– Nem. Nem maradt rá ideje. Elérte a halál… csak annyit tudok, hogy annak ellenére, hogy a Templomhoz tartozott, bizalmatlan volt vele szemben. Nem tudom, miért…
Roncelin feléje nyújtotta az egyik kulacsot:
– Igyál! Szomjas lehetsz. Aztán folytasd! Itt kell lennie valahol annak az átkozott keresztnek!
Renaud, aki éppen nagy kortyokban ivott, majdnem megfulladt, elejtette a kulacsot, melyből az arcára folyt a víz, és sietve keresztet vetett:
– Átkozott? Ez istenkáromlás!
– Elég ebből! Áss tovább!
Most már két szolga segítségével Renaud ismét dühödten ásni kezdett. Az ágak védelme ellenére nehéz volt elviselni a nap erejét. Sajgott a teste, vérzett a keze az ásó nyelén. Végül mély és széles árok húzódott a fa körül… melyben semmit sem találtak!
Renaud-t letaglózta a fáradtság és a csalódás: bár irtózott attól, hogy a nyomorult Roncelin kezébe adja a keresztet, annyit álmodozott a pillanatról, hogy egyedül vagy Robert d'Artois-val kezébe veheti, és feltámasztva ismét felkínálja a Szentföld népei imádatának, akik új reményt és főleg vitézséget meríthetnek belőle!
Nem szégyellte könnyeit, és oda sem figyelt Fos haragos kiabálására, aki azzal fenyegetőzött, hogy felásatja vele az egész egykori krátert a Hattin-szarv csúcsáig.
Egyszer csak egy lassú, nyugodt és hihetetlenül csitító hang hallatszott:
– Megkérdezhetem, mi az oka, hogy reggel óta ásnak az akácia körül?
Egy öreg állt ott. Egy aggastyán, botra támaszkodva aszott testével, melyet meggörnyesztettek az évek. Félig kopasz fejéről hosszú ősz haj hullott alá, ahogyan ősz volt a szakálla is. Nap- és szélcserzette arca csupa ránc volt, szája hézagos fogsort mutatott, megfakult kék szeme tágra nyílt, s rongyaival, melyek alig takarták, úgy festett, akár egy őrült.
– Nem tartozik rád! – mordult fel Roncelin összefont karral, szigorú tekintettel. –
Először is, ki vagy?
– A Templom keresztjét viseled a válladon, de a beszéded nem igazi templomosé.
Nem azt követeli meg a szabályzat, hogy udvarias légy mindenkivel, még a legszegényebbel is?
– Mit tudhat erről egy öreg koldus, akinek elment a józan esze a magányban?
– Eleget ahhoz, hogy emlékeztesselek: minden lovag, aki nem szépen szól, bűnt követ el. Nem lehetsz igazi templomos, így nem is érdekelsz…
Habozó léptekkel megfordult, és Roncelin majdnem a földre döntötte, ahogy megragadta lila erektől átszőtt, sovány karját:
– Nem igazi? – üvöltötte. – Roncelin de Fos testvér vagyok, és parancsnok a rangom, bár nem tartozom egyik parancsnoksághoz sem: az a feladatom, hogy összekössem őket. Ez elég, hogy megtanítsalak a tiszteletre?
– Nem, mert ha így van, a Templom sokat változott.
Látva, hogy Roncelin megütni készül az aggastyánt, Renaud előreugrott, és kiszabadította a kezébőclass="underline"
– Maga tartozik tisztelettel az idős korral szemben, ha másért nem is. Nem érti, hogy csakis egy maguk közül való tudhat ennyit? Bocsásson meg neki, uram – folytatta tiszteletteljes gyengédséggel –, de ez a testvér súlyos csalódás hatása alatt van… mint magam is. Hajlandó lenne elárulni, kicsoda? Az én nevem Renaud de Courtenay, lovag és IX. Lajos király fegyvernöke.
– Courtenay? Milyen különös! Az Igazi Kereszt egyik utolsó őrzőjét is így hívták. Ő
volt az egyike annak a kettőnek is, akik elrejtették a nagy csata előtt…
– Honnan tudja? Ott volt? – vetette fel Renaud gyors fejszámolás után. – Nagyon idős, ugye?
– Igen, és a katasztrófa idején egészen fiatal voltam. Frissen felavatott templomos.
