Ahogy a falakon belülre kerültek, a társnője azonnal megállította:
– Nagyuram!
Renaud előtte haladt, s most visszafordult:
– Madame?
– Itt elválunk. Maga a palotába megy, gondolom.
– Ez természetesnek tűnik. Az ön számára nem?
– Nem. Én a klarisszák kolostorába megyek. Mondja meg a királynénak, hogy könyörögve kérem bocsánatát, de nem térhetek vissza hozzá. És kérje meg, hogy küldje el nekem Honorine-t.
– Apácának akar állni? – nyögte elképedten Renaud.
– Csak védelmet akarok keresni, míg elindul a következő hajó Marseille-be. Ne kísérjen el! Tudom, hol van a kolostor…
– Sancie, ez őrültség! A királyné nem érdemli meg, hogy kész tények elé állítsa. Azt sem fogja megérteni, hogy nem ő a legjobb menedék a maga számára.
– A királyné jámbor, aki bizonyára megérti, hogy Isten urunk és a Szűzanya megelőzik őt. Menjen, Renaud lovag, és isten óvja!
Ezzel Sancie szó nélkül megfordította a lovát egy utca felé, melynek a végén magas falak emelkedtek egy kápolna harangtornya mellett. Renaud nem is próbálta visszatartani, mindössze tekintetével követte a karcsú, szürke sziluettet, mely hajlíthatatlanul, szálfaegyenesen indult Isten felé. Miért tagadja meg tőle a bizalmát, melyről Renaud úgy érezte, kiérdemelte? Nem fogadott el mindent, még az Igazi Kereszt végleges elvesztését is, csak hogy rajta segítsen? A lány most mégis, ha nem is ellenségként, de közönyösen viselkedik! Mintha csak egyszerű kísérő lovag lenne!
Semmi több! A csalódást harag váltotta feclass="underline"
– Menjen a pokolba! – vetette oda minden logikát nélkülözve, mielőtt elindult volna a királyi lak felé. A kitörés nagyon kis megkönnyebbülést hozott.
Majdnem ugyanolyan dühös volt magára, mint Sancie-ra. Úgy viselkedett, akár egy idióta. Ahelyett, hogy tiszteletben tartja a makacs hallgatást, melybe a lány burkolózott, segítenie kellett volna, ha kell, akár durván is, hogy kihúzza belőle, ami a szívét és a gondolatait nyomasztja. Akár vállalva azt is, hogy a végeérhetetlen utazás hosszú szócsatává alakul át. Mindketten jobban lettek volna tőle! Elsősorban ő, Renaud, hisz most kénytelen lesz egyedül elmagyarázni, mi történt Valcroze asszony elrablása óta, amennyire csak lehet, kímélve a szemérmét. Először is bocsánatot kell kérnie a királytól, amiért az engedélye nélkül elhagyta Akrát. Tudta, hogy Lajos nagyon szigorú a pontos kötelességteljesítés és az engedelmesség kérdéseiben. Különösen mióta elérték a Szentföldet. Mielőtt bezárkózik a kolostorba, Sancie legalább elkísérhette volna az uralkodó elé. Hisz elrabolták, a mindenségit! Az mégsem olyan, mintha megszökött volna! Elmesélhette volna, amiről azt akarja, hogy tudják, elmondhatta volna, miről hallgassanak, most azonban Renaud nyakába szakadt minden: bonyodalmak sokaságát látta maga előtt a horizonton. Kezdve az Igazi Kereszt történetével! A szent király biztosan a lehető legrosszabbul fogadja majd, hogy titokban tartotta előtte, és őt teszi felelőssé az értékes ereklye pusztulásáért. Mivel itt voltak a helyszínen, mennyivel könnyebb lett volna nagy csapattal, erős fegyverzettel elmenni, és felásni a földet az akácia körüclass="underline" ezzel megakadályozhatták volna a végső
drámát és Sancie balsorsát. Renaud nem volt biztos benne, hogy elég lesz felidéznie Robert d'Artois, a szeretett öcs emlékét, hogy elkerülje a királyi harag kínos következményeit… nem is beszélve Fos lovag ügyéről, melyet szintén rendezni kell. A szürke ködben az egyetlen reménysugarat az jelentette, hogy a gonosz templomos aligha térhet ki, ha nem is az övéi, de legalább Isten igazságszolgáltatása elől! És a halálig menő párbaj elől, melyet Renaud követel majd!
