Roncelin de Fos odalépett hozzá, és megragadta a gallérját:
– Nem felejtesz el valamit… pontosabban valakit, fiam? Idehozatom a drága Sancie-t, és meglátjuk, mit szóltok mindketten, amikor felüvölt az izzó vas alatt.
– Ha így tesz, mi lesz a gyümölcsöző üzletével? Tudja, az emírrel, akinek a szenvedélyét ki akarja elégíteni!
Aymar de Rayaq iszonyodó kiáltása visszhangra talált Renaud döbbent felkiáltásában a szemük elé táruló rendkívüli látvány előtt: a marescaliai romok közül előlépve Sancie közeledett feléjük, két kézzel tartva egy nagy, drágakövekkel kirakott aranykeresztet, melyen csak úgy szikrázott a lenyugvó nap fénye. Az Ali nevezetű férfi izgatott kutyaként szaladgált körülötte. Még egy panaszos, gyönge kiáltás hallatszott az öreg remete szájából… A keresztből áradó fény beragyogta egész hordozóját, megcsillogtatta hulló könnyeit. Renaud térdre rogyott, és összekulcsolta a kezét, elvarázsolta a csodálatos jelenés. Sancie olyan szép volt ebben a pillanatban, hogy az öreg Aymar is követte a példáját. Roncelin de Fos is*i megmerevedett, szürke szeme hatalmasra tágult félelmetes örömében…
Az égen átcikázó karvaly rikoltása törte meg a varázst, mely mindannyiukon erőt vett, de a legkevésbé érintett Fos cselekedett elsőként. Odafutott a lányhoz, kitépte kezéből a kincset, hiába próbálta Sancie magához szorítani, és olyan durván ellökte, hogy a lány fájdalmas kiáltással a hátára esett.
– Hol találta? – üvöltötte két kézzel felemelve a keresztet, mintha azzal akarna lesújtani rá.
Renaud azonban máris rávetette magát, és erőteljes ökölcsapással a földre terítette.
A kereszt kiesett Fos kezéből, de a támadója elkapta, még mielőtt a kiszáradt, kemény földnek csapódott volna. Végtelen tisztelettel odavitte a remetének. Remegett a keze, ahogy a sima, lágy fémet érintette a fa körül, melyen Krisztus haldoklott:
– A romok közt őrizte? – vetette a szemére. – Óvatlanság volt.
– Nem, hisz a környékbeliek meggyőződése, hogy itt kísértenek azok, akik itt haltak meg, és nagyon félnek tőlük. Ide kellett költöznöm a kinccsel, amikor egy földrengés betemette Dzsemal barlangját.
– Mindegy, most már az enyém – morogta Roncelin, aki úgy rontott rájuk, mint sas a zsákmányára. – Szedjétek össze magatokat, idióták! És fogjátok le őket!
A szolgák engedelmeskedtek, de Renaud máris Sancie mellett termett, aki nem kelt föl. Bizonyára beverte a fejét egy kőbe vagy egy gyökérbe. Renaud égy pillanatra halottnak hitte, és elszorult a szíve.
A karjába vette, és a szájához hajolt, hogy érezze a lélegzetét. Istennek hála lélegzett. Tehát csak elájult! Örömében az arcához szorította az arcát.
– Hagyd békén – kiabálta Roncelin. – Egyedül is magához tér… Ti meg, mozgás, kötözzétek meg őket!
Könnyebb volt parancsolni, mint teljesíteni. Renaud szilajul védekezett, melynek egy kardmarkolattal a koponyájára mért ütés vetett véget. Elvesztette az eszméletét, de nem sok időre, hisz a férfi nem akarta megölni. Magához térve iszonyatos látvány tárult elé, miközben fülét az öreg remete zokogása töltötte be, aki mellé ültették, hogy egy szikrányit se veszítsen a látványból.
Őrült, hihetetlen, rémületes, minden emberi értelemtől mentes dolog történt.
Csatabárdjával felfegyverkezve Roncelin de Fos éppen a fémburkot törte szét, mely a tisztelettel övezett fát védte, miközben látni is engedte, hogy a hívek megcsodálhassák.
– Mit csinál? – kiáltotta Renaud. – Megőrült? Krisztus keresztjét teszi tönkre!
– Igazán? – nevetett keményen a másik, tovább folytatva pusztítását. Nem volt elég betörni a kristályt, hogy kiszabadítsa a nagy fadarabot: most már az arany darabkái repkedtek szanaszét, szentjánosbogárként csillogva a nagy tűz előtt, melyet a szolgák gyújtottak a környékről összeszedett ágakból. Végül sikerrel járt, és magához húzta a kereszt darabját, melyet Jézus vitt a Golgotán, mely beszívta a szögek által átdöfött keze vérét, és amelyen hosszú fekete tövisek által fölsértett feje nyugodott. Egy pillanatig elnézte.
