– És Juszuf hagyni fogja?
– Kénytelen lesz: a nagyanyja csak a hatalom illúzióját hagyja meg neki, de az sem rossz. Gyenge és szeszélyes gyerekből Juszuf nagylelkű férfivá érett, de határozatlan és gyenge akaratú, kivéve talán a nők kérdésében, akikért rajong. Dharta-Katum ebben nem látott kivetnivalót, amíg sok szeretője volt, de az, hogy egyetlenegybe beleszeressen, és feleségül akarja venni, s ez az egy ráadásul frank, már elviselhetetlen számára. Tudom, hogy útban van ide. Ha megtalálja az oroszlánhölgyet, kivégezteti.
Ezért felajánlom, hogy biztonságba viszem…
– Hinni fog neked?
– Soha nem adtam okot rá, hogy ne higgyen nekem.
Renaud leszállt a nyeregből, és lovát kantáron vezetve a folyóhoz tartott.
– Még egy szót, kérlek! Miért törődsz egy nővel, különösen egy frankkal? A frank nőket még jobban megveted, nem igaz?
– Ez a nő, mivel közel áll az uralkodóidhoz, veszedelmes. A királyod biztosan tudja, hogy köztünk, Szaladin szíriai leszármazottai és az egyiptomi csürhe között nem éppen az egyetértés uralkodik. Ráadásul a nyakunkon vannak a mongolok is. Nem hiányzik, hogy a francia király is ránk rontson, hogy megbosszulja ezt a nőt. Eleget beszéltünk! Vissza kell mennem!
– Sértene, ha azt mondom, imádkozni fogok Istenhez, hogy legyen veled?
– Bármilyen néven is nevezik, Allah mindig Allah. Az ima sosem árthat!
Az öreg katona megfordította lovát, megsarkantyúzta, és eltűnt egy sűrű bozót mögött az út kanyarulatában. Óvatosan, de tisztelettel a szívében Renaud lement a Jordán partjára. A keresztények szent folyójánál állt, melyben János megkeresztelte Jézust, melyről a hagyomány úgy tartja, hogy meggyógyítja a betegeket, még a leprásokat is, s mely mégsem gyógyította meg a fiatal, mártír királyt, aki mindenkinél jobban megérdemelte volna. Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek: Balduin életben maradt, s lóháton élte agóniáját…
Mielőtt bevette volna magát a faragott kövek közé, melyek még a tűz nyomát őrizték, ami lerombolta a szép várat, Renaud megitatta a lovát, és maga is hosszan kortyolt a hűs vízből. A nyeregre akasztott zsákban zabot küldtek a lónak, s egy másik, kisebb zsákban datolyát a férfinak. Csak alvóhelyet kellett keresnie. Meg is találta a nagy omladék mellett, egy kanyarulatban, a pincében, melyen keresztül talán egykor Szaladin utászai aknázták alá a kastélyt. A nap, melyet szinte egész nap sűrű felhők fedtek el, lebukott. Megkezdődött az első éjszaka.
Tudva, hogy Sawan nem bukkan fel egyhamar, Renaud pihenésre fordította az időt, ám másnap, ahogy felkelt a nap, megkezdődött a várakozás, aggodalmak és hol ésszerű, hol őrült szorongások közepette. A lovag rejtekétől nem messze, egy szikla árnyékában helyezkedett el, ahonnan rálátott a gázlóra, és megfogadta, hogy el sem mozdul többé.
Eltelt a nap, leszállt a következő éjszaka. Sosem érezte még hosszabbnak, bizonytalanabbnak az órákat. Annyi minden történhetett! Annyi homok kerülhetett a terv fogaskerekei közé, annyi helyrehozhatatlan esemény adódhatott! Renaud egyetlen elfoglaltságként a lova ápolását engedélyezte magának. Kihalt volt a környék, és a madarak kivételével semmi sem mutatkozott. Ahogy beesteledett, elszunnyadt kissé.
Hosszabban, mint szerette volna, mert magasan járt a hold, amikor a sólyom rikoltása felébresztette, és a gázlóhoz szólította, melynek túloldalán két mozdulatlan, szellemszerű lovas szobor állt… Az egyik egy sűrűn lefátyolozott nő volt. Sawan állta a szavát.
Renaud a nyaktörést is kockáztatva, hallatlan örömmel ugrált egyik csúszós kőről a másikra, ám ahogy elérte a túlpartot, látta, hogy a női alak egyedül van. Az öreg katona máris távozott. Döngött a föld lova vágtató patája alatt.