Mindez nem volt túl vidám! Mégis, ahogy a palota kapujához ért, Renaud halvány fénysugárra talált: a királynénak mesél el mindent, és átmenetileg megpróbálja elkerülni az összetűzést a férjével. Neki mindent őszintén elmondhat, és tekintete lágysága, mosolya gyógyír lesz sebeire…
Gondolataiba merülve csak az őrháznál vette észre, milyen nagy a csend. Máskor errefelé nyüzsgött a tömeg. Most senki, mindössze néhány ember jött kivagy befelé: csakis egyházi személyek és koldusok, akik mindig segítséget keresnek. Egyetlen ismerős arcot sem látott, az őrtiszt sem ismerte fel. Meg kellett neveznie magát, de így sem keltette a legkisebb érdeklődést sem. A férfi biztosan nem Franciaországban született. Ami a királyi fegyvernöki címet illette, az őr szerint ahhoz másfajta megjelenés illett volna.
– Sajnálom – jelentette ki Renaud-nak. – A király nincs Akrában, és ha maga az, aminek mondja magát, vele kellene lennie. Elvitte az egész háza népét!
– Meglehet, de én küldetést teljesítettem. Hol van a király?
– Én nem mondhatom meg…
– És a királyné? Ő is elment?
– Nem, de az a parancsom, hogy senkit ne engedjek be, aki nem az ő szolgálója.
– Mit jelentsen ez? Beszélnem kell vele! Nagyon fontos! Figyeljen ide – támadt hirtelen jó ötlete Renaud-nak –, ismeri d'Escayrac urat?
– Természetesen! Éppen ő adta ki a parancsot, hogy zárják be a palota kapuit…
– Nos, küldessen érte! Legalább vele beszélek!
Mivel a tiszt szemmel láthatólag habozott, Renaud hozzátette:
– Mondja meg neki, hogy nem tágítok innen, míg nem beszéltünk! És ne felejtse el a nevem: Courtenay!
A parancsoló hang végre eredményt hozott. Egy másik őr elindult, hogy megkeresse az öreg lovagot, de a zavarkeltő vendéget nem hívták be, hogy menedéket leljen a tűző nap ellen az őrházban. Be kellett érnie a kapu boltívével, melynek így is elég volt az árnyéka. Hosszú percekig várt ott, míg megcsördült a kövezeten a fegyveres d'Escayrac emelkedett lépteinek zaja, aki tetőtől talpig páncélban, lassan közeledett. Nem örült, hogy zavarják, s még kevésbé annak, hogy éppen Renaud – akit gyűlölt –, mégis gond nélkül felismerte, bármennyire piszkos volt is a lovag. Röviden üdvözölték egymást. Amennyire csak tőle telt, Renaud udvariasan fordult a szikár, magas alakhoz, aki bizalmatlanul méregette, és megkérte, hogy vezesse a királynéhoz.
– Az lehetetlen! Senki nem láthatja! Madame Marguerite beteg…
– Beteg? Mi baja?
– Nem tudom! Fáradt… Mióta felségünk elutazott, egyre gyengül. Ami nem szerencsés az ő állapotában…
– Az állapotában? Úgy érti, megint…
– Terhes? Igen… nemrég derült ki… Az ég újabb áldása! – fordította lelkesen az ég felé tekintetét Escayrac, kitárva enyhén remegő karját. – Ismét engem ért a kiváltság, hogy vigyázzak a hasra a király távollétében. Az első – és oly megható – rosszullétek miatt nem tartott a férjével…
– És hol van a király?
Lelkesedésből d'Escayrac elragadtatásra váltott. Már csak a fénykoszorú hiányzott volna…
– A mi urunk, Jézus Krisztus nyomdokaiba lépett, ahogyan azt a keresztet felöltve megfogadta. Elment a szent helyekre, ahol alázatosan, mezítláb és ingben jár majd…
– Bocsásson meg, de nem tudom, hol vannak a szent helyek… Jeruzsálemen kívül, mely igencsak délre van, és tudomásom szerint nem foglaltuk vissza.
– Igaz, igaz, és nagy kár! Hála a Mindenhatónak a kezünkben maradt még néhány, mint Názáret, ahol Isten fia felnövekedett, és más helyszínek Galileá-ban.
– Galileában? Tudja véletlenül, hogy Názáret messze van-e Safedtől?
– Szavamra, nem tudok többet, mint maga. Mintha azonban azt hallottam volna, hogy… szomszédosak. Most kérem, engedje, hogy visszamenjek a királyné lakosztályába. Nincs egyedül, természetesen, és Elvira…