Aymar de Rayaq volt a nevem…
– Elmenekültél? – biggyesztette le megvetőn a száját Roncelin. – Ezért vagy még életben?
– Nem, nem menekültem el. A lovam mentett meg a mészárlásból. A csata legelején megbotlott egy gyökérben, és levetett a hátáról. Fejjel nekirepültem egy sziklának. Az iszonyú hőség miatt nem viseltem sisakot. Sokáig eszméletlen voltam, és amikor magamhoz tértem, lázam volt, és nem emlékeztem semmire, még a nevemre sem. Egy öregember ápolt. Egy remete, aki egy közeli barlangban élt. Dzsemalnak hívták, és Allahhoz imádkozott, de jó és részvétteljes ember volt. Ápolt, szinte meggyógyított. Azért mondom, hogy szinte, mert hosszú évekbe telt, míg visszatért az emlékezetem… de megszoktam a vad életet. Dzsemal meghalt, én itt maradtam. Öreg barátom mesélte el a tibériási katasztrófát…
Roncelin szeme egyre érdeklődőbben ragyogott föl. Egy kérdés égette a nyelvét, és gyorsan ki is mondta:
– Ha templomos volt, tudja, mi lett a kereszttel?
– Igen. Mint mondtam, nagyon fiatal voltam akkoriban… és nagyon kíváncsi.
Hallottam a parancsot, hogy rejtsék el, és tudni akartam… Isten később megbüntetett ezért…
– Ugyan! Megmentette az életét, csakis a magáét és Thibaut de Courtenay-ét, aki azóta meghalt – felelte Roncelin udvariasabb hangra váltva, most, hogy tudta, mennyit érhet az aggastyán. – Mi pedig az Igazi Keresztért jöttünk. Hogy visszaadjuk a rendnek.
Hová tették?
– Oda, ahol reggel keresni kezdték. A fiatalember a pontos helyet mutatta… de miért volt megkötözve?
– Hogy engedelmességre kényszerítsenek. Nem akartam neki adni a keresztet.
Bocsásson meg, hisz egykor hozzájuk tartozott, de az apám megesketett, hogy soha nem adom a templomos rendnek, csakis Lajos királynak. Hozzáteszem, IV. Ince pápa is magának akarja…
– Ami elég legitim igénynek tűnik. Tehát erővel hozták ide? Mint bizonyára az ifjú hölgyet is, akit egy szolga őriz.
Fos törékeny türelme szertefoszlott:
– Elég a fecsegésből! – üvöltötte. – Ha ismerte a kereszt rejtekhelyét, azt is tudnia kell, hol van most*
– Egy templomos lovag nem hazudik. Igen, tudom… Az iszlám fiai jártak itt egy napon. Itt táboroztak le, az akácia körül. Öten voltak, és kerestek valamit. Lábukkal végigtapogatták a talajt, mintha visszhangra számítanának. Az egyikük még a fára is felmászott, és másnap elmentek. Én azonban attól féltem, hogy nagyobb csapattal visszajönnek. A következő éjszaka kiástam a megváltás csodálatos jelképét.
– Bölcs óvintézkedés, csak helyeselni tudom! Most már csak át kell adnia nekünk –
jelentette ki Fos hirtelen simogató hangon, mely azonban hamar elváltozott, ahogy meghallotta az öreg feleletét:
– Nem!
Roncelin szinte fulladozott dühében:
– Nem…? Akkor megparancsolom! Maga egyszerű lovag. Én tisztségviselő vagyok, és teljes engedelmességgel tartozik nekem…
– Már csak egy öregember vagyok, közel a halálhoz, akinek nem sokat számít az élet.
– Lassú is lehet a halál… és kegyetlen! – recsegte Fos.
– Nem számít! Maga megértette velem, miért eskette meg Thibaut de Courtenay a fiát, hogy soha nem adja a Templomnak. Annak nem, melyet maga testesít meg. A maga Temploma, melyről már annak idején is sejtettem egyet s mást, nem az én Templomom! Tőlem nem kapja meg a keresztet!
Uruk intésére a szolgák megragadták Renaud-t, akit váratlanul ért a támadás.
– Ha nem adod ide, vén bolond, a szemed láttára vágom el a torkát!
– Ne törődjön velem! – kiáltotta a fiatalember. – Egy lovagnak kész kell lennie meghalni az igaz ügyért! Ez pedig az én ügyem!