– Madame! – ujjongott a lovag. – Végre itt van! Én…
– Menjünk, kérem! Leszálljak?
A hang, melyet talán a fátyol fojtott el, tompa, kifejezéstelen volt. Hideg zuhanyként hatott a fiatalember lelkesedésére, aki megfogta a ló kantárát, hogy a vízhez vezesse.
– Nem, nem! Ön nem nehéz, és könnyű az átkelés.
Valóban, néhány pillanat múlva a túlparton voltak. Amikor azonban le akarta segíteni Sancie-t a nyeregből, hogy pihenjen egy keveset a rejtekhelyen, a lány visszautasította:
– Minek? Nincs vesztegetni való időnk!
– Nem olyan nagy a veszély. Most már keresztény földön vagyunk.
Sancie a galileai hegyek fekete halmai felé mutatott.
– Azt hiszi? Az ott Safed, a templomosok sasfészke. Az öreg katona azt mondta, hogy még napkelte előtt el kell hagynunk… Vagy inkább elfeledkezik az árulóról, aki eladott minket?
A még mindig színtelen, de hirtelen kőkemény hang haragra lobbantotta a lovagot, és olyan nagy csalódást okozott, hogy kis híján szitkozódni kezdett. Mit gondol ez a nő, miféle fából faragták őt? Inkább nem válaszolt, elment a lováért, majd szó nélkül nyeregbe szállt. Lassanként elhalt mögöttük a Jordán vizének halk morajlása.
Úgy húsz mérföld választotta el a Jákob-gázlót és Akrát, de nagyon nehéz volt az út a magas galileai hegyekben, különösen úgy, hogy el kellett kerülniük Safedet: gyakran csak lépésben haladhattak, és ami sima úton alig kétnapnyi járás lett volna, most három napig is eltartott, míg gyorsabb ütemre válthattak.
Különös utazás volt, mely tartós keserűséget hagyott Renaud-ban! Mintha egy árnyékkal lovagolt volna, olyan hallgatag volt társnője. Mintha ott sem lenne! Lélek nélküli test, mely engedelmesen követi útmutatásait, de egyetlen kérdésre sem válaszol, és elvág minden beszélgetési kísérletet. A férfi nem merte megtörni az önkéntes hallgatást, hisz félt, hogy egy kitörés megsebezné a lányt. Az arcát is alig pillanthatta meg, csak amikor vizet, kenyeret vagy datolyát kínált neki. Sancie éppen csak félrehúzta a nagy füstszínű fátylat, melyet elrablásakor is viselt. Kerülte a keze érintését is, szikár mozdulattal távol tartotta, amikor le vagy fel akarta segíteni a nyeregből. Egyébként olyan ügyes és ruganyos volt, akár egy fiatal lovag.
Renaud azt sem tudta, mit gondoljon erről a viselkedésről, melyet nem sikerült megfejtenie. Nem tett semmit, amivel kiérdemelte volna a neheztelést, és a merev fantommal szemben azt is megtiltotta magának, hogy gondolatban felidézze a csodálatos látványt az aranyrácsok mögött. Félt, hogy a lány olvashat a gondolataiban.
Ezzel kapcsolatban csak azon tűnődött, vajon a kábítószerek, melyeket kapott, meghagytak-e bármiféle emléket is Sancie-ban arról, amit a tóparti kastélyban elszenvedett. Lehetséges lenne, hogy teljesen öntudatlanul élte végig a malik közeledését? Ha emlékszik rá, biztosan szégyenletesnek, nyomorultnak érzi magát!
Vagy talán az, amit beadtak neki, helyrehozhatatlanul megtörte, őrültséghez vezető, kitörölhetetlen nyomokat hagyva? Ez a gondolat különösen elviselhetetlen volt, és Renaud csak egyre vágyott: megérkezni Akrába, és Hersende gondjaira bízni Sancie-t.
Ő, egyedül ő biztosan tudja, mi a teendő…!
Amikor végre az utolsó domb tetejéről megpillantották a várost – hófehéren terült el a kék tengernél –, képtelen volt magába fojtani örömteli kiáltását, és vágtára fogta a lovát, melybe Sancie-é is bekapcsolódott. A kapukhoz közeledve, ahol mint mindig, most is sokan tolongtak, piacra igyekvő parasztok, katonák, szerzetesek, koldusok, akik között néha felhangzott egy-egy leprás csengettyűje, kénytelenek voltak lassítani.