, de Renaud hamar megtalálta, amit keresett, és elfojtotta megkönnyebbült sóhaját: istennek hála az öreg akácia, bizonyára még göcsörtösebben, mint valaha, ott állt a helyén. Egyedül emelkedett egy fennsíkon, az egyik szarv lejtőjén. Renaud Roncelinhez fordult:
– Nincs messze – mondta –, de amint felkel a nap, hamar forróság lesz. Sancie asszony már így is sokat kínlódott. Le kell szállítani a nyeregből, és le kell ültetni az öreg falak árnyékába…
Szemmel látható volt a lány fáradtsága. Karcsú, mindig szálfaegyenes alakja előredőlt. Roncelin leszállt a nyeregből, megindult felé, és mondott neki valamit, amit Renaud nem hallhatott. Azután az egyik emberét szólította, aki átfogta a derekát, és oda vezette, ahová a jelenetet nyugtalan pillantással követő lovag javasolta.
– Fáradt, de nem beteg – jelentette ki Fos. – Ali gondoskodik róla, és itt marad mellette. Ad neki innivalót és datolyát is. Most elég a szóból és az elvesztegetett időből!
Vezess!
Majdnem olyan könnyedén, mintha nem lenne összekötözve a keze, Renaud leugrott a nyeregből.
– A lovaknak is árnyékban kell maradniuk – jelentette ki. – Oldozz ki!
– Igaz is! Ásnod kell! – vágta el a kötelet a másik. Az ásót és lapátot hozó szolgákkal a nyomában
Renaud megindult a fennsík felé, majd odalépett az akáciához, és mielőtt körüljárta volna, megtapogatta a kérgét. A fa a több mint hatvan év alatt megnőtt, és másznia kellett, hogy elérje az ágvillát, melyben egykor Thibaut elrejtette a Próféta Pecsétjét. Tudta, hogy az iszlám értékes kincse már nincs ott, Thibaut odaajándékozta a Hegy Öregjének, köszönetképpen a vendéglátásáért és a segítségéért. Mégis talán gyerekes szükséget érzett, hogy megérintse a rejtekhelyet.
– Mit csinálsz ott fönn? – türelmetlenkedett Fos. – Gyere le, és láss munkához.
Minél tovább vársz, annál melegebb lesz!
Felé nyújtott egy lapátot, melyet Renaud vállat vonva elvett: megtalálta a támpontokat, melyeket Thibaut halála előtt szóban adott, és tudta, hogy a fa árnyéka megvédi majd. Komótosan levetette vaslapokkal megerősített, erős szövettunikáját, melyet övvel összefogott zubbonya alatt viselt, amikor nem csatába indult. Fos nyugtalanul elvágta a zsinórjait a tőrével, s mozdulatával átvágta az ing madzagját is.
– Ez mi? – kapta el, amit Renaud mindig a ruhája alatt viselt: a kis pergamentekercset, mely egy bőrszíjon a nyakában lógott.
– Azt hagyd! – mordult föl a lovag. – Ne viselkedj úgy, mint egy gazfickó!
A kés átvágta a szíjat, a templomos kigörgette a lapot, és elnézegette egy darabig, miközben megparancsolta, hogy tartsák erősen a foglyot. Gonosz öröm villáma cikázott át hideg szürke szemében, mely általában semmiféle érzelmet nem tükrözött.
Renaud hiába próbált kiszabadulni a pribékek szorításából.
– Add vissza azt a képet! – kiáltotta. – Számodra semmit sem jelent! Nekem nagyon értékes!
– Azt elhiszem. Szíved hölgye?
– Nem. Egy rokonom…
– Egy rokonod, aki királyi koronát visel? Kivel akarod elhitetni? Különösen, hogy Lajos feleségére hasonlít!
– A lelki üdvömre esküszöm, nem ő az!
– Akkor a kárhozat vár rád! Elkényeztetsz, Courtenay! Ennyit nem is reméltem…
Áss, ha nem akarod, hogy a kis barátnőd fizessen meg a lázadásodért!
Renaud kétségbeesetten látta, hogy a templomos néhány lépést távolodva az erszényébe rejti a tekercset. A szolgák elengedték, és az egyikük a földre mutatva ásót nyomott a kezébe. Hatalmas volt a kísértés, hogy a férfi hátába vágja a szerszámot, Roncelin azonban máris nevetve fordult vissza:
– Ugyan! Talán visszaadom… ha elégedett leszek veled.
Renaud kénytelen volt engedelmeskedni. Dühödt szívvel egy téglalapot rajzolt az ásó hegyével, melynek mérete körülbelül megegyezett az Igazi Kereszt hosszával, melyről tudta, hogy értékes tokjával együtt ásták el. „Körülbelül három láb mélyre” –
mondta Thibaut. Óvatosan látott munkához, nehogy egy erősebb vágással megsértse az arany és drágakő burkot, melybe a szent fát foglalták. Ahogy dolgozott, egyre nőtt a haragja, és egyre jobban várta, hogy munkája végére érjen. Mégis hiába ásott, semmit sem talált, egyetlen darabkát sem, még a selyemből sem, melybe beburkolták. Több mint egy órája ásott, folyt az izzadság a hátán, a karján, a homlokán, a haján. Semmi, még mindig semmi! Megmagyarázhatatlan!
Roncelin meglepően türelmes volt:
– Állítólag a tárgyak vándorolnak a föld alatt – jegyezte meg kéjesen. – Talán itt is ez történt? Vagy nem a jó helyen próbálkozol? Próbáld megnagyobbítani a gödröt.
Hacsak nem akarsz becsapni!
– Miért tenném? – morogta Renaud. – Semmiféle segítséget sem kaphatok, és őrültség lenne fölöslegesen kifárasztanom magam! Ha nem lenne a kezében Sancie de Valcroze, sosem hagytam volna, hogy ide hozzon, mert az apám egykor megesketett, hogy a királynak adom át a keresztet, és semmi esetre sem egy templomosnak!
– Nocsak? Különös elvárás! Nem a templomosok voltak mindig is az Igazi Kereszt hűséges őrzői a csatákban? Ok hozták el a Szent Sírból, ők emelték magasba a csatában, hogy mindenki láthassa, elsősorban a haldoklók. Ok vitték vissza, és adták át a pátriárkának is. Az apád adott valami magyarázatot?