– Térdre! – üvöltötte kétségbeesetten Renaud. – Térdre, nyomorult, és bánd meg bűneid!
Ehelyett a férfi őrülten felnevetett, ráköpött a szent fára, ledobta a földre, és megtaposta…
Renaud hallotta az öreg Aymar szívettépő hörgését, majd dühödt kitörését:
– Miért? Miért az aljas szentségtörés? Miféle Templomot képviselsz?
– Az egyetlen igazit! Azt, amit elrejt a parancsnokságok ereje és gazdagsága! Az igazi Templom nem hajlandó imádni a kínzás, egy rabszolga kínzásának eszközét…
– A Messiás, Isten emberré született fia mégis ezt választotta…
– A te Messiásod csak agitátor volt! János volt az igazi!
– Ezért a szentségtörésért és a többiért az idők végezetéig a pokol tüzén fogsz égni
– dörögte Renaud. – Minek kerested a Szent Keresztet, ha ezt tetted vele?
– Hogy biztos legyek benne, a francia Lajos soha nem kapja meg. Túl erős fegyver lenne számára, talán biztosíték az ellen, amit még tartogatok számára!
– Biztosíték? Tehát elismered védelmező erejét?
– Nem ismerek el semmit… itt a bizonyíték! Felvette a lába előtt heverő fadarabot, és a besötétedett ég ostromára indult lángok közé vetette.
– Neee!
Hallatlan erőfeszítés árán Aymar de Rayaq-nak sikerült felállnia, és a lángokba futott. Útközben Fos arcába köpött. Renaud egyszerre iszonyodva és kétségbeesetten szintén fölegyenesedett, és követni, akarta, hogy megpróbálja megmenteni. Arra gondolt, a tűz elégeti a köteleit, és talán visszahozhatja az öreg lovagot. Roncelin azonban megragadta, és megállította:
– Veled még nem végeztem! Őt hagyd, ahol van! Megkímél attól, hogy meg kelljen ölnöm…
– Honnan tudod, hogy meg fog halni, és Isten nem menti meg? Figyeld csak: nem hallani a kiáltását…
Így volt. A máglya beragyogta az éjszakát, ropogott, de nem annyira, hogy elfedje az üvöltéseket, melyeket az égés vált ki még a legelszántabbakból is. Most azonban minden csöndes volt. Hirtelen megtörtént a hihetetlen, az elképzelhetetlen. Az egy pillanatra gyöngülő lángnyelvek közepén felegyenesedett az öreg remete. Lángolt a haja és a szakálla, de kötelektől megszabadult keze a szívére szorította a keresztet.
Olyan erőteljes hangon kiáltotta oda, mely nem jöhetett elgyöngült testébőclass="underline"
– A bűnökért, melyekkel beszennyezted a Templomot, elkárhozol, Roncelin de Fos, de a Templom előtted pusztul el! A tiszták ugyanúgy, mint a bűnösök, a jók ugyanúgy, mint a rosszak, hisz mind bűnösök, mert megengedték, hogy létezz! Mind átkozottak lesztek! Egy könyörtelen király, akinek szeme sosem csukódik le, tűzzel és vassal elpusztít. Fél évszázad múlva elsöprik a Templomot, és mind meghalnak, hisz láthatatlanok a férgek, melyek a gyümölcsöt rohasztják, de Isten felismeri az övéit… te pedig kárhozatra ítéltetsz!
Mindazokon, akik hallották, szélviharként söpört végig az átok. A szolgák a földhöz szorították arcukat, és megpróbálták befogni a fülüket. Renaud térdre rogyott.
Egyedül Roncelin állt, íjként megfeszülve, ökölbe szoruló kézzel, tehetetlenül nézett, és lázadva hallgatta a szavakat…
Azután hatalmas lángnyelv csapott fel, olyan magasra, mintha a felhők alját akarná elérni. Olyan forróság áradt belőle, hogy a templomos hátrált, és felemelt karjával védte az arcát. Majdnem három percig égett így a tűz, félelmetes morajjal, majd egy szempillantás alatt elült, s csak a néma csönd és egy halom apró lánggal pislákoló hamu maradt utána a csillagos ég alatt. Minden eltűnt..Az öregem-bérből, a keresztből semmi sem maradt. Különös szag terjengett, könnyű cédrus- és jázminillat, mely egyáltalán nem hasonlított a máglyák megszokott bűzéhez.