– Elvira? És Hersende asszony?
– Nos, őszintén szólva két napja nem tudjuk, hova lett. Kezdek nyugtalankodni…
Renaud úgy érezte, az ég szakad rá:
– Azt akarja mondani, hogy Hersende asszony nincs Madame Marguerite mellett, amikor neki szüksége lenne rá?
– Pontosan, és gondolhatja, hogy nyugtalanít…
– No de ki van mellette? A húga, Madame d'Anjou? Madame de Poitiers?
– Ó, nem! A király öccsei visszatértek Franciaországba úgy… egy hete a burgundi herceggel és más nagyurakkal. Itt maradt azonban Montfort asszony, aki a kis hercegre vigyáz, és Sergine úrhölgy… bár nincs éppen jól mostanában. Azután Adéle és Honorine, a szegény Valcroze asszony szolgálója, de ő megállás nélkül sír.
– Irgalom!
Még rosszabb volt a helyzet, mint Renaud gondolta. Marguerite szinte védelem nélkül maradt Elvira machinációival szemben. Hersende távolléte nagyon sokat elárult, és bármelyik pillanatban tragédia történhetett. Valamit tenni kell, méghozzá gyorsan!
– Menjen vissza a királynéhoz – parancsolta –, és nagyon ügyeljen Fos kisasszonyra! A legkisebb gyanús mozdulatra habozás nélkül fogja le… vagy akár ölje meg!
– Én? Hogy én… No de én nem lépek be a hálószobába!
Ha lehetséges, még inkább elsápadt, és Renaud látta a tekintetén, hogy habozik.
– A kisasszonynak – dadogta az öreg – rossz szándékai lennének? Honnan veszi?
– Esküdni merek rá. Vigyázzon, amennyire csak tud. Megpróbálok erősítést küldeni…
Kissé megkönnyebbülve a tudattól, hogy megosztotta aggodalmait az öreg lovaggal, Renaud újra nyeregbe szállt, és visszafelé indult. Néhány perccel később meghúzta a kolostor csengőjét, ahová Sancie menekült.
Nem volt könnyű meggyőznie a kapus nővért, hogy beengedje a szent házba. Az apáca azt elismerte, hogy egy fiatal hölgy érkezett nemrég, de az, hogy alig néhány percre rá egy lovag jelentkezik a nyomában, igencsak üldözésre emlékeztetett. Annál is inkább, mert az új jövevény piszkos külseje ellenére távolról sem volt visszataszító.
Renaud, aki aggodalmában elvesztette nyugalmát, kénytelen volt lefékezni a felháborodáshoz közelítő türelmetlenségét a kémlelő rácsa mögött megjelent arccal szemben, mely jelentéktelen lett volna, ha nem színezi határozottan taszítóvá a bizalmatlanság és a makacsság. Valcroze asszony menedéket kért, ami azt jelenti, hogy senkit sem vezethetnek hozzá. Ebből nem engedhet.
– Rendkívüli esetről van szó, nővér! Biztosíthatom, hogy semmiféle szemrehányás nem fogja érni – kérlelte Renaud. – Beszélnem kell vele…
– A hölgy nagyon elszánt. Még a rendfőnök anya sem tudná meglágyítani. Menjen békével!
– Békével…? Kérje meg a főnök anyát, hogy fogadjon! Nem lehetetlen, remélem?
– Most? A nővérek a kápolnában imádkoznak.
– Akkor várok. De tudja meg, hogy nem mozdulok innen, amíg legalább a főnök anyával nem beszéltem! És minden percben meghúzom ezt a csengőt, míg meg nem hallgatnak!
Szavait tett követte, és erősen megrángatta a csengőt az apáca rémült pillantásától kísérve, aki sietve keresztet vetett, de végre hajlandó volt kinyitni a kaput.
Odabent egy terem nyílt, melynek alacsony boltíveit vastag oszlopok tartották. A mélyéről egy kerengővel övezett kert meleg sárga fénye szűrődött elő, melynek nyitva hagyták az ajtaját. A kert és a látogató között azonban ott állt a kapus nővér alacsony, fehér alakja. Megparancsolta a lovagnak, hogy ne mozduljon, de amikor az ajtóhoz ért, Renaud utána szólt:
– Mondja meg, hogy a királyné életéről van szó!
Egy perccel később az apáca visszajött, hogy a kihalt kerengőn át egy csupasz helyiségbe vezesse, ahol egyetlen bronzkereszt függött a falon. Ott találta Sancie-t.
A kereszt előtt térdelt, imádkozott, kezébe temetve az arcát. Renaud először föl sem ismerte, hisz a fehér ruhában, a főkötőben és a fátyolban pontosan ugyanolyan volt, mint a többi apáca. Éppen nyitotta a száját, hogy „tisztelendő anyámként” megszólítsa, amikor a lány felállt, és szembefordult vele. Most már kivehette arcát a vékony fátyol alatt. Könnyek nyomát és mélységes szomorúságot látott, de az egykori harcos kedv még mindig ott ragyogott a gyönyörű smaragd szempárban. A hangja sem remegett, ahogy nekitámadt:
– A királyné élete! Mást nem tudott kitalálni?
– Csak nem képzeli, hogy kitaláltam? A palotából jövök. Madame Marguerite, aki ismét terhes, beteg, ráadásul egyedül van Fos kisasszonnyal. A húga és a sógornője tengerre szálltak Franciaország felé, Hersende asszony pedig két napja eltűnt. Nem tudják, hol van. Az öreg d'Escayrac lovag, akire ismét rábízták a has felügyeletét, azt sem tudja, mit tegyen. Ezért jöttem magáért.
– Azt hiszem, megmondtam, hogy nincs többé helyem abban a világban. Még itt sem, mert túl közel vagyok az udvarhoz…
– Az udvarhoz? Honnan veszi, hogy van még udvar? Épp most mondtam, hogy a királyné egyedül van…
– Az öreg kamarásával, a szolgálatára rendelt hölgyekkel, kedvenc énekesnőjével.
Csak nem azért lenne halálos veszélyben, mert eltűnt az orvosnője? A nők betegek a terhesség kezdetén! Ne legyen nevetséges!
– Mi van magával, Sancie de Signes?
– Madame de Valcroze vagyok!
– Nekem nem! Hol a lélekjelenléte, a kifinomult gondolkodása, az intelligenciája?
Az, amin keresztülment, elfeledtette magával a keresztanyja iránti szeretetét?
– Nem! De nem értem, miért ilyen izgatott! Még egyszer mondom, Madame Marguerite-nek nincs szüksége rám. Indulás előtt elköszönök tőle… levélben!
Határozottan hallani sem akart semmiről, és Renaud nem tudta, milyen húrt pengessen meg, hogy visszhangra találjon a szívben, mely mintha nem is létezne már.
Hirtelen eszébe jutott valami:
– Mondja, Madame de Valcroze, tudja, hogy hívják az aljas templomost, aki elrabolta és kiszolgáltatta magát?
– Nem volt olyan udvarias, hogy bemutatkozzon.
– Sejtettem. Roncelin de Fos a neve, és annak az Elvirának a bátyja, aki zenéjével és énekével elvarázsolja a királynét… míg meg nem öli! Semmit sem hallott abból, amit Safedben és a Hattin-szarvnál beszéltünk? Hogy bosszút álljon a szerelméért, Fos el akar pusztítani mindent, amit a király szeret, és amihez ragaszkodik: az Igazi Keresztet, hogy a védelme sose boruljon fölé, most a feleségét, aztán biztosan az újszülött gyermeket… míg őt magát le nem győzi! Semmi sem tarthatja vissza! Még Isten sem, sőt, legkevésbé Isten, akit nem fél többé! A húga pedig a cinkosa.
Egyetlenegy okból került a királyné mellé…
– Hallgasson!
Renaud megértette, hogy elérte a lány szívét. Olyan hófehér lett, akár apácaruhája:
– Az a szörnyeteg soha nem válaszolt egyetlen kérdésemre se – suttogta. – És semmit sem hallottam abból, amit beszéltek.
– Nos, most már tudja! Könyörgök, Sancie, segítsen megmenteni a királynét és a gyermekét!
Hosszú csend támadt. A lány azonban nem fordult el, éppen ellenkezőleg: rászegezte szeme zöld lángját, mely a tekintetén át mintha a lelkét fürkészte volna.
Végül megszólalt, és hangjában akaratlan, de mélységes szomorúság tükröződött:
– Még mindig szereti, igaz? Talán még jobban is, mint egykor, hisz gyerek volt még! Most már férfiként szereti.
Nem igazán kérdezett: magától értetődő kijelentést tett, és Renaud-nak semmi oka nem volt rá, hogy hazudjon neki. Inkább halványan elmosolyodott: